Bemutatás előtt áll Csibi László legújabb dokumentumfilmje, a Szocializmus hátsó bejárata, amely az 1965-1989 közötti romániai magyar sajtó és média helyzetét vizsgálja. A rendezőt erről és korábbi filmjeiről kérdezte a Filmtett.

Melyek voltak az első meghatározó élményeid, amelyek abba az irányba tereltek, hogy ma filmmel foglalkozz?

Ceaușescu Romániájában nőttem fel, amikor nagy szám volt, hogy moziban filmet láss – ugyanis a 80-as években, az én gyerekkoromban napi kétórás tévéműsor volt. Emlékszem arra, hogy az udvarhelyi Olimpia moziban mekkora tömeg volt – például amikor egy magyar filmet vetítettek. Visszagondolva, volt egy Cinema Paradiso-feelingje. Az nem titok, hogy én 1998-1999-ben a sorkatonai szolgálatot is elvégeztem – Udvarhelyen igazából akkoriban kezdett berobbanni az internet, magam 2002-2003 környékén kezdtem rendszeresen letölteni és beszerezni mindenféle filmet és zenét Temesvárról, Kolozsvárról, vagyis a nagy egyetemi központokból. Emlékszem, akkoriban virágzott a CD-, majd DVD-lemezeken terjesztett filmek kereskedelme. Rengeteg alkotást akkor fedeztem fel és így pótoltam be a több évtizedes lemaradásomat. Nem tudnék megnevezni egy vagy két filmet, vagy alkotót, mert szerintem annál szélesebb palettát szeretek. A skandináv filmek valahogy mindig a kedvenceim voltak, de szeretem a sokat szidott hollywoodi produkciókat is.

A filmmel való ,,incselkedés’’ tulajdonképpen onnan jön, hogy a sorkatonai szolgálatot követően azonnal munkába álltam a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor színháznál és az Udvarhely Táncműhelynél. Az ott eltöltött közel 10 év alatt voltam díszítő, de kellékes, színpadmester, hangosító, világosító is. Az Udvarhely Táncműhelynek egy Saviana Stănescu-novella alapján rendezett táncszínházi előadást András Lóránt, ami Argentina Express címmel került bemutatásra. Lóri munkamorálja – hogy bemegyünk és addig ülünk a színpadon, amíg meg nem halunk vagy el nem készül az előadás –, nem mindig találkozott a néptáncosok elképzelésével. Egyik próbán egy kisebb nézeteltérést követően – gondolom a felgyűlt feszültséget oldandó – csak annyit mondott, milyen jó lenne, ha egy vonat végigrobogna a színpadon és mindent lesöpörne. És hát a kérésének olyan szinten eleget tettem, valószínűleg cinizmusból, hogy másnap egy kis kézikamerát a vasúti sínek közé tettem és felvettem a fölötte áthaladó vonatot, majd a délelőtti próbán levetítettem a rendezőnek, kérdezvén, „erre gondoltál a tegnap este?” Miután megnézte, csak annyit felelt, hogy ez annyira jó, hogy benne hagyjuk a műsorban. És azután minden nap jött, hogy „tudnál egy olyant csinálni, hogy…?” Így váltam alkotótárssá. Olvasd tovább a Filmtetten!