Rendszerváltás és Csehov-klasszikus, #metoo és Csárdáskirálynő – így nézett ki Sebestyén Aba marosvásárhelyi színész, rendező 2021-es éve. A változatos személyes megvalósításokról és a járványhelyzet hatásáról beszélgettünk az alkotóval, aki szerint a „nézőtéren lélegző partner nélkül nem létezik igazi színház”.

A 2020-as leállás után különösen aktív éved volt, négy előadást állítottál színpadra. Hogy birkóztál meg a 2021-es pörgéssel?

Valóban intenzív szakmai év van mögöttem, főleg rendezés terén. A Három nővért tavaly kellett volna megrendeznem Szabadkán, de a Covid miatt ez dugába dőlt, ezért torlódtak fel így egymás után az előadások. Nem szívesen vállalok be ennyit, soha nem tudtam volna elképzelni magamról, hogy 3-4 nap kihagyással egyik produkciót kezdjem a másik után, de ezek voltak a határidők. Különböző műfajú előadásokat hoztam létre, erre külön büszke vagyok, nagy kihívás volt.

Májusban regényadaptációt vittünk színre a Yorick Stúdióban, Bódi Attila Lázadni veletek akartam című regényét, ebben az esetben rendeztem és játszottam is az előadásban, valamint a menedzseri feladatok is rám hárultak. Utána alig két hónap kihagyással, augusztus elején elkezdtem a próbákat a csodálatos szabadkai társulattal, amellyel már harmadszor dolgozom, és szeptember 17-én bemutattuk a Három nővért, egyfajta sajátos akusztikai és látványvilággal, kiváló színészi alakításokkal.

Ahogy ezt befejeztem, itthon szintén egy Yorick-os projekt várt megvalósításra. Tavaly három kortárs szerzőt kértem fel, hogy írjanak a #metoo-jelenségről: Elise Wilk, Székely Csaba és Dálnoky Réka drámaírókat. Fontos volt számomra, hogy két hölgy vegyen részt ebben és egy pasi – hiszen a rendezője én voltam a történetnek –, azért, hogy a nemi arányok ki legyenek egyenlítve, és minél szélesebb skálán tárgyaljuk ki ezt a nagyon érzékeny témát. Öt hetes, nagyon intenzív munkafolyamatot követően október 31-én bemutattuk a Nem történt semmi című előadást a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében. Nagy érdeklődésnek örvend, érdekes vitákat váltott ki, aminek nagyon örülünk, hiszen pontosan az volt a szándék, hogy elkezdődjön egy párbeszéd.

Milyen vitákat váltott ki az előadás?

Vannak olyan visszajelzések melyek rendkívül értékelik azt, hogy több szemszögből kitárgyaltuk a témát és nem csak a szexuális zaklatásról beszélünk, hanem a hatalommal való visszaélésről, a családon, illetve párkapcsolatokon belüli fizikai és verbális erőszakról is. Vannak azonban olyan vélemények is melyek szerint nem mentünk elég mélyre, mások pedig éppen azt tartották az előadás egyik erényének, hogy nem egy radikális, aktivista alaphangon, hanem jól adagolt iróniával és öniróniával, néhol fanyar humorral tudtuk a témát körbejárni.

Nagyon szerettük volna, hogy minden előadás után legyen beszélgetés a nézőkkel, pszichológus vagy más szakember vezetésével, de ez elmaradt a Covid-korlátozások miatt, nem maradhattak ott a nézők. Bízom benne, hogy jövőre kicsit oldódik ez a helyzet, és elmélyült beszélgetések születnek, hiszen egy ilyen téma után szükség van erre.

Az előadás egyébként a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház koprodukciójában jött létre. Fontos volt, hogy erre a szűkre szabott próbafolyamatra kapjunk egy olyan biztos hátteret, amit a színház infrastruktúrája ad. Megbízható, fontos partnerre találtunk ismét a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatában.

Befolyásolta valamilyen szinten a világjárvány kontextusa azt, hogy a Yorick Stúdióval létrehozott idei előadások témáit – a rendszerváltás örökségét és a #metoo-jelenséget – hogyan közelítettétek meg az alkotótársaiddal?

Ebben a két témában nemigen, a következő előadásomban viszont ez volt a fő dolog, a Csárdáskirálynőt eköré próbáltuk felépíteni. Tavaly december elején kaptam felkérést Bartalis Gabriellától, a Csíki Játékszín akkori megbízott igazgatójától, hogy a következő évadban dolgozzak a társulattal. Mivel csak az év végi periódusom maradt szabad és a Csíki Játékszínben kialakult egyfajta hagyománya az év végi zenés, szórakoztató előadásoknak, javasoltam, hogy akkor vegyük elő az operettek királynőjét: a Csárdáskirálynőt. Fontosnak tartottam, hogy kortárs drámaíró vegye kézbe és porolja le a szöveget. Erre felkértem Székely Csabát. Illetve már akkor tudtam, hogy fontos alkotótársam lesz ebben a munkában Bodor Johanna koreográfus, aki nagy mestere a zenés műveknek, ami a mozgásvilágot illeti, nagyszerű találkozásom volt nekem is és a társulatnak is vele.

