Minthogy érdekel, ami Oroszországban és Oroszország körül történik, a Nyemcov-ügy pedig kiváltképp, több kommentárt elolvastam a gyilkos merényletnek áldozatul esett ellenzéki politikusról. Legérdekesebbnek azt a nol-cikket találtam, amelyben a sok részlet között feltűnt – bár csodálkozásra nem késztetett –, hogy a „nyúlánk, mosolygós, fiatalon kifejezetten jóképű és szikrázóan okos” politikus egzakt végzettségű. „Tehetséges matematikus-fizikusnak bizonyult, a rádióhullámok, a kvantumfizika és az akusztika volt a fő szakterülete. Kandidátusi fokozatig jutott, mintegy hatvan tudományos publikációja mellett több találmány is fűződött a nevéhez”.

Régóta foglalkoztat a fizikusok sokoldalúságának a kérdése (a magyarok közül gondoljunk a „marslakókra!), és ezen is belül/kívül politikai érdeklődése. Lássuk tehát röviden Nyemcovot, a politikust, már azért is, hogy tragédiája ne pusztán ürügynek, kiindulópontnak tűnjék a témáról szóló fejtegetéshez „Fiatalon a politika felé fordult, már 1986-ban sikeres mozgalmat szervezett a Nyizsnyij-Novgorodba tervezett új atomerőmű építése ellen. Három évre rá többpárti demokráciát és a piacgazdaságot hirdető programmal indult a népképviselői választásokon. Itt még vereséget szenvedett, 1990-ben azonban már bejutott a Legfelső Tanácsba. Vagyis még javában tartott a Szovjetunió, amikor a radikálisan újszerű nézeteket valló Nyemcovból politikus lett.” Ehhez csak annyit: a Szovjetunió sokkal inkább az orosz fejekben bukott meg, mint a hatalmas, lomha állam amerikaiakkal vívott gazdasági-fegyverkezési versenyében...

A halála körüli összeesküvéselméletek (hogy az oroszországi zsidó maffia tagja vagy egyenesen Moszad-ügynök lett volna, hogy az ukrán titkosszolgálat állhat a merénylet hátterében, hogy a gyanút az orosz elnökre terelni próbáló provokáció stb., stb.) egyike – és a legvalószínűbb magyarázat – sem utal arra, hogy Nyemcov sorsának beteljesedése fizikus végzettségével függött volna össze. Legfeljebb úgy, hogy ha nem változtatott volna pályát, ha tudós maradt volna, valószínűleg ma is élne. Úgy gondolom viszont, hogy feltűnéséhez, gyors érvényesüléséhez a politikai porondon igenis köze van bizonyos észjárásnak, továbbá egyfajta társadalmi természetes kiválogatódásnak.

Lehet, hogy a fizikus-politikus összefüggést az említett tudati jelenség mentén kellene elemezni. Csakhogy nincs meg hozzá a felkészültségem, különben is szűz és ingoványos terület. Marad tehát a jó, megbízható kronológia. És érdekesebb is talán példákból kiindulni.

Az első nagy példa: Benjamin Franklin amerikai polihisztor, akiről valószínűleg többen tudják, hogy az elektromosság tanának nagy előfutára, kísérletezője és a villámhárító feltalálója, továbbá hogy poliglot nyelvzseni, mint azt, hogy 1776-ban az amerikai függetlenségi nyilatkozat egyik legfontosabb megszövegezője volt, és háromszor is egyhangúlag megválasztották Pennsylvania kormányzójává. De mindenképpen az első jelentős fizikus volt a politikusok között, és politikus a filozófusok között.

S ha már Amerika, a legérdekesebb, méltatlanul nem eléggé méltatott elnökök egyike, Jimmy Carter is fizikus volt, s haditengerészeti szolgálat közben atommérnöki végzettséget is szerzett. Ő volt az első Number One, aki nem rejtette véka alá, hogy „hisz” az UFÓ-kban (vallomása szerint látott is olyat).

De gondoljunk bele, mekkora nyeresége lett volna a témánknak, ha minden idők legnagyobb fizikusa, Albert Einstein – Akit a Time magazin 1999-ben A múlt évszázad emberének választott – 1952-ben elfogadja az izraeli kormány felkérését, hogy az ország első elnöke, Chaim Weizmann halála után ő legyen Izrael államfője. (Amerikai állampolgár létére!) „Mélyen meghatott az izraeli állam felkérése, azonban szomorú vagyok és szégyellem magam, de nem tudom ezt elfogadni.” Döntésével, mint annyiszor, Einstein ismét befolyásolta a világ menetét.

