Július 28-30. között szervezték meg az idén Románia legrégebbi zenei fesztiválját, a nagyszebeni Artmaniát, amely Norvégiából, Svédországból és az Egyesült Királyságból is hozott fellépőket. 2023-ban mintegy 21 ezer ember fordult meg a szász épített örökséggel körbevett piactéren, hogy olyan legendás zenekarokat csípjen el, mint az Emperor, a Porcupine Tree, vagy a Pain of Salvation.

Két nap az élet Artmanián, bár három az isten igaza: idén mégis csak két napra tellett, ám jöttünk, láttunk, győztünk, s ezzel be is zárulnak a szólások és közmondások. Lényegesen nagyobb népszerűségnek örvendett a 2023-as rendezvény – elmondásuk szerint az idén kelt el a legtöbb jegyük, melyekért még a fesztivál első napján, délután is hatalmas, kígyózó sorok ácsingóztak, átnyúlva a nagy piactér sétálóutcájába.

Július 28-30.-ra többféle jegykombinációt is vásárolhattak az érdeklődők, és már korán elkezdődött az elővételes jegyek értékesítése, viszont a fesztivál előtti hónapokban piacra dobtak kedvezményes kétnapos, illetve csoportosan kedvezményes bérleteket is. Mint mindenhol, itt is számítani kellett az áremelkedésekre.

Az idén azonban jóval szervezettebb és átláthatóbb volt minden a körbekerített fesztiválterületen – egyrészt felszereltebb volt például a merch-sátor, ahol folyamatosan tolongtak az emberek, főként a fellépők pólóiért, de hagyományos partnerként ott volt a Cărturești is, aki az idén jóval nagyobb felhozatalt nyújtott lemezek, cédék, sőt kazetták és egyebek mellett.

Aki viszont le van égve, ne vásároljon bent ételt-italt – az idén már 13 lej volt a csapolt Ursus, és volt olyan burger-sültkrumpli kombó, ami 48 lejbe fájt (megjegyzem, épp vegetáriánusoknak szólt, így még az sem mondható el, hogy valami japán marha márványozottan zsíros húsát importálták volt jó messziről). Nem a szörnyen keserű, iszonyatosan felvizezett és meleg Tuborg volt az idei piapartner, viszont… hát, jó fesztiválsöröket, azt hiszem (mások hiteles beszámolói alapján) legközelebb hozzánk a cseheknél lehet inni. Minden esetre az idei Ursus teljesen iható volt, de persze ilyenkor is jobb, ha fesztiválon kívül kóstolgat az ember, feltéve, ha talál helyet valamelyik nagy-és kistéri vendéglő vagy kávézó teraszán – a legtöbb tömve volt emberekkel még délelőtt is.

2023-ban az Artmania stratégiai partnerségbe került két nagyszabású norvégiai fesztivállal, a Midgardsblottal és az Infernóval – mindkettő elsősorban metálzenei körökben népszerű, viszont az első az északi népi hagyományokra és viking történelmi újjáélesztésre is koncentrál, az Inferno viszont az európai extrém metál színtér nagyjait számolja fellépői között. Szeben utcái tehát szó szerint megteltek norvégokkal, s mint ahogy a fesztivál közleményében is elmondták: „A román-norvég zenei kurátori koncepció mellett az Asgard in Transylvania – Voice of Odin, Freyja’s Weeping, Yggdrasil and ARTmania Spot címmel új vizuális koncepciókat hoz a kortárs művészeti installációtervezés és az újmédia segítségével. Így a fesztivál három állomása Nagyszeben központi terein, illetve részben az ARTmania Spotokon, norvégiai partnerrendezvényeken bemutatott művészeti installációk lesznek. A román zenekarok fellépnek az Inferno és a Midgardsblot fesztiválokon, ahol szintén román kortárs művészeti előadások kerülnek bemutatásra, a norvég zenekarok pedig az ARTmania 2023 fesztivál programjában szerepelnek.” Ennek keretében a szebeni kis piactér mögötti sétálóutcában lépett fel délutánonként a Folket Bortafor Nordavinden viking reenactment-együttes, aki a fesztivál megnyitása előtt Odin istenségnek szentelt Blot Ritual című előadásukat is megtartották. A partnerség nyomán jöhetett el az idén a szimfonikus black metál nagyágyúja is, az Emperor, illetve a vasárnapot headlinerként záró Wardruna is.

