A huszadik század történelmi katasztrófáinak magyar vonatkozásairól nagyon sokan írtak nagyon sok mindent. Igényes történelmi munkák, naplók, különböző feljegyzések, levéltári anyagok kutatásából és rendszerezéséből születő művek hozzák közelebb az olvasóhoz mindazokat a történéseket, amelyeket gyűjtőnéven nevezhetünk akár magyar tragédiának is, még akkor is, ha ez a megfogalmazás némi patetikus felhangot hordoz magában. Személy szerint volt viszont bennem egyfajta hiányérzet, mégpedig arra vonatkozóan, hogy szépirodalmi vonalon a közelmúltban mintha kissé háttérbe szorultak volna ezek a dolgok, olyan értelemben, hogy nem találkoztam mindeddig egy, a szó klasszikus értelmében vett magyar háborús regénnyel. Ezt a hiányérzetet oldja fel Horváth László Imre Rosseb című könyve, amely a Cser Kiadó gondozásában jelent meg a nyár elején, első erdélyi bemutatójára pedig a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten került sor.

Elöljáróban a fülszövegben írt kiadói ajánlót másolnám be ide, annak érdekében, hogy képet kapjunk arról, hogy tulajdonképpen miről is van szó: „Az eddig meg nem írt nagy háborús regényt tartja kezében az olvasó, ami az egyszerű katona sorsát követve eleveníti meg a két világháború és az ötvenhatos szabadságharc történetét, a legendás somogyi Rosseb-ezreddel az első világháború frontjain, utódalakulatával a Don-kanyarban és Budapest ostromában, majd a felkelőkkel a Corvin-közben.” Láthatjuk tehát, hogy a szerző valóban nagy feladatra vállalkozik, hisz egy ember szemszögéből kívánja ábrázolni mindazokat a huszadik századi, a világot és ezen belül Magyarországot alapjaiban felforgató történelmi katasztrófákat, amelyek megítélése néhol mindmáig vitákat gerjeszt a különböző álláspontra helyezkedő társadalomtudományi szakemberek között is, hogy a politikai szféráról itt ne is beszéljünk.

Mielőtt megvizsgálnánk, hogy mennyire lett sikeres Horváth László Imre ebbeli vállalkozása, vissza kell kanyarodnom a bevezetőben tett megállapításra. A félreértések elkerülése végett szeretném tisztázni, hogy nem állt szándékomban azt állítani, hogy a kortárs magyar írók nem foglalkoznak a huszadik századi tragikus magyar történelmi eseményekkel. Sőt, elég, ha csak – a teljesség igénye nélkül – Zoltán Gábor Orgiájára gondolunk, de említhetném itt Vámos Miklós Dunapestjét, Darvasi László azon írásait, ahol találkozunk ezekkel a témákkal, de akár Békési Pál Csikágója is szervesen illik ebbe a sorba. Amire a hiányérzet kapcsán gondoltam, az arra vonatkozik, hogy az imént említett szerzők szépirodalmi munkásságukban sokkal inkább egy bizonyos pillanat – többnyire a vészkorszak, Budapest ostroma stb. – kimerevítésére fókuszálnak (nem mintha ez bármit is levonna műveik értékéből), viszont véleményem szerint hiányzott nagyon egy ilyen jellegű regény, amelyből kirajzolódik egyfajta történelmi tabló mindazokról az ok-okozati összefüggésekről, amelyek egy egész nemzetet indítottak el azon az úton, amely végül a nyilasok rémuralmához vagy az ötvenhatos forradalom leverését követő véres megtorláshoz vezetett. Persze, elképzelhető, hogy létezett már a Rosseb előtt is ilyen, csupán én nem találkoztam még vele.

Horváth László Imre könyvének főhőse Kis János. Sokatmondó már maga a név is, főleg, hogy rögtön az első bevezető idézet, amivel szembe találjuk magunkat, Móricz Zsigmond jól ismert Tragédiájából származik: „Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt volna rajta. Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt, meg egy orra. Bajusza is volt.” Ezt a somogyi magyar embert 1913-ban sorozzák be a kaposvári Negyvennégyes – népnyelven Rosseb – ezredbe, ez pedig annak a már említett útnak az első állomását jelenti, amely két világháborún és egy forradalmon keresztül a bitófához vezet. A móriczi allegória jelen esetben annyiban állja a helyét, hogy Kis János az egyszerű Magyar ember archetípusa, de a Tragédia főhősével ellentétben az ő vesztét nem egy torkán akadó falat okozza, hanem a regényt olvasva sokkal inkább tűnik úgy, hogy Kis János az, aki torkán akadt ennek az egész huszadik századnak, pontosabban, mindazon rendszereknek, amelyek ezt a korszakot jelentették. Sem lenyelni, sem kiköpni nem sikerült, így hát inkább felakasztották.

