Csibi László dokumentumfilmes a bonchidai Bánffy-kastély, Kós Károly, illetve Észak-Erdély 1940-es visszacsatolása után kolozsvári holokauszt-túlélőről készít portréfilmet, amelyhez a sZempöl zenekarból ismert Bocsárdi Magor ír zenét. Eddigi filmjei azért különlegesek, mert nehéz és megosztó történelmi témákhoz megpróbált „nyakkendő nélkül”, alulnézetből közelíteni. Filmjeit, amelyekkel több elismerést nyert a környék filmszemléin, szabadidejében készíti, barátok segítségével, aminek előnye szerinte elsősorban a függetlenség: „profi körülmények között amatőrködünk”, mondja. Hogy találják meg a témák Csibi Lászlót és miért érdekes számára egy újabb holokauszt-filmet elkészíteni? Erről lesz szó a továbbiakban.

A Babeș-Bolyai Tudományegyetem filmszakán végeztél. Előtte is volt már filmes tapasztalatod?

Udvarhelyre a 2000-es évek elején jöttek magyarországiak filmeket forgatni, nekik ez jó terep volt, ahol olcsó munkaerővel tudtak kísérletezgetni. A művelődési házban dolgozva akarva-akaratlanul belekerültem ezekbe a filmekbe, hol kábelt kellett gyűjtögetni, hol világítani… így láttam, hogy hogy készülnek a filmek. Illetve csináltam két előadáshoz vetítéseket, és ez indított el engem Kolozsvárra. Volt az Udvarhely Táncegyüttesnek egy Argentína Expressz nevű előadása, és annak a rendezője, aki ma Vásárhelyen a Művészeti Egyetem koreográfia szakának a „seriffje”, András Lóri, ő volt, aki mondta, hogy be vagyok pókhálósodva Udvarhelyre. Kezdett tesztelni, és olyanokat kért tőlem, hogy „tudnál olyat hozni, hogy a vonat jöjjön be a közönség képébe”? Kimentem és beástam a kamerát a kavicsok közé, hogy menjen át a vonat rajta… Májusban dőlt el, hogy Kolozsvárra fogok jönni, 29 éves voltam. Felvettek és úgy döntöttem, hogy jövök.

Még az egyetemen voltál, amikor elkészült a Bánffy-kastélyról szóló filmed, a Kastély árnyékában. Miért kezdtél ezzel a témával foglalkozni?

A Bánffy-kastélyról szóló film úgy készült, hogy Simonffy Kati – a régi TVR-s nézők jól emlékezhetnek rá – tanított engem, és egyik nyáron, amikor Bethlen Anikó néni visszakapta Keresden a hatalmas kastélyát, Segesvár mellett, kíváncsiak voltak, hogy milyen a falu viszonyulása ahhoz, hogy megszűnik az, hogy „megyünk, hordjuk el a kastélyt és építkezünk belőle”. Csináltunk egy médiatábort, mintha a faluban a kastély történetét dolgoznánk fel, de volt egy ilyen szándék is, hogy megtudjuk az emberektől, hogy milyen a hozzáállásuk az egész ügyhöz. Jó nyári kaland volt, és mikor visszajöttünk, tudtuk, hogy ezt folytatni kell. Következő évben kimentünk Bonchidára.  Akkor volt Communitas ösztöndíjam és az összegyűjtött pénzemből pont azon a hétvégén vettem egy kamerát. Jártam szabadidőmben ki, akiket megismertem, azokhoz visszamentem, s december közepére annyira felfejlődött a projektem, hogy az egyetemen azt mondták, hogy ebből államvizsgát kell csinálni. Így nagyon kényelmes egy évet dolgoztam ezen a húsz perces filmen.Ez a stílus, ami aztán az Édes Erdély, itt voltunk-ban is visszatér, hogy interjúkból építed fel a filmet és nincs benne semmi száraz történelmi információ, inzert vagy megszólaltatott történész formájában, abban az első táborban alakult ki?

Nekem nagyon tetszik az oral history, bár nem vagyok hivatásom szerint történész, de ez akár a történész mestersége is lehetne: az elmesélt történelem, amihez fenntartásokkal közelítünk. Bonchida esetében is felmerülhet a kérdés, hogy minek még egy huszonötödik film, ahol nyakkendőben beszél valaki a Bánffyakról. Ezt már elkészítették nagyobb költségvetésből, profibb körülmények között. Itt az volt a kiindulópont, hogy a falu emlékezetében, folklórjában hogy él a Bánffyak emlékezete, akik végül is a hely urai voltak és belőlük élt az egész vidék. Nyilván 100 évnél tovább nem tudsz visszamenni. Azok az emberek, akik most élnek, 80 évesek, mondjuk a szüleik még 40 évre vissza tudnak tekinteni, tehát olyan 100-120 év történetét tudod összefogni. Ezekkel az öregemberekkel megkaptuk a szót, jó csevegőtársak lettünk, inkább bizalmatlansági problémák voltak, hogy „ez most azért jön, mert Hegedüs Csilla küldte, hogy még feltárjon valami megbújó bútordarabot”? (Hegedüs Csilla a Bánffy-kastély restaurálásán és népszerűsítésén dolgozó Transylvania Trust Alapítvány elnöke, szerk. megj.) És tényleg olyanok voltak a falubeliek, hogy mindenki, hogy tisztázza magát, mondta, hogy „a szomszédba, ha átmegy, a belső szobába, ha be tud menni, ott van valami”…