Az Artmania mindig a gothoknak, a progosoknak és az extrém metálosoknak szólt, s ez az idén sem volt másképp. Az első napra a teret elárasztották a blackerek – a sorok között sok idegen szót is hallottam a román mellett, illetve számottevő volt a magyarországi vendég is, olyanok, akik szinte kizárólag az Emperor miatt jöttek. Bár töredelmesen bevallom, hogy szerteágazó ízlésemben kajtatva pont nem a black metálhoz fűlött a fogam ezekben a napokban (teljesen más hangulatban voltam, amihez nem passzolt), minden elismerésem és le a kalappal azelőtt, amit az Emperor lenyomott a színpadon este tíz után. Előtte azonban a svájci Samael volt héttől, akik szintén megérdemlik a black úttörő nevet, hiszen szinte ugyanabban az időben alakultak a kilencvenes évek elején, mint az Emperor, csak később átváltottak az indusztriálisabb, elektronikusabb hangzásra, ami véleményem szerint legalább olyan minőségi, mint a kezdeti anyagok.

Ha a tavalyi a híres dobosok találkozója volt, akkor az idei egészen biztosan a basszusgitárosokat mellőzőké volt – a Samael is basszer nélkül állt színpadra, sőt, a dobosuk volt egyben a billentyűs is, így aztán egy furcsa püfölőmasinát lehetett látni hátul, amin a frontember Vorph (Michel Locher) testvére, Xytra (Alexandre Locher) tevékenykedett, néhol Laibachot megirigyelő, masírozó intenzitással. A setlistjük kiegyensúlyozott volt, kár érte, hogy viszonylag rövid koncertet adtak, de ez a rövidség sajnos jellemző volt az esti headlinereken kívül, akik körülbelül egy és fél órányi játékidőt kaptak az éjféli csendóráig, ugyanakkor a többi zenekar, főként a kisszínpadosakat beleértve alig kapott 40-50-60 percet.

A svéd Pain of Salvation a tavalyi elmaradt koncertjük ígéretének beváltásával újból fellépett Romániában, utoljára 2016-ban láthattuk őket, ami azért érdekes, mert abban az évben szintén láthattuk Ihsahnt a szólóprojektjével, aki nem más, mint az Emperor frontembere. A progresszív Pain of Salvation karizmatikus és jóképű vezére, Daniel Gildenlöw az idén is elkápráztatta a közönséget finoman hangolt és érzelemmel teli zenéjével – egy adott ponton csak ő maradt egyedül a színpadon szólózni.

A védjegyévé vált egy szál szakadt kék farmerében fellépő zeneszerző egyébként civilben az eskilstunai művészeti iskola gitártanára alsó és felső tagozaton. Színpadi lényében volt valami egészen természetes és otthonos, igen flottul kezelte azt a helyzetet is, amikor a szintetizátor állványának egy része majdnem feldőlt, így abba kellett hagyniuk néhány pillanatra a koncertet, ettől függetlenül ugyanazzal a minőséggel és intenzitással folytatták, amiben elkezdték, a közönséggel végig kommunikálva.

Az Emperor bombasztikus, feszesre szabott koncertjére igencsak elfáradtam az álldogálásban – nem voltam egyedül, ismerősökkel már a szóviccek magaslatain jártunk (ha valaki ismeri a bandatagok művészneveit, akkor nem csodálkozik, ha „eljátszanak még egy Samoth” a mai estén).

Minden fellépő mögött húzódott hatalmas molínó, az Emperoré azonban tényleg császári kategóriát ütött meg: logójuk, az E-be ágyazott szem egy címerben kapott helyet, amelyet korábbi albumborítójukról ismert Gustav Doré-metszetek reprodukciói díszítettek, ezt pedig a monokróm világítástechnika egészítette ki, ami hol mélyzöld, hol sötétkék háttérfényt biztosított. Ihsahn hangja mit sem változott az évek során, azoknak pedig, akik euforikusan távoztak a produkció után, igazat kell adnom. De azért jólesett megpihenni utána.

A második nap szinte kizárólag a progosoké volt. Három név, de három különböző vonulat, melyből kettő angol: a norvég Vulture Industries után a matekezős, djentes Tesseract, illetve az est fénypontja, a romániai közönség előtt először fellépő Porcupine Tree hozta lázba a nagyérdeműt.

