Több évtizedes feszült helyzet csúcsosodott ki 1764. január 7-én, a krónikákba madéfalvi veszedelemként bekerült tömeggyilkosság hajnalán. A jogaikat féltő csíkszéki és háromszéki székelyeket ezen a napon olyan súlyos katonai támadás érte, amelynek hatására több ezren hagyták el szülőföldjüket és kerestek új otthont, javarészt a Kárpátokon túli területeken, Moldvában. A később Bukovinában letelepedett menekültek az azóta eltelt 258 évben szétszóródtak a nagyvilágban, javarészük Magyarországon él. Az egykori eseményekhez elvezető folyamatokat és következményeket Karda Dalma pedagógus, örökségvédő, újságíró tárta fel a Maszol olvasói számára.

Középiskolás korától érdeklődik behatóbban Karda Dalma, madéfalvi pedagógus, örökségvédő, újságíró a madéfalvi veszedelem eseményei iránt, két szakdolgozatban is feldolgozta az egykori eseményeket és annak következményeit. A fiatal szakembert mindenekelőtt az eseményekhez vezető okokról, folyamatokról kérdeztük. Mint elmondta: az egykori Habsburg Birodalomba kell visszautaznunk időben, Mária Terézia uralkodásának éveibe.

A hagyományosan katonanemzetnek számító székelyek eddig az időszakig, az 1700-as éves kezdetéig ellátták a keleti határvédelmet, ennek fejében bizonyos előjogokkal rendelkeztek, többek között adómentességet élveztek. Ennek vetett véget a 18. század kezdetén az osztrák katonai vezetés, amely összegyűjtötte a székelység fegyvereit és egységesen földműves titulust adtak számukra. Azonban már 1702-ban felvetődött az az elképzelés, hogy a földművelés mellett lássanak el mégis határőr feladatokat – kezdett bele a történetbe Karda Dalma.

Ez utóbbi elképzelés odáig vezetett, hogy hozzáfogtak az új határőrség megszervezéséhez, amelyben a székelyek mellett románok bevonását is elhatározták Erdély területéről. A teljes képhez tartozik, hogy nem csupán határvédelmi feladatokat szántak volna az új alakulatoknak, hanem alkalomadtán a birodalom nagy seregében is be kívánták vetni azokat. „Ez volt a gond, ugyanis a székelyek rendelkeztek bizonyos jogokkal. Például adómentességet élveztek, mentesültek a katonai beszállásolás terhe alól. Mindezért cserébe vállalták, hogy saját költségen katonáskodnak. Tartották is magukat ehhez és fontos volt számukra, hogy székely tisztek alatt, hazai környezetben végezhessék katonai feladataikat, hiszen a földek művelését sem hagyhatták el” – mutatott rá Karda Dalma.

Meggyőzés szép szóval, majd fenyegetéssel

Az elhúzódó konfliktus megoldására 1761-ben Erdélybe rendelték Adolf Buccow tábornokot. Eredeti feladata az ortodox és görögkatolikus egyház közötti vitás helyzet rendezése volt, ám 1762-ban Mária Terézia Erdély katonai főparancsnokává nevezte ki és megbízta az Erdély déli, keleti és északkeleti részén kialakított határőrvidéken két román és két székely gyalogezred felállításával – tekintett vissza beszélgetőtársunk. Kezdetben ígéretekkel, szép szóval igyekeztek meggyőzni az embereket, jobbágyfelszabadítást ígértek többek között, amely a románok számára vonzónak bizonyult, ám ennek ellenére nem tudták besorozni az előírt mennyiségű katonát. Hozzájárult a kudarchoz, hogy Buccow teljesen előkészítetlenül fogott neki feladata elvégzéséhez, nem hívtak össze nemzetgyűlést, nem egyeztettek a székelység vezetőivel – mutatott rá Karda Dalma. Egyedül Bornemissza Pál csíki főkirálybírót vonták be, hogy népszerűsítse a katonaságot a lakosság körében, ám ő is kudarcot vallott.

