Meggyőződése: a mesélés, meséltetés, a múltbeli események újra és újra felelevenítése jót tesz a szellemi képességeknek. Életrajzi visszaemlékezéseit két kötetben adta közre, a legutolsó évekről szóló könyve épp a napokban jelent meg. Dr. Veress Albert csíkszeredai nyugdíjas pszichiáterrel beszélgettünk az utóbbi évek tapasztalatairól, elrománosodott csángókról, koronavírusról és lelki egészségről.

Számtalan kötet szerzője. A szakirányú könyvek mellett életrajzi kötete is megjelent, a második rész éppen az utóbbi napokban.

Így van, most jelent meg az önéletrajzi írásom második kötete, az elsőt román nyelvre is lefordították. Egyébként összesen 27 szakmai kötetem van, amelyeket vagy teljes egészében én írtam, vagy bizonyos fejezetek fűződnek a nevemhez. Az első kötet tartalmazza az első felét az életemnek, ez most a második fél életemnek az első évtizedéről szól, vagyis a 2014-től mostanig tartó időszakról.

Miről szólt az Ön számára ez a nem is egészen egy évtized?

Nyugdíjasként sem volt unalmas. Épp az egyik unokám kérdezte egy képzeletbeli interjúban, hogy unatkoztam-e? Csodálkozom, ha egy fiatal, egy gyerek azt mondja, hogy unja magát, én 73 éves vagyok és még nem volt olyan nap, amikor ezt mondtam volna. Pezsgett az élet szakmailag is, bár nem jártam be a kórházba. 2012-től nyugdíjas vagyok, hat évet még bedolgoztam az osztályra és a rendelőmben is. Ma már kórházba csak úgy megyek be, ha ügyeletbe hívnak, mert nincs elegendő orvos, a rendelőmben pedig az utóbbi két évben egy napot dolgozom havonta, hogy a régi betegeket tudjam elvezetni addig, amíg valakinek átadhatom. Szervezünk konferenciákat, egyelőre főleg online formában, előadásokat tartok. Idén márciusban volt egy galaci online konferencia, ahol eredetiség-díjat kapott az egyik előadásom. Ilyesmik vannak, plusz főállású nagyapaként hordozom, teszem-veszem az unokákat. Beszerzek, leginkább én járok bevásárolni.

Miért volt fontos Önnek, hogy ezekbe a kötetekbe összefoglalja az életét? Emlékezés, emlékállítás vezette?

Az új kötet kapcsán úgy fogalmaztam, azért legyen megírva, hogy ha majd az Alzheimer-kór kisimíthatná agytekervényeimet, valaki tudja felolvasni nekem, meséljen az életemről. Szakemberek szerint a mesélés vagy a meséltetés feldobja, felvidítja, feleleveníti a szellemi képességet, persze az adott biológiai lehetőségek függvényében. Ha én már nem tudnék emlékezni, majd üljenek mellettem a gondozónők, a gyerekek, vagy az unokák és olvassanak belőle. Az életemben történtek olyan dolgok, amiket ha tálalok, közlök, talán mások is okulhatnak belőle. Lehet, hogy elkerülnek buktatókat, amiket én elkövettem, kátyúkat, amibe beleléptem. Ezért is született a könyv.

Az előző életrajzi könyvben hosszan tárgyalta a Kárpátokon túli élményeit. Pályafutása kezdetei egy elrománosodott csángó faluhoz köthetőek.

Mindig el kell mondanom, hogy engem nem kihelyeztek oda, hanem választottam. Volt lehetőségem Beszterce, vagy Maros megyébe menni, de tudatosan mentem Moldvába, hogy kezdjem a nehezén. Azt gondoltam, ha a legnehezebb helyzetben megállom a helyem, a továbbiakban már könnyebb lesz. Tehát szándékos volt a kimenetelem, nem pártpolitikai döntés.

Tudta előre, hogy elrománosodott csángók közé kerül?

Igen, tudtam. Beleástam magam a moldvai csángó vidék jellegzetességeibe. Kallós Zoltán néprajzkutatóval tartottam a kapcsolatot, és ő sok mindent felvillantott előttem, ezzel felkeltette az érdeklődésemet, és jobban utánaolvastam a dolgoknak. Nem voltam kitűnő ismerője, de a lényegét értettem, éreztem. Amikor odamentem, akkor átéltem azt, amit irodalmi vonatkozásokban megtanultam. Egy hét faluból álló községbe kerültem, amiből a Moldva folyó bal oldalán volt három falu, kettő katolikus és egy ortodox. Ott tapasztaltam az elrománosodást, a nevek magyar hangzásúak, a vallás római katolikus volt. Antal, Pál, Fekete vezetéknevűek voltak a faluban és egy szót sem tudtak magyarul.

