Aki még nem ismerné az olvasottsági toplistákon a napokban előkelő helyre került történetet, elmesélem dióhéjban. Egy 24 éves norvég belsőépítész nő nemzetközi cég alkalmazottjaként dolgozott Dubajban. Egy átmulatott céges buli után férfi kollégája segítségét kérte a hazataláláshoz. A haza egy szállodai szoba volt, a kolléga egy muzulmán férfi. Summa-summarum – a hölgyet megerőszakolták. A hotel recepcióján megpróbálták lebeszélni arról, hogy rendőrséghez forduljon, az orvos kinevette, amikor látleletért folyamodott, de megadta. A rendőrség nem sokat teketóriázott, őrizetbe vette – a nőt. Senki sem adott hitelt a szavainak, pedig az orvosi látlelet is kimutatta a nemi erőszakot. Az ügyészség vádat emelt a norvég nő ellen, mert a házasságon kívüli szexuális viszonnyal megsértette az iszlám törvénykezést, a saríát. Tizenhat hónap letöltendő börtönbüntetésre ítélték első fokon, a fellebbezés idejére sem engedték szabadon.

Diplomáciai botrány kerekedett az ügyből, a nőnek megkegyelmeztek – nem a vádat ejtették! –, így szabadlábon, hazájából fellebbezhet s várhatja a jogerős ítéletet, aminek a kimenetele nem kétséges. Ő bűnös marad, a férfi bűntelen, de mivel a norvég diplomácia nem fogja hagyni magát, a kegyelem véglegessé válik.

Amikor olvastam a történetet, nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Nőként felháborodtam, újságíróként lelkiismeret-furdalásom lett. Felháborodtam, hogy mindezt büntetlenül megtörténhet a 21. században, de felháborodtam azon is, hogy vannak nők (és persze férfiak is), akik a mesés jövedelem csábítására úgy mennek idegen kultúrájú országokba élni és dolgozni, hogy nem veszik a fáradtságot, hogy tájékozódjanak annak szokásairól, törvényeiről.

Nem kellett volna könyvtárnyi könyvet átrágnia a norvég lánynak sem, elég lett volna néhány kattintás az interneten, hogy megtudja: abban a világban, amelybe őt a kacsalábon forgó paloták csalogatták, nem létezik nemi erőszak, csak abban az esetben, ha maga az elkövető beismeri, vagy négy férfi tanú igazolja. Minden más esetben a nő a bűnös, attól a pillanattól kezdve, hogy megszületik. Az anya ezután törleszthet, mert nem volt képes fiút szülni, az apa legtöbb esetben rá sem néz lányára, örök életére apja, fiútestvérei, majd az általuk kiválasztott férj rabszolgájaként élheti le életét. Ha szerencsés első feleségként, ha nem, hát sokadikként.

Ebben a világban családon belüli erőszak sem létezik. Az életét meghatározó férfi a nőnek akár a haláláról is dönthet, ha úgy érzi, hogy szégyent hozott a családra. Márpedig az könnyen megtörténhet – elég csak nyíltan ránéznie, vagy szót váltania esetleg egy idegen férfival. A lelket is kiverhetik belőle, anélkül, hogy a férfiaknak bármi bántódása esne, és igenis annyiszor erőszakolja meg férje, rokona, ismerőse, ahányszor csak akarja, hiszen csupán az ő szava áll szemben egy férfi szavával. Neki pedig nem lehet szava. (Ha valaki szépirodalmi, művészi megközelítésre kíváncsi olvassa el az iráni Parinoush Saniee Boccaccio-díjjal is elismert regényét, A sors könyvét, vagy nézze meg azt a török filmet, amelynek ugyan a címére nem emlékszem, de arról szól, hogy a mai vidéki Törökországban is élnek még ezek a hagyományok. A tizenéves lányt megerőszakolja a nagybátyja, édesapja mégis őt akarja megölni, amiért folt esett becsületén. Az Isztambulba áthelyeződő történet gyönyörű látleletét adja annak a kettősségnek, ami az Európai uniós csatlakozásra vágyó Törökországot jellemzi, a szakadéknak, amely a múltat őrző vidék és a modern jövőt óhajtó város között tátong.)

