Olvastad Tompa Andrea új regényét?

Igen. Nagyon jó könyv.

Jobb, mint A hóhér háza?

Szerintem jobb, igen. Mégpedig azért, mert látszik, itt egy olyan író dolgozik, aki már a mesterség minden csínját-bínját ismeri. Ami a legjobban zavart az első regényében, hogy mintha mindent egyszerre akart volna elmondani, itt egyáltalán nem érződik. Így utólag azt mondanám, az a könyv azért volt jó, mert benne rejlett egy igazán jó mű ígérete.

Talán azért jobb, mert nem kulcsregény?

Isten tudja. Az eltűnt idő nyomában is kulcsregény, ha úgy vesszük. De abban az értelemben mindenképpen igazad van, hogy A hóhér házán érződött a „túlközelség”, az, amit az előbb próbáltam pedzegetni. Még tán az is hibádzott benne, hogy szélsőségesen kulcsregény volt, szinte minden szereplő a valóságos nevével szerepelt benne.

Ha jól meggondolom, nehéz eltávolodni önmagadtól. Közhely, mennyire benne van Tolsztoj is a könyveiben, és Thomas Mann nem kevésbé. Az író is ember – arról tud írni, ahogy Esterházy mondta egyszer, amihez köze van. Dosztojevszkij talán azért fogyasztott el annyi papírt egy regény megírása előtt, mert dokumentálódott, gondolkodott, a történet megváltoztatta a szereplőket ésatöbbi – de elsősorban talán mégis azért, mert nehéz volt folyton és folyamatosan kilépnie önmagából.

Vagy talán inkább alkat kérdése az egész. Emlékszem, egy kolozsvári látogatásán Spiró azt mondta, nem érdeklik azok a könyvek, amelyek a szerzőjükről szólnak.

Nehéz is nyomon lenni nála, bár annak, hogy szinte nincs nő a könyveiben, aki ne volna ostoba vagy aljas, bizonyára van valami mély magánéleti gyökere. Ha jól értettem, századelős könyv a Fejtől s lábtól.

Az, és az egyik nagy bravúr éppen az, ahogyan azt a nyelvet kiküzdötte magából Tompa Andrea. Ezt a küzdelmet csak azért említem, mert el tudom képzelni, hány ezer újság-, almanach- és könyvoldalt elolvasott, amíg teljesen asszimilálni tudott egy olyan nyelvet, amelytől rég eltávolodtunk; a könyvben nem érződik az erőlködés. Hogy egy „sajnosan”, egy „kisdég” meg a többi úgy hangozzék, hogy az olvasó ne érezze mesterkéltnek, az nagyon nagy teljesítmény. Azt jelenti, hogy a nyelv működik, belülről működik, a szereplők valóban így gondolkodnak, így vetik papírra a gondolataikat.

Szóval azt mondod, hibátlan.

Nem, nem hibátlan. A fikció szerint két szereplő visszaemlékezését olvassuk, ezek azonban túlságosan is úgy vannak megalkotva, hogy éppen azt közöljék, ami a regény előmeneteléhez szükséges. Az Emlékiratok könyve vagy a Zabhegyező ravaszabbul bánik ezzel az ötlettel. Megy a szöveg, és az emlékek, élmények, tapasztalatok egymásra rakódnak ugyan, de nem ilyen célelvűen: Krisztián például pótolja az egyes szám első személyű elbeszélő kihagyásait. De ezek a hibák nem „centripetálisak”, nem roncsolják a középpontot, centrifugálisak maradnak. Az pedig kifejezetten szép, ahogy a szerelem alakul: apró „közök” fűzik egymáshoz a két szereplőt (bár egy nagy közös éjszaka köti össze őket, az sem terpeszkedik hosszú oldalakon), amelyek mégis összekapcsolódnak, egymásba épülnek, előre és visszahatnak, mint egy szimfóniában. A vonatút meghozza a várva-várt végkifejletet, de ez a végkifejlet, éppen, mert fordulatosan és szimfonikusan jutunk el hozzá, csöppet sem didaktikus vagy Júlia-füzetes.

Azt hiszem, egy jó műben a hibák is funkcionálissá válnak. Ki hallott már olyant, hogy valaki „végigálmodja” az egész történelmet, szinte évszámostul? Az ember tragédiájában mégis ez történik. Vagy amit már Szerb Antal is említ: hogyan osztja szét egy király az országát a lányai között, naivan és nagyvonalúan? A Lear király mégis a világ egyik legcsodálatosabb drámája. Megvan neked?

Mi, a Lear?

Megint kezded??

Nyugodj meg, kölcsönadom szívesen.

Kösz.