A téma nehéz. Mind formájában és súlyában, mind tartalmában. A könyv ugyanis, amelyhez az idei tusványosi táborban ingyen lehetett hozzájutni, amolyan lexikon formátumú és közel két kilós, háton fekve egyáltalán nem olvasható, mert ha elszundikál az ember és magára ejti, akkor egész egyszerűen agyoncsapja. A minőségi, offszetpapírra nyomott közel hatszáz oldalt ülve, kézben tartva is csak akkor lehet több mint öt percig lapozgatni, ha előzőleg testépítő gyakorlatokra járt az olvasó... nem maradt más, mint a hasonfekvés vagy az íróasztalra tétel és lássuk be, az idei kánikulában mindezt inkább lehet önkínzásnak nevezni, mint üdító-frissítő nyári szórakozásnak.

Én azonban Matolcsy György Egyensúly és növekedés címú könyvének a teljes tartalmával meg akartam ismerkedni, nem mint közgazdász, hanem mint újságíró, hogy végre a maga teljességében és nem a magyarországi média kampányszerű sulykolásában (kormánypárti) vagy gúnyrajzaiban, fintoraiban és csipkelődéseiben (ellenzéki) próbáljam megérteni azt a gazdasági unortodoxiát, amelyről oly sokat beszélnek és amelyet immár több mint fél évtizede gyakorlatba ültetnek az anyaországban.

A sok-sok színes grafikonnal és a hátsó borítón a két évvel ezelőtt még nemzetgazdasági miniszter, ma már nemzeti bank-elnök egyetlen színes portréjával illusztrált könyvet ilyképpen nem csupán az elejétől a végéig böngésztem át, hanem nagyon gyakran visszalapoztam, újraolvastam és persze a magam nem közgazdász fejével próbáltam elgondolkodni az összefüggéseken. Az alábbiakban megpróbálom nem közgazdász nyelven összefoglalni, hogy újságíróként mire jutottam.

Nos, a neoliberális gazdaságszemlélet azon az elven működik, hogy a piac önszabályozó, egy ország akkor lehet sikeres, ha az állam a gazdasági élet majd minden területéről kivonul, és átadja a kezdeményezést a magánvállalkozásoknak, költségvetési bevételeit pedig az általuk létrehozott nyereség megadóztatásából fedezi. Minthogy a magánvállalkozások minél nagyobb nyereségre törekednek, feltételezhető, hogy ennek a célnak megfelelően gazdálkodnak, jobban figyelnek minden apró részletre, ezért sokkal hatékonyabb gazdák, mint a valahol a magasból, a központból irányított tervutasításos állam. Az egykori szocialista országok gazdasági életének átalakításában, a magánosításban – a nagy iparvállalatoktól kezdve mondjuk a kisvárosi szemétszállításig, azaz a termeléstől a közszolgáltatásokig – mindenütt ez a neoliberális alapelv érvényesült, ugyanez befolyásolta a munkaerő-, a pénz- és a fogyasztási piacok működését is.

A javaitól megfosztott államnak így egyetlen eszköz marad a kezében a társadalmi elosztáshoz szükséges költségvetési bevételek növeléséhez: az adók, amelyeket a gazdasági visszaesés veszélye nélkül nem lehet fokozni. Ha viszont az adók nem elegendőek, akkor valahonnan kölcsön kell kérni és ez legegyszerűbben a külföldi pénzpiacokról tehető meg. A hiteleket azonban kamatostól vissza kell fizetni, így az állam kutyaszorítóba kerül. Növekedni sem fog és egyensúlya is megbomlik.

Ahhoz, hogy ezen az állapoton segíteni lehessen, szakítani kell a neoliberális gazdasági elvekkel és olyan reformokat kell végrehajtani, amelyek növelik az állam szerepét: egyrészt olyan adópolitikával, amely lehetővé teszi a költségvetési források növelését, de nem akárhogyan, hanem a külföldre kivihető nyereségek nagyobb arányú megadóztatásával (különadók), illetve a mindenkit egyaránt érintő fogyasztási adók (áruforgalmi adók) növelésével, másrészt viszont az országban még fellelhető pénzügyi tartalékok mozgósításával (magánnyugdíjak, viszonylag magas kamatú kincstárjegyek a lakosság tartalékainak bevonásáért), illetve a központilag irányítható és újból állami kézbe adható javak visszavételével. Mindezekhez az úgynevezett szerkezeti reformokhoz azonban egy erős és politikailag stabil állam szükségeltetik, amelyet hosszabb távon sem befolyásol a politikai váltógazdaság, hiszen csak így tudja megteremteni a kezdetben akár veszteségekkel is járó, de a későbbiekben felemelkedést hozó gazdasági átalakítások jogi hátterét.

Tehát ebben a gazdaságfelfogásban a kulcs az erős, stabil állam: ha ez nincs, akkor az átalakítás megállhat. Véleményem szerint ezek fényében érthető, hogy a jelenlegi kormányzat Magyarországon minden eszközt igénybe vesz arra (például a teljes közszolgálatinak mondott médiát, a közigazgatást, az egyházakat, az oktatást és sok más társadalmi alintézményt, a karizmatikus szerepvállalásokat), hogy ezt az így létrehozott államot fenntartsa, erősítse és egyetlen lépést se tegyen meg visszafelé.

A klasszikus piacgazdasági viszonyokba való erőteljes állami beavatkozás nevezhető tehát annak az unortodoxiának, amelyet az előzőekben jól-rosszul, nagy vonalakban igyekeztem a köznyelvre lefordítani. A kritikájával nem foglalkozom, és más, az egyensúlyt és a növekedést, a demokráciát kevésbé érintő jövőképek felvázolásával sem. Mindezeket a Magyarországon ma romokban heverő ellenzéknek kellene megtennie, ha úgy gondolja, hogy jobbak, ésszerűbbek a megoldásai – és ezekhez meg is kapja az erőskezű irányításról amúgy sem szívesen lemondó társadalmi támogatást. De ehhez aligha lesz elég a sorozatos csipkelődés, az ide-oda kapkodás és a kezdeményezőkészség teljes hiánya. A Matolcsy-könyvet alighanem szundikálva olvasták el, rájuk zuhant és a mély álomból azóta sem ébredtek fel.