Bennehagytál a filmben több olyan mondatrészletet, ami nem feltétlenül a kastélyra vonatkozik, hanem az emberekről szól, például egyik néninek hamarabb jut eszébe románul, hogy Italia, mint magyarul.

Igen, mert valójában ilyenek ezek az emberek, ez volt 2011 őszén Bonchidán. Nincs amit kozmetikázni őket, vagy másnak mutatni, mint amilyenek valójában. Szerintem ettől aranyosak. Én kevésbé szeretem, amikor valaki nyakkendőben kiáll, és elmondja a dolgokat, nyilván annak is megvan az érdekessége, de valószínűleg olyan téma esetében, ami kevésbé feldolgozott.

Bonchidától hogy jutottál el Kós Károlyig?

Legalább tíz éve motoszkált bennem, hogy abból lesz valami. Udvarhelyen a művelődési házban nyaranta rendet csináltunk a padláson és az egyik takarítás alkalmával kaptam meg a ’73-as Kós Károly Vallomások című lemezt. Azonnal szaladtam és átmásoltam kazettára – 2001-ben volt ez –, hogy valamire jó lesz. Egyik alkalommal, már Kolozsváron, megkeresett Szabó Gyula (H. Szabó Gyula, a Kriterion könyvkiadó igazgatója, szerk. megj.), hogy van valami ütött-kopott tévéfelvétele Kós Károlyról, és nem tudnám egy kicsit megmatatni, hogy hallhatóbb legyen? S egyből kapcsoltam, hogy hoppá, otthon van még egy kazetta, ebből valamit kell csinálni. A Bonchida-film kapcsán, ami azelőtt egy évvel készült, már előkotortam azt a kazettát, hogy Kós nem-e mond valamit Bánffyról, mert ők közismerten jó barátok voltak.

A Kós Károly filmmel kevésbé feszegetted a határokat, az valahogy klasszikusabb.

Annyiban volt megkötve a kezem, hogy senki más nem szólalhatott meg benne, csak Kós Károly. Az összes kép és hangfelvételt kiterítettem, hogy na, mit lehet ebből összevágni, hogy az életutat valamilyen szinten lefedjem. Nyilván vele sok felvétel készült, de abban az időben, amikor nem lehetett sok mindenről beszélni. 1973-ban az embert még nem filmezték olyan sűrűn, mint ma. A tévéinterjúban Kemény János játszotta el a riporter szerepét, Kós Károly jó barátja, de mindketten feszélyezettek voltak a kamera miatt. Ettől függetlenül abból tudtam főzni, amim volt. Azt hittem, hogy így majd elkészül az a film, amiben Kós Károly mesél magáról. Nyilván én is beavatkoztam az életébe, mert lehet, hogy más másképp vágta volna össze.

Miért kezdtél el Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásával és az 1940-1945 közötti időszakkal foglalkozni?

Ez a történet már régóta érdekel. Szentkirályon még ott van mai napig is a határsorompó a temető mellett. A nagyapám is honvéd volt, utána hadifogoly, tőle is hallottam történeteket gyermekkoromban erről az időszakról. Talán Gaal Gyuri bácsi volt az (Gaal György kolozsvári helytörténész, szerk. megj.), aki öreg cimboráival kezdte feleleveníteni, ahogy negyvenben szaladtak át a sorompón: kicsi gyermek volt és átengedték. Mondtam, hogy jöjjön el egyszer és mutassa meg Feleken, hogy hol volt a sorompó. Ő mondta, hogy Kötő Jóska bácsi jobban tudja (Kötő József színháztörténész, szerk. megj.), ő viszont rövidesen meghalt. Akkor elkezdtem gyűjteni az anyagot, hogy majd csinálok belőle valamit. Így kerültem el Fekete Károly bácsihoz Nagyváradra, hogy történetet gyűjtsek, készítettem vele egy felvételt és két hét múlva meghalt. Akkor kezdett úgy „csengetni” valami, hogy „na, most szedd össze magad és csináld”. Rájöttem, hogy ez az a korosztály, amelyik már a 25. órában van.

Az a jó a filmben, hogy a megszólaltatott alanyok vegyes érzelmekkel viszonyulnak a felidézett időszakhoz. Átjön a honvédek iránti 1940-es lelkesedés, a későbbi csalódás, és az is beszédes, ahogy a megszólalók sokszor nevetnek korábbi önmagukon. Magyarokról, románokról hallunk jót is, rosszat is.

