Ágoston Hugó: Egy román énekesnő
Miután világra jöttem, apámat – a születésétől haláláig német állampolgárt – a világháború szele ahogy hozta, el is vitte. Mármint a mi szempontunkból ugyanúgy, mert az ő szemszögéből nézve volt némi különbség a között, ahogy jött és ahogy ment, bár egyiket sem jószántából tette. Hogy engem mennyire tekintett nyereségnek, elszakadásunkat egymástól veszteségnek, nem tudom. Engem 1944. szeptember elején, negyedfél hónaposan vitt volna édesanyám vonattal Bécsig, majd apósjelöltje, német nagyapám kíséretében a családba, Düsseldorfig. Közbeszólt azonban augusztus 23-a, a nagy román átállás, aminek később annyiféle bonyolult neve lett, hogy meg sem tudtuk jegyezni. Végül is, amit az ember nem ismer, nem is sajnálhat, tehát nem bánom, hogy nem németesedtem el – mindenesetre, ha akkor sikerül elpucolnunk, most én nem írnám és néhány netező nem olvasná ezeket a sorokat.
Tudatos emberként nemzőmmel 1967 nyarán találkoztam, ugyanaz a vonat hozta, mint Willy Brandt akkor még alkancellár külügyminisztert, akinek a látogatása áttörésnek számított Románia és az NSZK viszonyában. (Amikor 1973-ban, Gustav Heinemann államfő meghívására, Nicolae Ceauşescu élvezkedett állami légyotton Nyugat-Németországban, Brandt már kormányfőként fogadta, ő volt a negyedik NSZK-s kancellár. Amúgy talán Heinemannról olvastam, hogy arra a kérdésre, szereti-e a hazáját, elpirulva azt válaszolta: „De kérem, én a feleségemet és a gyermekeimet szeretem.”) Apámat – miután felépült Franciaországban szerzett haslövéséből – oktatóként vezényelték tájainkra, román hadfiak technikai kiképzésében vett részt, leginkább Fogarason vagy valahol mellette állomásoztak; ebben a szép szász kisvárosban ismerte meg édesanyámat, aki akkor medgyesi zsidó barátnőitől már jó ideje tudott németül. Ugyanabban a német egységben volt katona bizonyos Fritz Schröder, a nálam másfél hónappal idősebb Gerhard Schröder majdani hetedik kancellár apja, aki egy környéki csatában meghalt, a fiát nem is látta, bár születéséről értesülhetett.
Huszonhárom évesen beszélgettem tehát először a faterrel (egy ideje édesanyámmal leveleztek, volt/van két, nyomokban holland lánytestvérem), és amikor megkérdeztem, hogy abból a periódusból, romániai mindennapi életéből mire emlékszik vissza leginkább, vagy mi jut eszébe hirtelen, azt válaszolta, és dúdolt is hozzá (tudjuk, mennyire muzikálisak a németek), hogy „Ţărăncuţă, ţărăncuţă…”, még csak nem is volt nagyon rossz a román kiejtése, különben persze sem magyarul, sem románul nem tudott.
Tehát Maria Tănase. A népdalénekesnő és -gyűjtő, a nemzet csalogánya, a románok verébkéje (értsd Edith Piafja). Oltyán apától és erdélyi – Fogaras környéki – anyától született, az egyik nyomorúságos bukaresti külvárosban. Szegény lány sorsa: a középiskolát nem tudja befejezni, mert a virágárusok hajnalban kelnek. Tényleg hasonlít a sorsa a Piaféra: a hangja megmenti a nyomortól, a művészete híressé és felkapottá teszi, zsenialitása divatok és ízlésváltozások fölé emeli.
