Tizenöt évesen zavarni kezdte, hogy osztálytásaival ellentétben nem sportol magas szinten semmit, többek között ezért vágott bele a testépítésbe Nagy Hunor, a sportág pedig szerelem volt neki első látásra. Fiatalként komolyabb segítség nélkül, magazinokból tájékozódva fejlesztette magát arra a szintre, ami már a versenyeken induláshoz is elegendő volt. Akkoriban csekélyek voltak lehetőségek a hatékony fejlődésre, mégis sikerült idővel jó eredményeket elérnie Magyarországon és Romániában is. Amikor a junior világbajnokságon aranyérmet szerzett, a németül zajló eredményhirdetésből nem sokat értett, de amikor tudatosult benne a győzelem, hatalmas öröm szabadult fel benne. Sikereit követően abbahagyta a versenyzést, a folytatásban másik álmára, az edzőterem működtetésére és a csíkszeredai testépítő közösség kialakítására fókuszált, ebben könyvelői múltja és az emberekkel való könnyed kommunikációja is a segítségére volt.

– Melyik volt az első testmozgással kapcsolatos emléked, és hogyan kezdődött számodra a sportolás?

– Az a korszak, amikor én születtem, más volt, mint a mai. Akkoriban Arnold Schwarzenegger, Van Dame és Stallone voltak az akciósztárok. Minden fiú izmos akart lenni vagy verekedni akart: vagy spárga vagy kockahas vagy fordulatrúgás. Negyedikes-ötödikes koromban karatéztam, később a suliban fociztam, de klubszinten nem sportoltam semmit. Kilencedikesen új iskolába kerültem. A padtársam hokizott, a másik nagyon jó barátom pedig többszörös országos bajnok volt dzsúdóban. Én nem voltam jó tanuló, nem voltam különösebben jóképű, nem az én apukámnak volt a legnagyobb kocsija. Ez 15 évesen nagy problémát tud jelenteni egy fiatal srácnak.

Az egyik osztálytársam rendszeresen járt edzőterembe, gondoltam, én is kipróbálom. Kicsit túlsúlyos voltam akkoriban, amiatt még szívesebben belevágtam. Első látásra szerelem volt az edzőterem. Abban az időben a gépeket és a súlyzókat a csíkszeredai traktorgyárban rakták össze, szóval nem voltak olyan körülmények, mint most, de én nagyon szerettem ott edzeni.

– Ha jól gondolom, kevesebb is volt a gépekből, mint manapság.

– Csak alapeszközök voltak, nem volt minden apró mozdulatra külön gép. Oda tényleg az járt, aki fejlődni akart. Ez nagyon tetszett, úgyhogy kevés pihenővel, heti hatszor-hétszer mentem edzeni. Örömmel csináltam, és sose kérdeztem másoktól, én mikor leszek izmos. Egy nap elkezdték mondani a teremben, hogy jól nézek ki.

Akkor még magazinokban láttuk, hogy a román országos testépítő bajnokságon, hogy néznek ki a versenyzők. Szerencsére volt kis és nagy junior versenykategória is. Ezt a sportot nem lehet túl korán kezdeni, mert meg kell várni a csontok növekedését. Tizenhat évesen azt éreztem, a többiek sem lehetnek sokkal jobbak. Bátran el mertem indulni versenyen, Marosvásárhelyen volt a régiós bajnokság, vagyis hét megyének a bajnoksága. A székely ember gyakran azt mondja, »ezt én is meg tudnám csinálni«, de közben nem csinál semmit. Én ebből kiléptem, és el mertem indulni. Bár négyből harmadik lettem az első versenyen, mégsem bántam meg, hogy nekivágtam.

– Ezt egyedül döntötted el abban az időszakban, vagy voltak olyan versenyzőtársak, edzők, akikkel együtt vágtál bele?

– Az elején volt néhány csíki fiatal, de két év után mindenki elmaradt mellőlem, a magazinokból tanultam meg, hogyan kell csinálni egyes dolgokat. Az akkori edzőterem tulaja egy évvel korábban megírt nekem egy edzéstervet egy füzetlapra. Én azt heti hatszor megcsináltam, nem tettem fel kérdéseket. Ezt leszámítva teljesen egyedül haladtam az úton, csekély tudással és a tudáshoz is képest is szerény erőforrásokkal. Hiába kellett volna egy diétához hat tojást megennem, nekünk egy hétre összesen tíz tojásunk volt otthon, nem lehetett kivitelezni a dolgokat abban az időszakban.