Kapcsolódó

Pásztohy Panka: az a jó mese, amikor a gyerek napját alakítja történetté a szülő (INTERJÚ)

Pásztohy Pankával, a Pitypang és Lili szerzőjével beszélgettünk, aki a könyvhétre látogatva, kicsit haza is jött Erdélybe, hiszen anyai ágon vannak erdélyi felmenői.

gyermekirodalom Kolozsvári Ünnepi Könyvhét illusztráció esti mese mese szülő gyermek

A Rosseb fejezetei végigkalauzolnak az első világháborús hadszíntereken: Szerbia, Galícia, az orosz front, Orosz-Lengyelország, Bukovina és Erdély, majd az olasz front és a Monarchia összeomlását követő olaszországi hadifogság. A hazatérő Kis Jánosnak sokáig nem adatott meg a nyugodt élet a szőlőhegyi présház mellett, hisz alig két évtized viszonylagos béke után ismét hadrendbe álltak Európa nemzetei. A könyv egyik legérdekesebb része egyébként a két világháború közötti időszak somogyi történéseinek leírása, amit szintén a főhős szemszögéből követhetünk végig. Fény derül mindazokra a folyamatokra, amelyek hatására a vidéki emberek gondolkodásmódja is gyökeresen megváltozott, és az addig békés és toleráns falu mindennapjaiba begyűrűzik a gyanakvás és bizalmatlanság, ahonnan már csak egy lépés az antiszemitizmus. Ezalatt az egyén – jelen esetben a főhős – poszttraumatikus stressz szindrómával küzd a négy év háborús élményeinek következtében, gyógyulásra pedig esély sincs, hisz nagyon gyorsan újra katonaruhában menetel Kelet felé. A történelmi tények ismeretében innen nem nehéz kitalálni a következő állomásokat: a doni katasztrófát követő visszavonulás, amelynek során a Jány Gusztáv parancsnoksága alatt álló 2. Magyar Hadsereg csaknem teljes állománya odaveszett, a megmaradó harcoló alakulatok pedig kétségbeesett utóvédharcokat vívva jutnak el Budapestig, hogy aztán 1945 februárjában a legtöbben a főváros ostromában leljék halálukat. Kis János ezt is túlélte, ahogy az előző háborút is, persze, a szibériai hadifogságot nem ússza meg, de sikerül onnan is hazatérni.

A Rosseb főhősének és a könyvben leírt „utazásának” kapcsán a legjobban feltűnő dolog talán az, hogy Kis János nem akart harcolni, kivéve az ötvenhatos forradalmat, ahol belecsöppenve az eseményekbe, már nagyon is akart, talán azért, mert ez volt az egyetlen küzdelem, amit magyarként teljes mértékben a magáénak érzett. Nem gyávaságból teszi ezt – harci cselekedetei nyomán többször kitüntetik és előléptetik –, hanem az egyszerű ember pragmatizmusa vezérli minden cselekedetét, amely a túlélés ösztönéből eredeztethető. Kevés hangsúlyosan megrajzolt karakterrel találkozunk a könyvben (lehet, hogy tudatos technika ez is, mintegy a háború arctalan voltát hangsúlyozandó), viszont Magda Pál alakja fontos helyet foglal el a történetmesélésben. Az ő kapcsolata a főhőssel egy fontos szál a cselekmény egészében, ahogy pedig Kis János az egyszerű kisember archetípusa, Magda Pál a magyar katonatiszt archetípusa, akinek lételeme a háború, annak ellenére, hogy attitűdje korántsem nélkülözi az empátiát, intelligenciájából kifolyólag pedig azt is tudja, hogy katonáival egyetemben az elkerülhetetlen vég fele menetel mindvégig. Az ő figurája nagyon hasonlít a Dieter Noll német háborús író által ábrázolt porosz katonacsaládokból származó Wehrmacht-tisztekéhez, akik szintén tisztában voltak azzal, hogy a halálba mennek, de a parancs az parancs, mitöbb, a létezés lényege, ezért menni kell. Magda Pál alakja és jellegzetes üdvözlése – Mi van, Kis, maga még él? – két világháborúban is végig kíséri a főhőst, ez pedig sokatmondó a mindenkori kilátásokat illetően.

Kapcsolódó

Főnökök, akik pokollá teszik az életünket

Képzeld el, hogy minden nap úgy mész be dolgozni, mintha csatába indulnál – nem tudod, hogy aznap miért fog megalázni, leordítani a főnököd. Egy idő után már aludni sem tudsz, hétvégén is állandóan a munka körül pörögnek a gondolataid.

interjú főnök bántalmazás munkahely munkavállalók

Aki a Rosseb elolvasása mellett dönt, ne számítson egy könnyed és üdítő olvasmányélményre, bár az elbeszélői stílus nagyon gördülékeny, ugyanakkor szikár és sallangmentes, a leíró részek pedig hitelesek, ami abból is következik, hogy Horváth László Imre korabeli frontnaplókat használt kiindulópontként, viszont az utószóban felhívja a figyelmet, hogy ennek ellenére fikciós irodalmat tart kezében az olvasó. Nem könnyű olvasmányélmény, mert folyamatosan megtorpanásra, reflexióra, valamint egyes események kapcsán részletesebb utánanézésre késztet. Ezzel együtt nagyon megéri.