Vida Gábor a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb prózaírója, aki nem mellékesen a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztőjeként is tevékenykedik. Regényeiben a huszadik századi magyar történelem fordulópontjait helyezi fókuszba, mindezt úgy, hogy erdélyi szemszögből jeleníti meg mindazokat az eseményeket, amelyek közös történelmünket formálták.

A Vida Gáborral készült beszélgetésünkben sok minden terítékre kerül, tekintve azt, hogy az íróval nemcsak egy könyvéről, hanem egy trilógiaként is olvasható három művéről beszélgetünk. De – és itt meg kell jegyezni, hogy kötőszóval ugyan nem kezdünk mondatot, viszont jelen esetben ez is indokolt – vajon tényleg tekinthető trilógiának a három legutóbbi nagyregény, az Ahol az ő lelke, az Egy dadogás története és a Senkiháza?

Hol tartunk egyáltalán mi, erdélyi magyarok, két világégés és négy évtized kommunizmus után? Milyen az a „kétfajta” magyar és hol is helyezkedünk el a Budapest-Bukarest tengelyen? Ezekre a kérdésekre válaszol Gábor, a rá jellemző szókimondó stílusban, de szóba kerülnek még a kolozsvári egyetemista évek, a természet szerepe az írás közben alkalmazott munkamódszer vonatkozásában, és még azt is megtudjuk, hogy miért nem javította meg a medve által átszakított kerítést. Elgondolkodtató és további gondolkodásra ösztönző beszélgetés ez a mai, akárcsak Vida Gábor művei.