A 12. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét külföldi díszvendégeiként üdvözölhettünk két kiváló izlandi szerzőt, Jón Kalman Stefánssont és Sigridur Hagalín Björnsdóttirt – a szombat esti könyvheti eseményen megtelt a nézőtér a Bánffy-palota udvarán, ahol Patat Bence, a két szerző regényeinek fordítója moderálta az angol nyelven zajló beszélgetést.

Az izlandiak számára, mint mondták, elengedhetetlen az utazás, a világ felfedezése – ez egyrészt az ország elszigeteltsége miatt van, de a régi északi emberek és hódítók számára valamikor elkerülhetetlen volt, a hajózás a skandináv történelem szerves része volt és mai napig az. Számukra az utazás mint tevékenység a nevelés és a művelődés egyik alapköve. Sajátos szavuk is van azokra, akik nem utaztak vagy nem szándékoztak világot látni, külföldön tanulni. Ez az otthonmaradással van összefüggésben, magyarul talán a maradiság áll ehhez a szóhoz a legközelebb, mindemellett a műveltséget metaforikus értelemben a hajózással, vitorlázással kapcsolják össze.

Egy kis társadalom közhangulatához, képzettségéhez, műveltségéhez tehát hozzájárul minden utazás és tapasztalat, ugyanakkor mind Björnsdóttir, mind pedig Stefánsson egyetértett abban, hogy elsősorban ők a könyvben az utazást emelnék ki legfontosabb szempontként – olvasva bárhova és bármennyit utazhatunk. Stefánsson hangsúlyozta: „mi mindig jó utazók voltunk a fikcióban, költészetben, sok helyre eljutottunk”. Björnsdóttir hozzátette, hogy a haza (heima) és a világ (heimur) ugyanaz a szó, csak más végződéssel, tehát a világ megtapasztalása, a környezet megismerése valójában azt jelenti, az utazás által a világot belakni.

Björnsdóttir az erdélyi magyar közösséggel való találkozása kapcsán kifejtette, hogy Kolozsvár utcáin járva szinte érezte azt a sűrű történelmi múltat, amely belengi ezt a régiót. Sűrű és egy külföldi számára felfoghatatlan ez a történelmi traumákkal való együttélés, amelyet csak úgy fog tudni elraktározni, miután hazatér és reflektál a saját társadalmi lencséjén keresztül. Stefánsson közös premisszaként azonban azt emelte ki, hogy ahhoz, hogy önmagunkat és országunkat valóban ismerhessük, el kell tőle kissé távolodnunk, hogy kívülről is szemlélhessük – akkor válik igazán világossá, kik is vagyunk.

Stefánsson arról is mesélt, hogy egészen fiatalon pásztorkodással is foglalkozott – Izlandon kevés állat él, de sok a juh. Amikor a budapesti repülőtértől Kolozsvárig az autóban szemlélődött, azt vette észre, hogy nálunk a nyájak szorosabban közlekednek, az állatok közel legelnek egymáshoz, míg náluk szétszórtabb a nyáj – a szerző hamar fel is adta a juhász életmódját, elveszítette a juhait, mivel kontrollálhatatlanok voltak. „Előbb vagy utóbb fogok valamit írni erről is” – mondta.

Mindkét szerzőnek voltak már érdekes élményei azzal kapcsolatban, hogyan fogadják különböző országokban a lefordított műveiket, az egyik ilyen, amikor Stefánsson azzal szembesült, hogy mintha vastagabbak lennének a fordításkötetei, mindeközben csodálkoznak azon, hogy mennyi erotika és szexualitás jelenik meg bennük, holott ő nem tekinti „túlfűtöttnek” magát, jegyezte meg humorosan. Björnsdóttirnak a Tüzek című regénye, amely egy vulkánhoz kötődik, illetve egy izlandi kutató tudós nőről szól, a lengyel fogadtatásban úgy ülepedett le, hogy ez a szereplő esetleg nem jó anya, mivel nem tölt sok időt otthon, mindeközben épp a nőjogok kérdésében foglal álláspontot. Mint mondta, Izlandon nagyon erős a harc ezen a téren, az egyenjogúsági kérdésekben, így számára az otthontól távol levés nem jelenti automatikusan azt, hogy valaki rossz anya lenne.

Mindkét szerző intuitívan, szenvedélyesen ír. Elmondásuk szerint, bár megvan előtte a koncepció és a történet vázlata, amelyet regényeik megírása során követnek, sokszor nem tudják, hogy hogyan alakul majd a történet. Szereplőikhez különös ragaszkodó viszony fűzi őket, ugyanakkor időnként meg kell ölniük őket. A saját szöveghez való viszony mindig árnyalt – egy könyv, szöveg egy idő után önálló életre kel.