Székedi Ferenc: Orosztól osztrákig

Talán sokan emlékeznek még Székelyföldön az úgynevezett orosz piacokra.

A romániai rendszerváltás után, a múlt század kilencvenes éveiben, a székelyföldi kisvárosok bejáratainál, kijáratainál, mindig a főutak mellett alakultak ki a közvetlen termékcseréknek ezek a színterei, ahol néhány lejjel vagy banival mindenki olcsóbban vásárolhatott mindent, így a hét bizonyos napjain nem az üzletekben, hanem ott tolongott a tömeg.

Hogy miért nevezték orosz piacoknak? Korántsem a hamvaiba hullt KGST-ről, amelyről a mai fiatalok a legjobb esetben azt gondolnák, hogy valamiféle mobilos applikáció, amellyel önmagukat egyszerre tizenkét szögben tudják lefényképezni és ezerszáztizenkét címzettnek tovább küldeni, hanem a romániai románok Pruton túli testvéreiről.

Számukra ugyanis gyorsan megnyílt a határ, és a kézi szerszámokat mindig is kedvelő székelyekkel különösképpen jól tudtak kereskedni. És mivel egymás között oroszul beszéltek, a népnyelv azonnal kitűzte a jelzőt az egész piacra.

Az orosz piacok azóta eltűntek. Kezdetben a kiskereskedők tiltakoztak, hogy elszívják a vevőkört, hiszen könnyű nekik: nem fizetnek sem üzletbért, sem adót, sem fenntartási költségeket. De nem ez volt a döntő: a megjelenő kisebb-nagyobb barkácsüzletek a jobb minőséggel, a maguk nyugati kézi és gépi szerszámaival elcsábították a vásárlókat. Hasonlóképpen jártak a piaci ruhakereskedők: a gombamód szaporodó turkálókkal nem tudtak versenyre kelni, így az orosz piacok Oroszországtól eltérően többé már nem tudták kitermelni a maguk népi oligarchiáját és eltűntek.

A nyugati kereskedelmi üzletláncok székelyföldi betelepedése nyomán ugyancsak megritkultak a kis élelmiszerüzletek, átalakultak a vásárlási szokások, az éjjel-nappal nyitva tartó boltok már ritkábbak, mint a fehér holló. És minthogy mindig lehet kapni mindent, átalakultak a főzési szokások: a háziasszonyok fejére ma már újságokban, folyóiratokban, tévécsatornákon, a világháló különböző műfajaiban a világ receptirodalmának minden lehető és lehetetlen szövege záporozik, így alighanem nagyítóval lehetne keresni azt, aki még rántással főz a Székelyföldön.

Közben érkeznek a barkács- és építőanyag-üzletlánchálózatok első székelyföldi követei. A térhódításnak természetesen megvannak a maga áldozatai: a mostanig jól menő barkácsüzletek és építőanyag-lerakatok vagy bezárnak, vagy szakosodnak, vagy gyorsan más tevékenységet jegyeztetnek be a vállalkozások alapokmányaiba.

Akár tetszik nekünk, akár nem, ez a piacgazdaság. Nem központilag vezénylik, a kereslet és kínálat függvényében önmagát szabályozza. Ha egyik évben nem veszik és nem viszik a székelyföldi krumplit, a következő esztendőben kevesebbet ültetnek. Ha a török burgonya feleannyiba kerül, akkor meg azt vásárolják. Akár tetszik ez nekünk, akár nem: az érzelmek a pénztárcával csak nagyon ritkán kerülnek összhangba.

Legutóbb több székelyföldi településen gyertyagyújtással tiltakoztak az osztrák faipari cég Kovászna megyei megtelepedése ellen. A gyertyákat nem helyi viaszöntőktől, hanem formájukat tekintve a multiktól vásárolták: sokkal olcsóbbak és kényelmesebb a kezelésük. A tiltakozásokat követő tévényilatkozatokban az egyik ifjú politikus azt mondta: a fát nem kell az osztrákot adni, a fát itthon kell feldolgozni, a székelyeknek bútorokat kell gyártani.

Igaza van – hümmögtem. De akkor miért nem indít egy bútorgyártó vállalkozást? Miért nem kezdeményez egy részvénytársaságot, amely a sok fűrészárut gyártó és rönköket kiszállító helyi kisvállalkozás profitjának legalább egy töredékét jövőt megalapozóan és nemzedékekre előre gondolva összefogja?

Vagy miért nem néz utána: hogyan épültek le azok a bútorgyárak, amelyek a Székelyföldön több helyen valóban fenyőfából készült bútorokat termeltek nem is akármilyen minőségben, hanem például angliai és skandináv exportra?

Szóval, hogyan is fogalmazzak?

A Székelyföldön tudják, hogy a dolog munkával jár.

Régebben azzal is tisztában voltak, hogy a sok beszéd szegénység.

Ez utóbbi tekintetében ma már fordult a világ.

Alighanem a szószátyárkodásban is a piac beszél.

Választópiac, tisztségpiac és így tovább. Ezt a piacot és a többit persze cselekedetekkel is lehetne szabályozni.

A tűz mindig az erdő ellensége volt, de azért a fákért való gyertyagyújtásban így is marad valami fenséges. Szakrális, ahogyan a nép, a természet és a teremtés együtt élő hármasát mindig idéző néprajzkutatók mondanák.

De lehet, hogy mindez nem elég ahhoz, hogy a piacgazdaság és a kapitalizmus rejtelmes útjain is elvezessen. Léteznek kalauzok, nem szégyen hozzájuk fordulni. 

Kimaradt?