Annyira persze nem, hogy a proliságból azonnal a mindennapi luxus világába vezetné. A „felszabadulás” után például, már világhírű nagyságként, egy középiskolában juttatták álláshoz, de ehhez hozzájárulhatott bonyolult múltja is. Titkos ügynök volt ugyanis Maria Tănase, ráadásul közismerten a SSI (Serviciul Special de Informatii, az antonescui hírszolgálat) hírhedt főnökének, az „érett hölgyek hódolójának”, Eugen Cristescunak a szeretője, de szóba hozták Armand Călinescuval, a legionáriusok által meggyilkolt miniszterelnökkel is. Mondható nyugodtan: többek között, mint ahogy ügynökként is feltehetően többszörös volt. Ismerjük a hasonló vádakat Karády Katalin ellen, feltűnően sok a két zseniális dalnő között a párhuzam. Rokonítják őket művészibb dolgok is, elsősorban a mély búgó hang, de a kor stílusa is – ahogy el tudom képzelni a Habar n-ai tu című számot Kanczler Katalin előadásában, úgy Maria Tănase is elénekelhette volna nyugodtan mondjuk a Hiába menekülsz, degeaba futsz-ot. Egyébként ki van zárva, hogy ne hallottak volna egymásról. Sajnos nem tudok a kapcsolatukról, mint ahogy annak sincs időm utána nézni, hogy Bartókkal ismerték-e egymást, gyűjtéséből előadott-e valamit. (Bartók és Enescu, valamint több más román és magyar etnomuzikológus szerint különben térségünk valamennyi népének zenéjére erősen hatott valamennyi szomszédjának a zenéje; s hogy ez mennyire máig ható, gondoljunk csak a Quimby/Kiss Tibor Most múlik pontosan-jának romános motívumaira a Csík Zenekar előadásában.)
Maria Tănase 1939-ben – Grigoraş Dinicu zenekarával, egyszersmind olyan nagyságokkal együtt, mint George Enescu, Dimitrie Gusti és Constantin Brâncuşi – részt vett a New York-i világkiállításon. 1940-ben a Vasgárda összezúzza a Rádió archívumában levő összes lemezét, úgymond az autentikus (tiszta nemzeti, ugyebár!) népzene elferdítéséért, valójában azért, mert a művésznő baráti köréhez több zsidó értelmiségi is hozzátartozott.
Művészete kétségbevonhatatlan. Több ismert dala, úgy mondanánk ma, mém. Alexander Bălănescu hegedűművész, aki a Muzsikás együttes Bartók albumánál is közreműködött, az ő emlékének szentelte Maria T című lemezét, ajánlom az olvasó figyelmébe. Maria T. némelyik dalát hallgatva az ember megérzi, mint tavaszi fuvallatban a leendő virágillatot, a románokra annyira jellemző metafizikai mélabút. Még a Ţărăncuţában is, amelyre apám több mint húsz év múlva emlékezett – de még inkább abban a szomorú dalban, amelyet Harry Brauner gyűjtött és dolgozott fel az ő számára. Egy fájdalmas átokról van szó:
Cine iubeşte şi lasă, / cine iubeşte si lasă, / Dumnezeu să-i dea pedeapsă, / Dumnezeu să-i dea pedeapsă: / târâişu' sarpelui / Si pasu' gândacului, / vâjâitu' vântului, / pulberea pământului, / pulberea pământului.
Aki szeret és elhagy, / aki szeret és elhagy, / büntesse meg az Isten azt, / büntesse meg az Isten azt: / kígyó csúszva mászása, / rovar bice járása, / viharos szél zúgása, / föld porának sírása, / föld porának sírása. (Dilettáns, de lelkes fordításomban, Á. H.)
Apám persze nem elhagyott minket, hanem kényszerből távozott, mondhatni vitték, úgy ragadtunk itt a nagy sz(ockav)arban, nem is szidtuk őt soha, dolgozni kellett, élni kellett, sőt túlélni. Most, öreg fejjel, fiaimtól távol, megértem őt, elhiszem a fájdalmát.
Gondolom, észrevették a fentiekben a sok egybeesést, van még egy, amelyik borzongással tölt el. Mondják, hogy az egykor pompás ház, amelynek a földszintjén Bukarestben – a Timpului (Idő) utcával szemben – lakom, az Eugen Cristescué lett volna. Létezik? És akkor talán ugyanebben a szobában, ahol most írok (történetesen a hálószobában), többször megfordult volna M. T. is… Á, inkább meghallgatom az egyik számát, mondjuk azt, amelyikben a lány bazsalikomot, buszujokot (mondják még német borsnak is) tesz a hajába, a keblére és még néhány helyre szerelmi varázslat, csábítás bevallott céljával.
… Maria Tănase kereken száz éve született. (És kereken ötven esztendeje halt meg, a nála három évvel idősebb Karády Katalin huszonhét évvel élte túl őt.) Apám is száz éves lenne idén, kilencvenhatot élt. Még Willy Brandt is száz éve született. Ha van valamilyen korosztályosdi az örökkévalóságban, ha van egyáltalán „odaát”, lehet, hogy egy klubba tartoznak. Történeteket mesélnek, az apáméiban én vagyok a főszereplő, és Maria énekel nekik.