Korunk nagy fizikus politikusai közül kimagaslik Angela Merkel. 1978-ban szerzett fizikusi diplomát, 1990-ig tudományos munkatársként dolgozott az NDK tudományos akadémiájának kelet-berlini fizikai kémiai központi intézetében, 1986-ban kvantumkémiából doktorált. (Angela Merkelnek a múlt hónap elején a szegedi egyetem díszdoktori címet adományozott. Az egyetem diákjai a remek beszélgetésen érdekes módon inkább politikával kapcsolatos kérdésekről faggatták.) Mindezeket Merkelről futólag megemlítettem a Klaus Iohannis sikerkönyvéről írt cikkemben.

És ezzel már itthon is vagyunk: fizikatanár államelnökünknél. (Meg a kettőnk fizikusi pályafutása közötti párhuzamoknál, amelyeket már azért is szerény zárójelben kell említenem, mert a másfél évtizeddel fiatalabb bolyais kollégától eltérően soha egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy „gyakorló” politikus legyen – persze ami késik, nem múlik:) Iohannis népszerűséghez minden bizonnyal hozzájárult (ha nem is annyira, mint a németek hagyományosan jó megítélése) az, hogy fizikatanár volt; a közvéleményben most mintegy ő testesíti meg a fizikust, bár persze e tudománynak vannak nála kiemelkedőbb romániai képviselői, még ha a nevük ismeretlen is... Amiben még különbözik tőlük és meggondolkoztató: a sokoldalú vallásossága.

És mi, magyarok? Az ország széles körben legismertebb, legaktívabb magyar fizikusa az elmúlt évtizedekben Toró Tibor volt, akinek barátságára és munkatársi együttműködésére A Hétnél büszke vagyok – ha ő nem is, a fia, Toró T. Tibor fizikusként aktív politikai szerepet vitt, mind a két parlamenti ciklusban (2000 és 2008 között), amikor képviselő volt, mind pedig utána. Jó volt szót érteni néhány fiatalabb fizikus kollégával, ismerőssel, munkatárssal – említsem meg Bodó Barna és Kolumbán Gábor nevét –, akiknek a pályáját a politika, a politizálás érdekes utakra terelte. És bizonyára vannak még példák fizikusból lett politikusokra, akiket meg lehetne említeni.

Két érintőleges gondolattal fejezném be. Az egyik: nem szerencsés, ha a fizikus, amikor elkezd politikusként működni, továbbra is megmarad a katedránál. Nemrég elbeszélgettem egy ilyen, alattam járt kollégával, elkeseredve mondta, mennyire színvonaltalanná vált az oktatás, főleg mennyire lecsökkent a gyerekek tudásszomja és -szintje. Ezt mástól és más tantárgyakról is hallottam, készségesen elhiszem. Összefügg vele a másik gondolatom: mennyi minden hozzájárulhat a (fizika)tanári munka devalválódásához! Gondoljunk például aktuálisan arra, hogy a vallás, a hittan oktatása mennyire (nem) „kompatibilis”, divatszóval élve, az egzakt tantárgyak oktatásával. Még a legnagyobb tapintat esetén is: az iskolai oktatás és a hitoktatás céljai és módszerei teljesen eltérőek; a gyerek az egyik órán ősrobbanásról vagy az evolúcióról hall, a másikon a bibliai teremtésmítoszt és a kreacionizmust sulykolják belé, amelyek „elsajátítása” mellesleg semmilyen intellektuális erőfeszítésébe nem kerül...

Látszólag eltértem a tárgyamtól, de tulajdonképpen nem: ezt a kérdést ugyanis – akár a tudomány, akár a vallás oldaláról közelítjük meg – a politikusoknak kell megoldaniuk. Állítólag laikus államban élünk, demokratikus jogállamban, amelyben természetesen szabad a lelkiismereti, a hit- és vallásszabadság. (Értelemszerűen „szabad” mondjuk a keleti világvallások hívének vagy – nota bene – akár ateistának lenni.) Nem én mondom, teológusok is mondják, hogy hittan helyett – legfeljebb – vallásismeretet, a vallások történetének elemeit kellene tanítani. Aki pedig a vallás(oktatás)/hit(oktatás) indoktrináló szerepének védelmében az erkölcsi nevelés fontosságával érvel, annak ajánlom a figyelmébe modern korunk egyik nagy gondolkodója, Lord Russell (Bertrand Russell, 1872 – 1970) Nobel-díjas angol matematikus, logikus, filozófus és szociológus paradigmatikus esszéjét.