Ha veszi azt a fáradtságot, hogy kissé tájékozódjék, akkor a norvég nő tudta volna, öngyilkossággal egyenlő, de mindenképpen megbocsáthatatlan erkölcstelenség egy Öböl-menti diktatúrában megkérni egy muzulmán férfit, hogy hazakísérje.

Újságíróként azért volt lelkiismeret-furdalásom, mert talán a mi felelősségünk is, hogy nem írunk eleget ezekről a borzalmakról, hogy nem emeljük fel a szavunkat elnyomott nőtársaink védelmében. Igaz, más kultúrába beletenyerelni nem lehet, és át sem lehet vinni senkit erőszakkal az utcán, ha nem akar, de eléggé nehéz elképzelni, még ha nem is zárható ki, hogy tényleg nem akarnának kitörni, ha lenne rá lehetőségük.

Az arab tavasz mámorában egyetlen politikus volt, aki következetesen felemelte a szavát a muszlim nők érdekében, és mindannyiszor figyelmeztette az épp hatalomba kerülő új vezető garnitúrát, hogy a támogatás fejében elvárják a szélsőségesek visszaszorítását, az emberi jogok tiszteletben tartását és a nők jogainak biztosítását. Ez a vezető politikus Hillary Clinton volt, az egyetlen női politikus, aki a közel-keleti játszmákban labdába rúghatott. Európai keresztény államférfiainktól még véletlenül sem hallottunk ilyent.

Talán újságíróként ezeket is szóvá kellene tenni, és mindannyiszor tiltakozni kellene, amikor a kamerák előtt elöljáróink kedvesen cseverésznek, pózolnak és a színfalak mögött egyezkednek ezeknek az országoknak a vezetőivel olaj, gáz meg más földi javak reményében.

De tiltakoznunk kellene azért is, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem zárja ki a versenyből azokat az országokat, amelyekben a nőknek nem engedélyezik a sportot, és szemet hunynak saját szabályaik megcsúfolása fölött, amikor az olimpiára elküldenek egy, legfeljebb két olyan női sportolót, aki vagy már régen nem él az adott államban vagy gyakorlatilag gőze nincs az adott sportághoz, de hazája és vallása érdekében rákényszerítik, hogy kiröhögtesse magát a világ előtt.

Nem férfi politikusainktól és férfi újságíró kollégáinktól várom el mindezt, mert elég csak szétnézni a vezetői csúcsokon (politikában és magánszférában egyaránt), a fizetési listákra rápillantanunk, máris láthatjuk, hiú ábránd lenne. Európában ugyan nem mondják ki nyíltan, mint a Székelyföldön, hogy „nincs gyermekem, csak egy leánykám” vagy, hogy „a sör nem alkohol, az asszony nem ember, és a medve nem játék”, hozzánk képest tényleg egyenlőbbek nyugaton a nők – de a lelkek mélyén ott is még valahol tovább él a múlt.

Igaz, nem egyszer kívántam már a pokolba feminista elődeimet, akik kiharcolták számomra is, hogy két lapzárta szorítása között ugyanúgy kelljen pelenkáznom, főznöm, mosnom, takarítanom, bevásárolnom, mint dédnagyanyámnak, akinek viszont ez volt a „főállása”...

Néha felteszem a kérdést: vajon, mennyire vágyna erre egy olyan muszlim asszony, akinek fogalma sincs mit jelent megkeresni a betevőt, mert iskolába járni is csak mértékkel engedték, dolgozni pedig soha? Vajon az az elégtétel, hogy büntetlenül visszapofázhatok a férjemnek, a főszerkesztőmnek, akár a miniszterelnökömnek is, megéri a befektetett energiát?

De elég csak a norvég nő esetére gondolnom, a kételyeim máris szertefoszlanak, s örülök, hogy olyan világban élhetek, amelyben legalább az én szavam s az ő szava egyenlő súllyal nyom a latban.