banner_ImRoxvBN_webbanner_970x250.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_3UKEdCdT_webbanner_300x250.gif

Ágoston Hugó: A közösség lelkiismerete

Közelednek, ismét, a választások, és én mind többet gondolok Markó Bélára. Meg persze néhány más (nemzedék)társára, akik külön-külön is, de főleg együtt meghatározták a romániai magyarság politikai képviseletét, mondhatni kisebbségi sorsának alakulását. Megpróbálom – bevallom, egyelőre sikertelenül – elképzelni, milyen lesz a politikánk és a közéletünk Markó Béla nélkül. És persze néhány más politikus (nemzedék)társa nélkül, gondoljunk a kezdetekre, az immár a ceauşescui diktatúra időtartamát is meghaladó nehéz harmadfél évtizedre.

Persze titokban elképzelem azt is, hogy mégsem vonul vissza (ritka szokás az önkéntes visszalépés itt Kelet-Európában, és Markó Béla már lépett vissza egyszer egy nagyot, amikor 2011-ben lemondott arról, hogy új szövetségi elnöki mandátumért induljon), az utóbbi időben viszont mind egyértelműbben jelenti be, hogy nem folytatja. Mint például legújabb kötetének hátsó borítólapján: „Nem tudom, lehet-e még gyógyítani közéletünk súlyosbodó skizofréniáját, hogy külön keresi boldogulását baloldal és jobboldal, mi több, saját bőrömön tapasztalom, hogy íróként is már-már le kellene tagadnom politikusi mivoltomat, politikusként pedig pironkodva kellene félretolnom asztalomról, mondjuk, verskezdeményeimet. Most is, ebben az esszé- és publicisztikakötetben, amely a napi politikától való fokozatos visszavonulásom négy esztendejének az írásait tartalmazza, a múlandó publicisztika talán szégyelli a mellette páváskodó szépirodalmi esszét, és fordítva.”

Rekviem egy macskáért ennek az új kötetnek a címe, válogatás 2011 és 2014 között – legnagyobb részt az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban, a Bárkában és a Korunkban – megjelent írásokból. Hogy hol közöl Markó, annak természetesen megvan a maga külön jelentése és jelentősége. A könyv a Kalligramnál jelent meg (remek kivitelezésben), és akkor az első kíváncsiságunk mindjárt az lenne, hogyan fogadták ezeket az esszéket, publicisztikákat, kiemelkedő események alkalmával megtartott beszédeket a pozsonyi, szlovákiai olvasók. Bizonyára azzal az elismeréssel, ahogy az értő magyarországi és erdélyi közönség – úgy, ahogy a gondolkodásban és írásban rokon kolléga, nemzedéktárs Lengyel László meghatározó fontosságú könyvét, a tavaly megjelent A szabadság melankóliáját fogadta maga Markó Béla: „... rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor”.