Az egyik brassói versenyen, a szombati napon kiestem, a vasárnapi döntőt pedig kívülről kellett végignéznem. Ez még több motivációt adott, hogy ne történjen meg még egyszer, teljes erőbedobással készültem, a következő évben pedig meg is nyertem a régiós bajnokságot, és az országoson második lettem.

– Amikor ezeken az eseményeken részt vettél, a nemzetközi versenyzés lehetősége mennyire volt meg a fejedben?

– Az elején abszolút nem volt cél. Kevés információ volt és nem sok versenyt tartottak Romániában. Első két alkalommal második lettem az országos bajnokságon, vágytam az első helyre. Brassóban végeztem az egyetemi tanulmányaimat közgazdaságtan szakon, amikor utolsó lehetőségem volt nyerni a juniorok között, de végül az sem sikerült. Akkor jött a lehetőség, hogy a román válogatottal részt vehettem egy Európa-bajnokságon. Már voltak kapcsolataim Magyarországon is, ottani versenyekkel készültem a nemzetközi mezőnyre. Itthon akkoriban egy versenyen sem lehetett nyerni semmit, Magyarországon viszont ötvenezer forint volt az egyik eseményen a fődíj, ami akkoriban jó pénznek számított.

Később jött az internet és még több infót megtudtunk a testépítők világából. Kiderült számunkra, hogy több szövetség létezik a világon, és vannak más világbajnokságok is, ahol indulni lehet. Egyes szövetségeknél például nagyon ki volt tolva a junior korhatár, mert tudták, hogy egy 21 éves férfinak a 30 évesekkel ebben a sportágban nincs sok esélye felvenni a versenyt. Akkora már négyszer voltam román országos bajnoki második, de tudtam, ha a junior világbajnokságon elérek egy dobogós helyezést, arra már igazán büszke lehetek. Másfél évig készültem erre. Amikor hiszel valamiben, az univerzum segít megtalálni a következő lépést.

Eszméletlenül nagy motivációval mentem ki a világbajnokságra. Magyar színekben akartam indulni, de még nem volt állampolgárságom, ezért sokat kellett sorban állni Debrecenben, hogy kapjak egy lakcímkártya-szerűséget. Eleinte úgy tűnt, adminisztratív okok miatt így sem tudok indulni, de voltak olyan barátaim, akik kiálltak értem.

– Ebből jött aztán az igazán jó eredmény.

– Fantasztikus mezőny jött össze, ez volt az év utolsó versenye, az első nap után mindenki mondta nekem, meg fogom nyerni. A két versenynap közti idő életem leghosszabb 24 órája volt. Másnap lejárt a döntő, ott álltunk a színpadon. Németül folyt a ceremónia, semmit nem értettem belőle. Bemondták sorra a helyezetteket, amíg az utolsó kettőhöz értek. Ilyenkor két forgatókönyv van. Vagy a másodiknak vagy az elsőnek mondják először a nevét szervezőtől függően. Azt tudtam, hogy az első helyezett más trófeát kap, mint a többiek. Miután bemondták az olasz srácnak a nevét, még mindig nem tudtam, mi a helyzet. Amikor megláttam, hogy a trófeát nem neki adják, rájöttem, hogy én nyertem. Ott sírtam, ünnepeltem, nem is emlékszem szinte semmire az egészből.

– Ez a hatalmas siker növelte olyan szintre a motivációdat, hogy utána felnőtt vb-n is érmet szerezhess?

– Már megtaláltam a győzelem receptjét, de nem volt olyan egyszerű a folytatás. Azt tudni kell, hogy a felkészülés és a versenyekre való kiutazás nagy költségekkel jár. Bár a junior világbajnoki címemet nem adnám semmiért, tudtam, hogy hosszú távon kell valamilyen biztos megélhetés. Könyvelő irodában dolgoztam, de egy ponton az volt az álmom, hogy legyen saját edzőtermem. Amikor az egyik csalódás után egy időre abbahagytam a versenyzést, kibéreltem egy helyiséget, felújítottam és megnyitottam a saját edzőtermemet. A lakásomat adtam el a cél miatt, utána is sok energiát fektettem ennek a felépítésébe. 2013-ban jött el ismét az a pillanat, amikor úgy éreztem, fel tudok készülni néhány akkori versenyre.

