Bumm a fejbe! – 30 év magyar gengszterrap

Ahogy mondani szokás, az idő gyorsan telik, annak pedig, hogy ki hogyan méri az idő múlásának gyorsaságát, különböző módozatai vannak. Esetemben például év elején szembejött egy hirdetés, miszerint január 17-én, a Budapest Arénában jubileumi koncertre kerül sor, melynek keretében Ganxsta Zolee és a Kartel fennállásának 30. (!) évfordulóját ünnepli annak rendje és módja szerint, rengeteg vendégzenésszel és fergeteges bulival. Erre annyit mondtam magamban, hogy hú, hát tényleg jól eltelt az idő.

Mert nem is volt az még annyira régen (legalábbis szerintem), amikor egy kazettáról a házibuliban egyszer csak az amerikai gettók filmekből ismert ritmusai köszöntek vissza, de ami igazán érdekes volt, hogy maga a szöveg – abszolút újdonságként – magyarul szólalt meg. Bizony, a Ganxsta Zolee és a Kartel méltán tekinthető műfajteremtőnek, olyan értelemben, hogy a tengerentúli gangsta rap magyar változatának abszolút úttörőjeként vonultak be a zenetörténetbe, ugyanis őket megelőzően ilyent senki sem csinált.

Jubileumi koncert az Arénában. | Fotók: a Ganxsta Zolee és a Kartel Facebook-oldala

Nem mellékesen, kezdetben igencsak szkeptikus fogadtatásban részesültek a korabeli könnyűzenei ipar képviselői részéről, akik közül nagyon kevesen hittek abban, hogy ez a műfaj, ebben a formában működni fog a magyarországi közönség körében. De, ahogy mondani szokás, a többi már történelem. A Kartel jött, látott, rappelt és győzött, a jelek szerint pedig ez a három évtizedes történet tovább folytatódik.

A harmincéves fennállásukat ünnepelték meg.

A jubileumi buli közben megvolt a Budapest Arénában (az első a sorban, mert a hírek szerint idén több fellépés is lesz), ahol a színpadon megfordult mindenki, akinek az elmúlt három évtized alatt valami köze volt a Kartelhez. Ezek az emberek pedig nem voltak kevesen, mert az 1995-ben alakult együttesben nagy volt a fluktuáció, sokan jöttek-mentek, mára pedig már csak ketten maradtak az alapítótagok közül: Ganxsta Döglégy Zolee, civil nevén Zana Zoltán, és Big Daddy Laca, akit Kalmár László néven anyakönyveztek még 1968-ban. Nos, Laca a kerek évfordulóhoz közeledve, gondolt egy merészet és Dudich Ákos – fordító, ex-zenei újságíró, könyvkiadó és író, idézet a fülszövegből – segítségével könyvet írt a zenekar történetéről, amely Dudich könyvkiadójánál, a Konkrét Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg tavaly év végén, címe pedig 30 évem a Kartelben.

Ahogyan a címből is kiderül, Big Daddy Laca saját szemszögéből meséli el az első magyar gengszter rap formáció történetét, de a végeredmény annál is érdekesebb, mivel az olvasó, azon kívül, hogy egy, a szó klasszikus értelmében vett önéletrajzi könyvet tart a kezében, a történetmesélést az eseményeket alakító pályatársak, barátok, családtagok kommentárjai egészítik ki, ilyen formán pedig nem csak a szerző nézőpontja érvényesül a korabeli események kapcsán. A könyv előszavában maga Ganxsta Zolee így fogalmaz: „Ez a könyv azért is k…a érdekes, mert végre nem az én szemszögemből vannak elmesélve a sztorik. Tudod, amit hallasz, az nem az igazság. Az csak egy vélemény. Amit látsz, az nem a valóság. Az csak egy nézőpont”. Részben állja a helyét ez a megállapítás, de közben azért megismerünk más nézőpontokat is, ami határozottan színesebbé teszi jelen esetben a mondanivalót.