„Az ígéreteket fenyegetések követték: jószágvesztéssel, pénzbírsággal ijesztgették a lakosságot. Nem válogattak az eszközökben, hogy meglegyen a kellő létszám. Voltak kísérletek a követek összehívására, ami például Gyergyószentmiklóson eredményes volt, de visszás volt az egész folyamat, a székelyek a korábban rögzített feltételek mellett, jogaik visszakapását követően szívesen visszaálltak volna katonáskodni. Számtalan kérvényt, panaszt fogalmaztak meg az uralkodó és Boccow felé is, ám eredménytelenül küldték leveleiket. A panaszok kivizsgálására Siskovicz József altábornagy érkezett Erdélybe, akit kezdetben bizalommal fogadott a székelység, ám később ő maga is a megfélemlítés eszközéhez folyamodott – vázolta az egykor kialakult konfliktushelyzetet Karda Dalma.

A férfiak kivonultak a falvakból

„1763 zűrzavaros év volt, Boccow és Siskovicz próbálták meggyőzni a lakosságot, miközben a már besorozott és az ellenálló székelyek között is konfliktusok alakultak ki. Teljes volt a káosz, a jobbágyság a nemesség ellen fordult, a falvakban pedig féltek a katonák fosztogatásaitól, az erőszakos besorozástól. Az év végére a falvakban őrségeket szerveztek, őrtüzeket gyújtottak. Decemberre arra az elhatározásra jutottak, hogy el kell szökni, ki kell vonulni a férfiaknak a falvakból” – folytatta a szakember. Ebben a helyzetben elterjedt a hír, hogy az erőszakos besorozások elérték a csíki falvakat, így a települések férfi lakossága december 27-én, élükön a madéfalviakkal kivonult a Szépvíz közelében kijelölt találkozási pontra, a Bozos-Keresztfához. A csíkiakhoz csatlakoztak a Háromszékről lovakkal érkező székelyek is, tudtuk meg.

A háromszékiek érkezése döntő fordulatot jelentett az események folyásában, ugyanis ők kijelentették, hogy nem maradnak az erdőben, javasolták, menjenek be a falvakba. A történethez tartozik, hogy amikor elindultak, Szépvízen már besorozott székelyekből álló katonai egységkkel találkoztak, akik nem akadályozták meg őket a továbbvonulásban. Végül a lovak megfelelőbb ellátása érdekében úgy döntöttek, hogy Madéfalvára vonulnak be az ellenálló férfiak. A korabeli leírások szerint az erdőből január 6-án mintegy  5 ezer ember érkezett Madéfalvára és a környező településekre – hívta fel a figyelmet Karda Dalma. Az elképzelés az volt, hogy a tömeg január 7-én hajnalban Taplocára vonul az osztrák katonai parancsnokság székhelyére és átadják közös kérvényüket. Az osztrákok tudtak a tervezett bevonulásról és felszólították az összegyűlt székelyeket: csak két küldöttet indítsanak.

Békés este, majd ágyúdörgés

„Január 6-án készen volt a kérvény, szentmisén vettek részt az ellenállók Rákoson, majd javarészt házaknál kaptak szállást és bizakodva várták a másnapot. Ezzel párhuzamosan készült a támadás, Buccow és Siskovicz készítette elő, 7-én kora hajnalban kivezényelték a katonaságot és körbezárták a falut, két ágyút is felállítottak. Hajnali 4 órakor dördült el az első ágyúlövés, a golyó egy parasztházba csapódott, a háromszékiek egyik vezetőjének közelében” – szemléltette a szakember.

Ezzel megkezdődött a támadás, a katonák lerohanták a falut, a Varga-szeg nevű falurészt felégették. A meglepett székelyek nem tanúsítottak ellenállást, aki tehette, mentette az életét. „Reggel 9 óráig tartott az öldöklés, majd 11 óráig kifosztották a falut. Voltak, akik megkísérelték az átkelést a befagyott Olton, ám beszakadt alattuk a jég és odavesztek. A sérültek, a megfélemlített emberek a környező erdőkbe menekültek, néhányan a csíksomlyói ferences kolostorban kaptak menedéket. A mezőkön, az erdőkben sebesültek és halottak tömege feküdt, mintegy 400 foglyot pedig a csíkszeredai várba szállítottak kihallgatásra” – szemléltette az eseményeket Karda Dalma.