Én próbálok csak szemlélni, nem véleményt alkotni, vagy megmondani, hogy mi történt. Van, aki szerint ez sikerült, van, aki szerint kevésbé. Az mindenesetre nem tud benne lenni, amiről nem beszéltek az emberek.

A Kolozsvári Magyar Filmnapokon, az Édes Erdély, itt voltunk vetítése után említetted, hogy azért foglalkozol a következő filmedben az erdélyi zsidósággal, mert ez kimaradt az előzőből.

Igen, azzal is végződik a film, hogy visszajöttek a zsidók. A Lakiteleki Filmszemlén a zsűriből mondta valaki, hogy „magadnak a labdát feldobtad, tessék nekifogni, mert amúgy is az erdélyi zsidóság története kevésbé van feldolgozva”. Hazajöttem, és úgy kellett legyen, hogy találkozzak Nussbaum Laci bácsival, aki a kolozsvári holokauszt-túlélők egyik utolsó mohikánja. Voltam vele Németországban, abban a lágerben, ahol felszabadult, Buchenwaldban, ott is filmeztünk. Az ő életútját járom be: egy tordai zsidó családból származik, és azért jöttek Kolozsvárra, mert Kolozsvárt visszacsatolták Magyarországhoz. Az apa azt mondta, hogy megyünk Magyarországra, mert magyarok vagyunk. Ha Tordán maradnak, 30 kilométerre, akkor valószínű, hogy a család, amíg az egészségük megengedi, tovább élt volna. Átjöttek Kolozsvárra, deportálták az egész családot, és egyedül Laci bácsi jött vissza, édesapja, édesanyja és az öccse ott maradt.Az 1940-44 közötti magyar-román konfliktus is érzelmekkel telített téma, de a holokauszt talán még inkább. Mennyire volt nehéz forgatni ilyen szempontból?

Nem volt nehezebb. Tavaly volt a Saul fia körüli nagy őrület, és Laci bácsi mondta, hogy ha úgy van, szerezzem meg neki. Születésnapjára vettem egy jegyet, hogy menjünk el, nézzük meg a moziban. Minden ismerősöm mondta, hogy jaj, szegény bácsit elviszed a Saul fiára… De 1945 óta hány filmet látott, amely a holokausztot dolgozza fel? Már rég túltette magát rajta. Ez a legcsodálatosabb benne amúgy, a film is erre van kihegyezve: ez a megbocsátás filmje. Megnézte a Saul fiát, és elmesélte, hogy pont ott volt Birkenauban, mikor a Sonderkommando lázadása történt. Laci bácsi 20-30 évig nem beszélt a lágerről senkinek. Ez alatt helyére tette magában, ami történt.

Sokan mondják, hogy már megint egy holokausztfilm… igen, megint egy holokausztfilm egy olyan emberről, aki közöttünk az utolsó hírvivők egyike, akivel még szemtől szembe le tudsz ülni és meg tudod kérdezni tőle, hogy hogy is volt. A nála sokkal fiatalabbakat már eleve kiirtották, a nála idősebbek pedig, ha túl is élték, már rég meghaltak. Az ő generációja, akik a deportáláskor 15-16 éves volt, az utolsó, aki még tud mesélni.

Engem az is érdekelt, mikor nekiálltam vele filmezni, hogy milyen volt a ’40-es években Magyarországon, Kolozsváron egy zsidó gyermek szemüvegén keresztül. Az is érdekelt, hogy milyen volt, mikor hazajött egy 16 éves gyermek úgy, hogy semmije, senkije, még iskolája se volt.Anélkül, hogy sok mindent elárulnál, mi lepett meg a forgatás során?

Azokkal ellentétben, akikkel eddig filmeztem, hogy rájuk törtem az ajtót, ő nem ez a fajta ember. Két hónapig jártam hozzá kávézni és ő mesélt magáról. És ez alatt nem volt szabad se hangfelvételt, se jegyzetet, se képet készítsek, hanem csak hallgassam őt. S elmondta az egész életét nekem, s utána azt mondta, hogy „most már tud maga mindent rólam, menjen haza, tegye össze a fejébe, hogy mi érdekli, és jöjjön vissza, s megbeszéljük”. Utána már nem volt semmi meglepetés. Olyan szinten meglepetések vannak, hogy ő se tudta nagyon sokáig, hogy mi történt az apjával, valamikor a ’60-as években kiderült, hogy ugyanabba a lágerbe vitték, ahová ő később Németországba került, viszont most, amikor kint voltunk a tavaly, akkor került elő egy újabb dokumentum, mert ezeket folyamatosan dolgozzák fel, hogy Kertész Imrével egy vagonban volt. Vagy az, hogy előkerült a Laci bácsi kézzel írott önéletrajza, amit Buchenwaldban írt, mikor felszabadult, hogy vegyék fel a Kommunista Ifjak Szövetségébe.

Mikor láthatjuk a filmet?

Szeptember második felében, de októberben biztos.