Ha azt kérdeztem, milyen nemzetiségűek, azt felelték: katolikusok. A nemzetiséget a vallás jelentette. Onnan 10 kilométerre volt Szabófalva, Lakatos Demeter faluja, ahol beszéltek még csángósan, nem voltak teljesen beolvadva. Lakatos Demeter, a csángó költő magyarul írta a verseit, de az unokája már nem beszélte a nyelvet, szégyellte magát az iskolában, mert kigúnyolták. Elég gyakran találkoztam Lakatossal, elvittem oda Kallós Zoltánt is. Ő akkor nem igazán járhatott oda, mert figyelték, úgyhogy én vittem a kocsimmal. Az esküvőmre is eljött Zoli bácsi, amit ott tartottunk a rendelőm kertjében. Korábban bojár kúria volt egy szép park vette körül, 1977-ben nem volt mindennapi a kerti partys esküvő.

Ugorjunk vissza a jelenbe! Két éve küzdünk lassan a koronavírussal. Ön hogyan élte meg ezt az időszakot?

Számomra könnyű volt. Védekeztem, mindent megtettem, amit lehetett. Azt gondoltam: ha én orvosként nem követem a szakma javaslatait, akkor hogy várjam el egy laikustól, hogy ezt megtegye. De kénytelen voltam mozogni, én oldottam meg a családfenntartáshoz szükséges bevásárlásokat, számlafizetéseket, mennem kellett a rendelőbe. Volt egy alkalom, amikor itt az udvaron rendeltem, amikor minden le volt zárva. Nem tudtam magam teljesen kizárni a normális életformából, de a megszorításokat elviseltem. Higany-típus vagyok, szóval nekem ilyen szempontból nehéz volt a bezártság. Viszont hozott többleteket is magával. Többet tudtam olvasni, volt időm tévézni is, többet tudtunk együtt lenni a feleségemmel, egymásnak élni. Igyekeztem elkerülni a veszély túllihegését. Tudtam, hogy veszély volt, de ez nem jelentette azt, hogy lehúzom a redőnyt és négy fal között, a sötét szobában ülök.

Sok olyan vélemény elhangzik, hogy Székelyföldön egyszerűen nem veszik komolyan az intézkedéseket. Mit gondol, valóban jellemző a székely társadalomra ez a fajta fegyelmezetlenség a járvány kapcsán?

Éppen most volt Bukarestben az a tüntetés, amikor betörtek a parlament udvarára. Azok az emberek a fővárosból és a környékéről gyűltek össze, ráadásul vannak olyan politikusok, akik ikonikus képviselői az ellenállóknak, ellenzőknek. Székelyföldön is vannak járványtagadók, oltásellenesek, ahogy az országban, sőt a világban mindenütt. Léteznek általánosítások, amik ráragadnak egy nemzetre, egy területre, a székelyekkel kapcsolatos hitek is ilyenek.

Szakszemmel, pszichiáterként, hogyan látja, mit okozott a járványhelyzet az embereknek lelkileg?

Pszichiáterként azt látom, hogy nagyon megszaporodott a szorongásos és a depressziós kórképek száma. Az elzártság, a szociális lét beszűkülése maga után vonta a szorongás egészen a pánikrohamokig fokozódó létét. Sokan mondják, hogy megnövekedett az öngyilkosságok száma is. Ezt nem tudom, mi itt nem tapasztaltunk nagyobb öngyilkossági rátát, mint ami volt azelőtt is.

Hogyan lehet mindezt túlélni fizikailag és lelkileg?

Én oltáspárti vagyok, elfogadom azt, hogy van járvány, és kell védekezni. Én senkinek sem tudom azt mondani, hogy az oltás veszélyesebb, mint a betegség. Azon az állásponton vagyok, hogy máshol is ott van a veszély: ha vakbéllel műtenek, akkor is ottmaradhatok a műtőasztalon, ha aszpirint szedek, kilyukadhat a gyomrom, a zöldségben, gyümölcsben is benne van a veszély, hogy valamilyen vegyszerrel kezelték. Felmerül az oltások kapcsán az egyéni és a közösségi jog is. Az én véleményem szerint a közösségi jog felülírja az egyénit. Tisztelem az ellenzőket, de nem tudom elfogadni a véleményüket. Én szakember vagyok, elfogadom azt, amit a tudomány útmutatásként nyújt. Azoknál, akik hisznek az oltás hatásosságában, eltűnik az említett szorongás, a lelki egészség szempontjából ezt látom eredménynek.

Ha a következő tíz évről készül majd könyv, miről szeretne írni benne?

Ezek a mostani folyamatok le fognak csapódni, leülepedik majd bennem. Akkor már okosabb leszek, addigra átélek bizonyos negatív és pozitív dolgokat is. Egy szintézis lesz, levonom majd a következtetéseket.