Fontosnak tartottam, hogy leporoljuk azt a csiricsárét, vagy giccset, ami ráragadt erre a műre különböző interpretációk során, ássunk a mélyére, próbáljunk a mából fogalmazni, és ezt a lehetetlen szörnyűséget, ami körülvesz minket most már második éve, valahogy belevinni. Az eredeti műben is ott van, hogy véget ér egy régi élet, régi korszak, megszűnik az addigi társadalmi berendezkedés. Közel a világháború, egyre erősebb hangot kap az antiszemitizmus, a szélsőséges nacionalizmus, és valahogy valami hasonlót tapasztalunk ma is, hiszen a világjárvány szülte félelem és bizalmatlanság feje tetejére állította az életünket, az emberi kapcsolatainkat, és egyre gyakrabban kérdezzük meg önmagunktól és társainktól, hogy mikor kapjuk vissza a régi, szabad életünket. Megpróbáltunk ebből a kontextusból fogalmazni, prózában is kicsit változtatni, új mozgás- és látványvilágot teremteni, természetesen megtartva a csodálatos zenét, amit eredetiben játszunk. Úgy érzem, hogy érvényes, újszerű, szórakoztató, de egyben elég mély hangokat is megütő, társadalomkritikát is megfogalmazó produkció jött létre.

A Nem történt semmi című előadást január 24-én játssza legközelebb a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Csárdáskirálynő pedig január 6-án és 7-én is látható a Csíki Játékszínben.

A 2021-es munkáidban is visszatérő munkatársad volt Székely Csaba drámaíró és Cári Tibor zeneszerző, akikkel már régóta együtt dolgozol, illetve két fiatal alkotó, Sós Beáta díszlet- illetve Hatházi Rebeka jelmeztervező. Kialakult körülötted egy alkotói közösség? Mitől működik?

Szeretek fiatalokkal dolgozni, nagyon inspirálnak. Több előadást is csináltunk együtt Bartha József látványtervezővel, aki kollégám a Művészeti Egyetemen, és ezek a fiatal tervezők az ő osztályából kerültek ki. A Yorick-nak kimondott célja, hogy teret biztosítson kezdő alkotóknak, és büszke vagyok arra, hogy az elmúlt tizenöt évben sikerült nagyon sok fiatal tehetségnek időben, elsőként munkalehetőséget biztosítani. Sós Beátával és Hatházi Rebekával már harmadik nagyprodukción dolgozunk együtt. Merészek, jó iskolán nőttek fel, provokatívan és inspiratívan hatnak az én munkámra is. Székely Csaba drámaíróval és Cári Tibor zeneszerzővel évek óta dolgozunk együtt, ők mondhatni állandó alkotótársaim, félszavakból megértjük egymást.

Nyilvánvaló, hogy mindenkit, de a független társulatokat még inkább megviselte a pandémia. Mennyire nehéz a most végző színi hallgatóknak, milyen kilátásaik vannak, mennyire nyomja rá a bélyegét az indulásukra ez a helyzet? Tanárként mivel bátorítod a hallgatóidat?

Valóban nehezebb nekik, úgy, ahogy a már tapasztalt alkotóknak is nehéz, hiszen leszerződött munkákat kellett elhalasztani, újraütemezni. Mindenkinek felborult a naptára. Ugyanúgy a fiataloknak is jóval kevesebb lehetőségük adódott a megnyilatkozásra. Mást nem tudok mondani, csak azt, amit eddig is ajánlott és biztosított a Yorick Stúdió: ott van a tér, el kell kezdeni dolgozni, sokszor nem pénzen vagy anyagi dolgokon múlik, hogy az ember szép, hiteles munkát hozzon létre.

Kell-e a színháznak új utakat keresni a pandémia után? A Yorick Stúdiónak is voltak online műsorai, kényszerből. Ebből vajon marad-e valami, változik-e a színház ahhoz képest, amit megszoktunk tőle?

Biztos, hogy hosszú távon is hatása lesz az elmúlt másfél évnek, de én mégiscsak abban reménykedem, hogy visszatérünk a régi kerékvágásba, hiszen a nézőtéren lélegző partner nélkül nem létezik igazi színház. Ez mindannyiunknak nagyon hiányzott. Nagyszerű volt úgy is játszani, hogy tudtuk, hogy a laptopok vagy telefonok előtt élőben figyelnek a nézők, de azt az érzést, azt a különleges vibrálást, amit a színész és a néző interakciója teremt egy élőben játszott előadás alatt, semmi nem tudja pótolni.

Látsz-e különbséget a járványhelyzet kezelésében az erdélyi és a külföldi – vajdasági, magyarországi – társulatok esetében?

Minden társulat, minden vezetőség próbált valamilyen szinten túlélni. Nyilván az online előadások voltak a legkézenfekvőbbek. Mindenhol igyekeztek fenntartani a kapcsolatot a nézővel, ki ahogy tudta. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban többek között megszületett a Csodaházikó-sorozat, amivel a gyerekközönséget céloztuk meg bizonyos események köré hangolva, ami nagyon hasznosnak bizonyult, jó visszajelzések voltak. Volt, ahol például élő talkshow-kat szerveztek társulaton belül. A cél mindenhol az volt, hogy éreztessük a közönséggel, hogy vagyunk, hogy fogjuk a kezüket, fontosak számunkra, nélkülük gyakorlatilag nem létezünk.

Ilyen értelemben volt esetleg pozitív hozadéka a járványhelyzetnek?

Más eszközökkel is próbáltunk kapcsolatot teremteni a nézőkkel, ilyen szempontból mondhatjuk, hogy ez volt talán az egyetlen pozitív hozadéka.

Az ideológiai árkok mellett most már a járvánnyal, oltással kapcsolatos különböző vélekedések is feszültséget eredményeznek a társadalomban, ezen belül a színházi szakmában is. Hogy viszonyulsz ezekhez, hogy kezeled őket? Mi lenne a megoldás?

Ez egy nagyon fájdalmas téma. Nem tudom. Valóban ez a legszörnyűbb dolog, amit ez a járvány hozott, ez a fajta megosztottság kisközösségeken belül, családon belül. Valószínűleg a színháznak előbb-utóbb erre is reflektálnia kell, ez lehetne egy következő színházi előadás témája.