A Vulture Industries csapatát volt szerencsém Kolozsváron elcsípni egyszer még a Flying Circus Pub régi pincehelységében, ahol szintén hozták a formájukat – akkoriban stagediving is sorra került az énekesük részéről, aki egyébként ikonikus alkat: nagy, kerek, kék szemének eszelős tekintete, pörge kalapja és szoros kosztümje része a show-nak, mint ahogy messziről is látható arckifejezései is.

Aki látta a színpadon, annak végleg a retinájába ég a jelenléte, szinte magyarázva énekel. Ha megfigyeléseim nem csalnak, talán csak neki volt egy irdatlanul hosszú, piros mikrofonkábele, ami elvileg pont ezt a közönségbe ugrást segítette volna elő, de a keverőpult előtt álló közönség feje fölött nem mindig volt alkalmam látni, hol is tart éppen ez az avantgárd norvég pasas.

Legfrissebb albumukról is sokat játszottak a viszonylag rövid játékidő alatt, amelybe jócskán szorult a korábbi cirkuszi dallamokkal teletűzdelt műsoruk mellett némi vaskos postpunkos, Grave Pleasures-re hajazó zenei világ, valamint nem kevés Glenn Danzig-szerű énektéma. Belopták magukat a szívembe.

Ez azonban nem mondható el a Tesseractról, akik a technikás progot nyomták ezerrel, ami viszont egy idő után az összes kliséjével együtt átcsapott önismétlésbe – itt viszont legalább szemtanúi lehettünk egy igen jó basszusgitárosnak is, aki láthatóvá is tette pengetési technikáival a futamokat. Kissé azonban kínos volt, amikor énekesük megkérdezte, hogy vannak-e oldschool Tesseract-fanok a közönségben (a banda 2003-ban alakult, ami tény, hogy kereken húsz éve volt), többen meg is jegyezték, hogy úgy szólt az egész, mintha legalábbis a hetvenes években alakultak volna.

A félórás szünetet követően viszont akkora tömeg lett a téren, hogy alig lehetett mozogni, az emberek úgy álltak, mint a heringek, ráadásul mindenki a keverőpult előtt szeretett volna átnyomakodni a tér másik felére, illetve valaki elsősegélyre szorult, úgyhogy a mentősök is ott vágtak át a hordággyal. A Porcupine Tree közben a koncertet megelőzően tisztelettel megkérte a közönséget, hogy ne filmezzenek vagy fotózzanak telefonnal – a fotós árokba is egyébként nehéz volt már egy idő után átverekednie magát az embernek.

Ennek következtében a monitoring-sátor elől érdemes volt elszökni a nézőtér szélére, ahonnan ugyanolyan jól szólt minden.

Az 55 éves Steven Wilson egy tinédzsert meghazudtoló lazasággal lépett színpadra, britpopos és kicsit Kurt Cobaines frizurával, egy piros flitteres Lovers feliratú pólóban, primadonnás formáját hozva. Imádták. Wilson zenei kontribúcióit elnézve mindent meg lehet neki bocsátani, a kezdeti nyegleséget, meg azt is, hogy fél óráig porszívózták előtte a színpadot, hogy mezítláb rohangálhasson rajta. Megjegyzem, korábbi kollégái közül is többen mezítláb léptek fel.

„Eddig sosem léptünk föl Romániában, de ami késik, nem múlik” – mondta kajánul Wilson, majd a friss Harridan lemezről tolták tovább, amit régi kedvencek sora követett, ezek között pedig, mindenki meglepetésére (kivéve azokét, akik korábbi setlisteket nézegettek) felcsendült az Anesthetize című ópusz.

Wilson a maga nemében szintén egyedi színpadi jelenlét, annak ellenére, hogy ők is megspórolták maguknak a basszusgitárost, egy ponton azonban elfelejtette az I Drive the Hearse című nótájának az első két sorát, ezért a közönség segítségét kérte. Megesik a legjobbakkal is, ez az a fajta természetesség, amit nem lehet hibának vagy elbaltázottságnak nevezni. A Porcupine Tree rekordszámú nézőt vonzott a fesztiválra, mégpedig mindenféle ízléskultúrából. Le az összes kalappal.

A szerző fotói.