„Prágában a giccsben láttuk a művészet első számú ellenségét. Franciaországban más a helyzet. Itt az igazi művészettel a szórakozást állítják szembe. A nagy művészettel, a grand art-ral a könnyű, kisebb művészetet. Engem azonban sohasem bosszantottak Agatha Christie detektívregényei, viszont mélységesen és őszintén utálom Csajkovszkijt, Rahmanyinovot, Horowitz zongorajátékát, a nagy hollywoodi filmeket, a Kramer kontra Kramer-t, a Zsivagó doktor-t (ó, szegény Paszternak!)” A fentieket Milan Kundera írja sajátos szótárának, melyet A regény művészetében tett közzé, ’giccs’ címszavánál.

A zenéhez nem értek annyira, hogy tudnám, mit mond, a nagy hollywoodi filmekről vannak elképzeléseim, a Kramer kontra Kramer-ről halványak az emlékeim (rég láttam), a Zsivagó doktor, Omar Shariffal a főszerepben nyilvánvalóan giccs, hiszen az a legfőbb igyekezete, hogy a főszereplő jóképű legyen – azok közé a filmek közé tartozik, mint az amerikai Háború és béke, amelyek kapcsán a közönség egy része pihegve szól: „de szép!”

A felsorolás elemeinek többsége tehát hidegen hagy, az indulatot azonban nagyon is értem és megértem, és mindig is felháborított a giccs rózsaszín mártása, az a csöppet sem rózsaszín illat, amely terjeng körülötte, és különösen az a lelkendezés, amely mindenkor kíséri, s amelynek hordozói meggyőzhetetlenek. Mélységesen és őszintén utálom mindazt, ami Tamás Gáborból, Dancs Annamariból, Wass Albertből lett a lélek kirakodóvásárában, az erdélyiség kapcsán gyakran emlegetett fenyveket és harmatokat, kagylókat és pálmákat, a székelykedő furfangokat, amelyek rátelepednek Tamási művészetére; ennél nem kevésbé azt, amikor senkikből lesznek példaképek, mint egykor a Big Brother és a Való Világ szereplőiből, amikor mindenki Pogó zokniját hordta vagy a fél Eger kigyűlt Alekoszt látni; Mága Zoltán nyálhegedűjét és Clayderman nyálzongoráját, Hitler és Sztálin kivezényelt tömegeinek látképét.

De hát most mondtam, hogy nem értek a zenéhez, akkor mit akarok Mágától és Claydermantól? „… a giccs nem egyszerűen ízléstelen művészet. Giccses magatartás is van. Giccses viselkedés.” Ezért merek megszólalni. Mert Mága vendégei hintón! És lesimított, fekete haj, és mosoly a végkimerülésig! És tarkóra vetett, tapétakék szemek Claydermannál! És tomboló közönség.

Semmi sem lenne veszve, ha a rajongók tudnának nevetni – amikor Laczkó Vass Róbert káprázatos Tamás Gábor-paródiáját láttam, meg tudtam bocsátani ennek a hargitabajnoknak, hogy énekel. De nevetni tilos! Senkin nem szabad a felsoroltak közül, s egyesek kapcsán még nagy baj lehet belőle. Mert kétféle ember nem bírja a nevetést: a giccsember és a zsarnok. A zsarnokot értem, a giccsembert szintén. Hiszen a giccs mindig is az érzelmeknek nem is elsősorban a tombolása, hanem sokkal inkább a meg-, a felmutatása. Önreflexíven sem tombolni nem lehet, sem felmutatni, milyen nagyokat érzünk. Márpedig a giccsember nem akar gondolkodni, az meg nem érdekli, hogy más gondolkodik-e, illetve csak annyiban, hogy akkor legalább ne körülötte tegye. Kevés olyan sebzett vadat láthatunk, mint amilyen a giccsember, amikor rálegyintünk a bálványára. Rögtön görcsbe rándul, hadonászik, magyaráz, látványosan szenved, megütközik és felháborodik.

A giccsember nem észlel ellentmondásokat. Ezért lehetséges, hogy egy jelenlegi kormányfő elvakult rajongója Hamvas-szótárt készít, miközben Hamvas mindig is kívül maradt és nevetett. Ezért ír a jelenlegi legszínházabb igazgató rajongója úgy, mintha Ceauşescuról áradozna. Ezért beszéltek és beszélnek a milliárdosok párás szemmel a koldusokról.

Kundera pedig azért esküszik a regényre, mert a bizonytalanság bölcsességét szereti benne.