Két román pénzdíjas versenyt nyertem, az egyiken abszolút román bajnok lettem, életemben először. Később a szervező azzal reklámozta a versenyt, hogy náluk olyan igazságos pontozás van, hogy nem is román versenyző nyerte meg. Másnap felhívott a magyar szövetségi kapitány és elhívott magyar színekben versenyezni az indiai világbajnokságra.

– Jól érzem, hogy könnyű volt meghozni ezt a döntést?

– Azt mondtam, kell rajta gondolkodnom, de persze öt perc múlva visszahívtam, hogy benne vagyok.  India egy külön világ, 180 ország vett részt a világbajnokságon. Olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem ott magam, hogy elmondani nem lehet. Életemben nem álltam korábban olyan nagy színpadon. A +100 kilós kategóriában végül harmadik lettem, ez akkor hatalmas szint volt felnőtt világbajnokságon.

– Ma már főleg az edzéssel foglalkozol. Mennyire volt nehéz Csíkszeredában egy olyan edzőközösséget kiépíteni, amely rendszeresen visszajár hozzád?

– Az elején sok mindenre ráéreztem. Három dolog állt össze ezzel kapcsolatban. Évekig könyvelő irodában dolgoztam, mivel közgázt is végeztem, értettem ahhoz, mitől lehet nyereséges egy terem. Értettem az emberekhez is, ami nem mindenkiről mondható el. Mindennél jobban értettem az edzéshez és a sporthoz. Éreztem, hogy a helyemen vagyok. Pesten túlzás nélkül a világ legjobb termei vannak, miután onnan hazatértem, az én kis termemet is felújítottam. Vadonatúj gépeket vettünk, utána elkezdtem a fitneszoktatói képzést is meghonosítani Hargita megyében. Abban az időben az újság sokkal nagyobb hatalom volt Csíkszeredában is, így azon keresztül népszerűsíteni tudtuk a testépítést és a sportot.

Ma már a hozzánk járók 99 százaléka átlagember, aki soha nem volt versenyző és soha nem is lesz, de a mindennapi életben akarják legyőzni önmagukat vagy csak levezetni a stresszt. Később nyitottunk egy nagyobb termet is Csíkszeredában, de a COVID miatt egy ideig rettenetes helyzetbe kerültünk. Nehéz körülmények között folytattuk az építkezést. Sok időre volt szükség, amíg helyreállt a helyzet, és véget ért a bizonytalanság.

.– Bár a testépítést versenyszinten már tíz éve abbahagytad, azóta még visszatértél egyszer az élsportba erőemelőként. Miért döntöttél így?

– Amikor abbahagytam, csak élvezni akartam az edzés minden napját, mert szeretem ezt a sportot és azt hittem, ennyi elég lesz nekem. A járvány ideje alatt volt egy fiatal egyetemista pultosom, aki kérte, kísérjem el egy erőemelő versenyre. Nézni nagyon untam, ezért úgy döntöttem a következő alkalommal én is odaállok. Elsőre, kevés felkészüléssel guggoltam 270 kg-mal. Váratlanul elkapott a gépszíj és az lett a célom, hogy 300 kg fölé menjek. Miután edzésen ezt megcsináltam, már minden idők legnagyobb magyar guggolásban elért eredményét, a 341 kg-ot akartam túlszárnyalni. Bár korábban nem terveztem ezeket a dolgokat, még egyszer megtapasztalhattam, hogy mennyire más úgy edzeni, ha van konkrét célod.

Bár nem értem el mindent, amit akartam, pozitív irányba ment az életem, hiszen húsz évnyi munkát beletettem a sportba, és volt bátorságom álmodni. Ma már nem a versenyzés motivál, hanem az, hogy 38 évesen is nagyon jó formában legyek, és képzések által kineveljem a jövő személyi edzőit.