Fogtam magam, és írtam neki egy emailt.

Talán 2009-ben lehetett. Ösztöndíjjal Budapestre készültem három hónapra, és tudván, hogy most az egyszer másra is lesz időm, mint egy helyre csődíteni minden barátomat, és néhány óra múlva azzal távozni, „bocs, reggel indulok”, gondoltam, felkeresek néhány számomra fontos ismeretlent. Ismerős ismeretlent: olyan embereket, akiknek az írásai folyamatosan hatottak rám, akiket régóta figyeltem, de akiket nem ismerhetünk meg egy villámlátogatás alatt.

Kis János közéjük tartozott; mi több, vele kezdtem a felkeresést. A CEU honlapjáról leszedtem az emailcímét, és levelet írtam neki, amelyben arra kértem, tiszteljen meg azzal, hogy találkozik velem. Nagyon kedvesen válaszolt, megadta a mobilszámát. Ahogy Pestre érkeztem, felhívtam, egyeztettünk, és néhány nap múlva már az egyik kávéház teraszán ültünk.

Tavasz volt, május, kint a Jászai tér, bennem meg furcsa félelem, gátlások inkább. Ugyan mit fogok én mondani, most, hogy már itt vagyok, és ő is itt van?! Filozófiai műveltségem a semmivel egyenlő, filozófiai képességeim még annál is kevesebbek, mit akarok én ettől az embertől, miért hurcoltam idáig?!

Ám ahogy lenni szokott, minden megoldódott. Sokkal nagyvonalúbb volt, semhogy amiatt kezdjen el fikázni, hogy nem olvastam Arisztotelészt és Kantot, mindkettőt eredetiben, persze. Benne is lehettek gátlások: szinte éreztem, ahogy óvatosan araszol előre, nehogy beszakadjon alatta a jég. Ez is rokonszenves volt: hogy nem képzeli magát tévedhetetlennek, nem gondolja, hogy csak én reszkethetek. Beszélgettünk, elegánsan vizsgáztatott, vagy talán inkább tapogatózott, miről is lehetne velem beszélni.

Politizáltunk is, persze, és teljességgel hű volt ahhoz a képhez, amelyet kialakítottam róla magamban: nem hadonászott, nem azonosult az elfogultságaival. Végig a szellem távolságtartását és tisztánlátását éreztem minden gesztusában. Nem akart a szenvedélyeivel meghódítani, következésképpen nyilván azt sem várta el, hogy lobogó pólóval helyeseljek. Az persze nem ártott, hogy sok mindenről ugyanazt gondoltuk, de ha nem gondoltuk volna ugyanazt, akkor is kávézhattunk volna nyugodtan. Nem híveket keresett – nem akart inassá vagy zelótává tenni.

Az ún. liberális értelmiség 90 százalékával szemben nem gondolta, hogy Medgyessynek maradnia kellett volna, és hogy semmi sem történt Őszödön. Olvastam azokat a cikkeit, nem kis részben miattuk kerestem a barátságát. Nem gondolta sem azt, hogy egy politikai beszédnek a stílus az egyetlen ismérve, sem pedig azt, hogy minden mindegy, amíg „a mieink” vannak hatalmon. Ha jól értettem őt, inkább azt gondolta, a hatalom jár felelősséggel, nem a felelősség hatalommal.

„Ha jól értettem őt” – talán ez a kulcsa annak a viszonynak, amely kialakult közöttünk. Az írásait mindig érdeklődéssel olvastam, de apparátusának felét sem értettem. A könyveit megvásároltam, de hát azok még nehezebbeknek tűntek. Az alak, a tartás, az egyéniség – ezek hódítottak meg. Az okosság, az irónia, a szerénység és a szelídség.

Legközelebb már sztrapacskát ettünk a Sas utcában, és most már gátlások és óvatosság nélkül dumáltunk. Aztán véget ért az ösztöndíjam, s az emailezés nem tudta pótolni a teraszokat.

Most, hogy 70 éves lett, szeretnék minden jót kívánni neki. Ki tudja, mikor találkozunk legközelebb, honnan kell újra kezdenünk, és hogyan ropog megint a bakancsunk a jégen. De ha nem találkozunk soha többé, akkor is büszke vagyok, hogy sztrapacskát ehettem vele.

Isten éltessen, kedves János!