Az összeállítás szempontja szemmel láthatóan nem az volt, hogy valamiféle ízelítőt adjon a szerző szerteágazó értekező prózai munkásságából, mintegy adalékul a politikus arcképéhez, hanem a nagy közéleti témák, tartalmak határozták meg. Kérdések, dilemmák, érzelmek. Olyanok, mint a kérdőjeles címek közül a Székely vagy szórvány? vagy a Mire vagyunk büszkék, Tanuljunk-e a szomszédainktól? Szóljanak vagy ne szóljanak? Az utóbbi külön figyelmet érdemel: annak a kivételes politikai erejű Memorandumnak a belső története, amelyet az RMDSZ 1993. augusztusában nyújtott be Románia küszöbön álló felvételéről az Európa Tanácsba. „Megpróbáltuk feltételekhez kötni az ország 1989 decembere utáni első fontos integrációs lépését”. Ez az egyszerű és egyszerűen megállapított, majd megmagyarázott tény egymagában cáfolja a populista non-combat vádakat, amelyekkel a Szövetség demokratikus elkötelezettségű, az intézményes keretek között folytatott politikai harcot stratégiai alapelvként meghatározó vezetőinek annyiszor szembe kellett nézniük. Az állam kisebbségi politikáját számon kérő történelmi Memorandum, amely – az autonómia-igény londoni nyílt megfogalmazásával együtt – a friss RMDSZ-elnök Markó Béla számára a nemzetközi tűzkeresztséget is jelentette, román értelmezésben úgymond veszélybe sodorta az ország integrációját. „Mi tagadás, nekünk magunknak is fel kellett oldanunk egy ellentmondást. Azt ugyanis, hogy a Memorandumban feltételeket támasztottunk Románia felvételéhez, miközben (...) érdekünk volt az európai és euroatlanti integráció.” A tét tehát az volt, hogy a demokratikus Nyugat „az integrációért cserében ki fogja követelni a demokratikus elvek érvényesítését és a demokrácia alapintézményeinek kiépítését. (...) Volt még egy másik, sajátos elvárásunk is nekünk, magyaroknak az integrációs folyamatban: emberi jogi, kisebbségjogi problémák megoldását vártuk a nemzetközi intézményektől. Más szóval, igényeltük a beleszólást, a pressziót, akár a kényszert is ezekben a kérdésekben.” On revient toujours: lásd a Kelemen Hunor szövetségi elnök vezette küldöttség júniusi washingtoni látogatásának célját és eredményeit...

A kötet súlyos politikai, közéleti és sorskérdéseket görget, jónéhányra érdemes lenne visszatérni. Ugyanakkor olyan kis impromptu-k színesítik, mint a címadó írás egy bukaresti kóbor macskáról, aki odaszokik a tömbházba, majd eltűnik. Hogyne asszociálnánk Markó Béla emlékezetes 1999-es esszéjére az identitástudatok sokféleségéről, Az erdélyi macskára? (Bár kiderül, hogy itt némileg másról van szó...) Markó értekező prózájában még a magamfajta laikusnak is lehetetlen észre nem venni a volt szerkesztőségi kolléga, író- és költőtárs Székely János választékos stílusának, gyakran eszmei-esztétikai levezetésként ható érzékeny és pontos gondolatfűzésének a hatását. A közéletiség, a magas irodalmi színvonal és nyelvi erő olyan egységével állunk szemben ezeknek a szövegeknek az olvasásakor, amilyenre mai írástudóinknál alig találunk példát, még a magyarországiaknál sem nagyon. Ha pedig politikusokra szűkítjük a kört, erőlködnünk kell... hogy visszafojtsuk nevetésünket. És „szembesülünk” egy hiánnyal is: Markó írásai, miként egész attitűdje, emberi tartása, teljes mértékben nélkülözi a magyar és román vezető politikusok nagy részére annyira jellemző hatalmi gőgöt, azt a bizonyos hübriszt.

Minderről az is eszembe jut, hogy Markó Bélával kapcsolatban kísért egy talán még nagyobb dilemma. Kissé olyan mi lett volna, ha... kiindulású: milyen többletet jelentett a politikusnak az, hogy költő és esszéíró volt? – és hogy jelentett-e többletet az újra megtalált költészete számára a sok politikai harc, megpróbáltatás? Az egyszerű válasz természetesen az, hogy jelentett: fontos a kifejezőkészség a politikában, az emberi és közéleti tapasztalat az írásban; „kölcsönös megtermékenyítésről” van szó, ahogy emlékezetem szerint régebben mondták – az árnyaltabb, értelmező részletes választ viszont neki magának kell megadnia. Következő munkáiban és munkáival is. Ahogyan a Lengyel László könyve kapcsán kiemelt idézet folytatódik: „Rég éreztem úgy egy ilyen kor-és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen.”

A közéletiség nyílt kiállást, állásfoglalást is jelent legfontosabb sorskérdéseinkben, ügyeinkben. Markó Béla ilyen értelemben is a legfontosabb közéleti írónk, alkotónk. Legutóbb a nemzetállamról és a homogenitásról írott cikke vert fel port, de közéletivé tud emelni olyan dolgokat is, mint a Rubik-kockával való viaskodását: egy kedves cikkben (az ÉS fizetéses oldalain) arra a következtetésre jut, hogy világunkban „van még számos fehér, kék, sárga, narancssárga, piros és zöld lapocska, amelyeket még ezután kellene kirakni, amennyiben végre hajlandók lennénk ebben a játékos sokszínűségben magunkra ismerni”.