Az események nyomán voltak, akik engedtek a nyomásnak és beálltak katonának, az érintettek nagy része azonban elmenekült és Moldva felé vették az irányt, ami ebben az időben török fennhatóság alá tartozott. Moldvában 7-8 ezer között lehetett azok száma, akik Csíkszékről és Háromszékről menekültek el a madéfalvi események hatására, ők földesúri birtokokon, különböző falvakban telepedtek le. 1776-ban Mártonffy Mór Észak-Bukovinába utazott, amely 1772 óta szintén a Habsburg Birodalom része volt. Vele tartott mintegy 100 menekült család, ők és későbbi követőik alapítják meg a következő években az öt bukovinai magyar falut, Istensegítset, Fogadjistent, Hadikfalvát, Andrásfalvát és Józseffalvát.

Magyarországi figyelem a menekültekre

A Bukovinába menekültek felkarolása időről-időre felvetődött Magyarországon, a 19. század első éveiben felerősödtek az ezt szorgalmazó hangok. Kétféle elképzelés volt meghatározó: a Magyarországra telepítés mellett felvetődött a helybeli viszonyok fejlesztése és javítása. „Első ízben 1836-ban mérték fel a bukovinai magyar falvak helyzetét Gedő Elek vezetésével, majd 1844-ben megismételték az adatgyűjtést. Közben felmérték a vármegyék között, hogy a hazatelepítés esetén hol fogadnák szívesen a bukovinai székelyeket – idézte fel az eseményeket Karda Dalma. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc visszavetette a folyamatokat, míg 1880-as években újabb küldöttség érkezett Bukovinába. A küldöttek feladata az volt, hogy konkrétan írják össze, kik azok, akik haza kívánnak települni Magyarország területére, mintegy 2 ezer embert írtak össze.

Ezt követően több hullámban történt a bukovinaiak kivándorlása, 1883-banindultak el az első szekerek, vonatok, majd 1940-ig tartott ez a folyamat. „Több ízben vándorolnak ki és nem csak a lakhelyül kijelölt Bácskába. A világ minden tájára kerültek a bukovinaiak közül, többek között Brazíliába, vissza Háromszékre, Magyarországra, Dél-Erdélybe, az Al-Duna környékére. A második bécsi döntés egyik rendelkezése értelmében azok az állampolgárok, akik nem a saját országukban éltek, hat hónapon belül haza kellett költözzenek kártérítés mellett. Ez a Bukovinában maradt székelyekre is vonatkozott, akik végül Bácskába költöztek” – elevenítette fel Karda Dalma. A háborús időszakban Bácskába telepítettekeknek kirekesztéssel, megfélemlítések sorozatával kellett szembenézniük a szerb lakosság gyűlölete és a partizánakciók miatt – tette hozzá. A bácskai időszak mindössze 4 év után véget ért, a háború elsodorta a telepeseket, a felbomlott faluközösségek családonként menekültek a mai Magyarország területére.

Büszkék származásukra

Az egykori bukovinai lakosok javarészt Tolna és Baranya megyében telepedtek le, ahol közel 50 faluban találhatjuk meg ma a leszármazottakat, egyik központi településük Bonyhád – mutatott rá a kutató. „Büszkék arra, hogy székelyek, mélyen az emlékezetükben őrzik azt, hogy honnan érkeztek, minden évben visszajárnak Madéfalvára, sokan a bukovinai falvakat is látogatják” – tért át a jelenkorra Dalma.

A madéfalvi események halálos áldozatainak számáról teljesen eltérő adatokkal rendelkezünk, a közös sírba hivatalosan 45 ember került, az 1905-ben felavatott emlékművön 200 áldozat szerepel. A hivatalos anyakönyvezésbe 1764. január 7-én egy halottat jegyeztek be Madéfalván. A legújabb hivatalos álláspont szerint az áldozatok száma 700 és 1000 közöttire tehető – mutatott rá Karda Dalma.