Erőteljes közéleti vonulata van Markó lírájának is. Az utóbbi időben felélénkülni látszik a közéleti költészet, és újra aktuális kérdés az irodalom és a politika (az illyési „hattyú és görény”) bonyolult kapcsolatának értelmezése. Nem lehet célom közéleti verseiről írni, megteszik a kritikusai, emeljük ki közülük Elek Tibort; a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője monográfiát is írt Markó Béla költői világa címmel. Azt azonban be kell vallanom, hogy szinte mindig „megütnek” ezek az alkotások. Emlékszünk a Csatolmányra?

Végül, kezdeti dilemmáimhoz visszatérve, ha már elkerülhetetlen Markó Béla visszavonulása az aktív politizálás harcmezejéről, voltaképpen örülök neki! Azért is, mert többet fog majd írni (és lehet jelentős közéleti szerepet vinni értelmiségi fedezékéből sajtós véleménynyilvánítással is), kiteljesítheti a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal, annak élén, a civiltársadalmi közéletiséget, de azért is – önző szempont, tudom – mert, akkor majd még elfogulatlanabbul és még gyakrabban lehet majd reflektálni írásaira, hiszen az embert már nem érheti az a vád, hogy érdekből teszi. S ha mégis, akkor legfeljebb közösségi érdekből.

Ui.

Markó Béla

Kerítés

De ugye utólag azért nem változik semmi?
Ugye nem lövitek le az öcsémet,
ha 1989 nyarán átkúszik a határon?
Ugye nem adjátok őt vissza a románoknak,
akik már kibiztosították a tücsköket,
a kutyákat, a géppisztolyokat,
és amikor hajnalban az öcsém visszanéz,
egyetlen torkolattűz lesz egész Erdély?
Ugye nem húztok kerítést arra a helyre,
ahol neki azon az éjszakán
át kell jutnia a zöld határon?
Ugye nincsen teherszállító időgépetek,
hogy ólomnehéz szíveteket
visszavigyétek egészen odáig?
Ugye vigyáztok rá, ha nem tudom már
semmiképpen sem lebeszélni?
Ugye segítetek neki?
Ugye tudjátok, hogy csakis azért
szerveztük meg a szökését,
mert itthon belepusztult volna?
Ugye elhiszitek, hogy nem értettem egyet vele,
de nem hagyhattam meghalni a testvéremet?
Ugye nem álltok az útjába?
Ígérem, én nem megyek,
nem is akartam soha,
és most már mi értelme lenne?
Ugye nem toloncoljátok vissza 1989 közepén,
amikor még fogalmunk sincs róla,
hogy rá egy fél évre Ceauşescut is lepuffantják,
mint egy veszett kutyát?
Igazán ki lehetett volna várni.
Ugye nem ástok vizesárkot oda?
Ugye nem helyeztek el taposóaknákat a fűben?
Ugye csak egy hangyaboly púposodik?
Ugye csak gyík surran, mint a gyújtózsinór?
Ugye csak tréfáltatok?
Ugye azt fogjátok mondani erre,
hogy mi magyarok vagyunk,
és hogy ez nem ugyanaz?
De ti 1989 nyarán a románokat is?
Szóval őket sem küldtétek haza?
Senkit sem küldtetek haza?
Csakhogy most 2015-öt írunk?
Kicsi országban kicsi falu,
kicsi ház, kicsi asztal, kicsi kenyér?
Nekünk sem elegendő?
Akkor hát mi legyen?
Égig érő kerítés legyen?
Valahol a felhők között,
kerítés tetején üldögél a mindenható,
elgondolkozva lógatja a lábát,
nem látszik innen lentről
se bőre színe, se szeme vágása.
Ugye nem lövitek le az Istent?

Kimaradt?