Mondanivalóból pedig akad bőven, hisz itt elsődlegesen nem is a műfajteremtői érdemekre fekteti a szerző(páros) a hangsúlyt, hanem sokkal inkább egy személyes visszaemlékezés és vallomás egy olyan embertől, akinek életpályája valóban különleges. Határozott pozitívum, hogy maga a sztori nem a Kartel 1995-ös megalapításától, hanem a gyerekkortól kezdődik, ez pedig – a későbbi magánéleti vonatkozású eseményekkel együtt – nagyon jól keretezi a zenekar történetét, mintegy kontextusba helyezve azt, rávilágítva az egyes fordulópontok és mérföldkövek ok-okozati összefüggéseire.

Nem kicsi a rajongótáboruk.

Kalmár László története egy tipikus közép-európai történet. A boldog gyerekkor az akkori Leninvárosban, ahogyan ő maga rögtön a könyv elején leszögezi, hogy a keleti oldalról származik (utalás a Keleti oldal, nyugati oldal Kartel-slágerre), ugyanakkor kinyilatkoztatva azt a vezérlőelvet is, miszerint „Sose feledd a gyökereidet!”, előrevetíti a könyv egészére jellemző hangulatot. Ez a hangulat pedig, amennyiben figyelmesen olvassa az ember, magával ragadó, tekintettel arra, hogy kicsit mindannyiunk gyerekkorát képes felidézni, akiknek már vannak emlékei a rendszerváltás környékéről. Lacáról tudni kell azt, hogy eredményes sportoló volt fiatal korában, többszörös országos bajnok kajakozásban, egy adott pillanatban pedig úgy hozta a sors, hogy majdnem vadászpilóta lett belőle. Aztán mégsem, ebből az egyéni döntésből kifolyólag pedig elindult azon az úton, ami aztán a Kartelbe vezetett.

A Kartel előtt azonban még bőven akad mesélnivalója a szerzőnek, hisz az ő életútja sok érdekes kalandot tartogatott számára, még a zeneipari idők előtt. A nyolcvanas években Pestre költözik édesanyjával, ahol igencsak fontos szerepet játszanak életében a bulik, a Kádár-kor utolsó napjaiban pedig londineri álláshoz jut, hogy majd a rendszerváltás után a pesti éjszakai élet különböző területein kamatoztassa addig felhalmozott tapasztalatait.

A nem kevés öniróniával papírra vetett korai évek betekintést nyújtanak egy mára már szinte teljesen feledésbe merült időszak mindennapjaiba: a rendszerváltás kezdeti eufóriáját nagyon gyorsan felváltó bizonytalanság, a gazdasági nehézségek és az ajtót berúgó, térségünkre oly jellemző vadkapitalizmus különböző megnyilvánulási formái. Ilyen értelemben Laca könyve úgy is olvasható, mint egy társadalmi korrajz, hisz a szerző testközelből tapasztalhatta meg az akkor uralkodó viszonyokat, azok árnyoldalával együtt. Ugyanakkor ennek a résznek a taglalásakor az elbeszélés nem megy át önsajnálatba, hanem sokkal inkább az akkor kínálkozó lehetőségek kihasználására helyeződik a hangsúly, amelyek abban a zűrzavaros periódusban is akadtak, csak élni kellett velük. Egy ilyen történet például az, hogy hogyan lett az akkor Bon Jovi-rajongó (!) Lacából Alec John Such (Bon Jovi azóta már elhunyt, magyar származású basszusgitárosa) örökbefogadott magyar unokatesója, és amiből egy hosszú ideig tartó barátság lett, az amerikai rocksztár pedig New Jersey-ben is a tenyerén hordozta.

Ilyen és ehhez hasonló történeteket olvashatunk, majd fokozatosan elérkezünk arra a pontra, amikor 1995-ben a Ganxsta Zolee és a Kartel berobban a köztudatba. Valóban nem túlzás ebben az esetben a „berobban” kifejezés használata, hisz hatalmas feltűnést keltett a zenekar az addig Magyarországon szokatlan stílussal, na meg persze a szókimondó, vulgáris szövegekkel. Mielőtt azonban még az első nagylemez, az Egyenesen a gettóból kijött volna, történt még néhány dolog, ami fontos adalék az együttes történetéhez, ezekről pedig a Laca szemszögéből kap az olvasó részletes leírást: hogyan ismerkedett meg egyáltalán az akkor még rockzenész, a Dance, a Sex Action és az Action zenekarok dobosával, Zana Zolival? Minek a hatására kezdett gengszterrappel foglalkozni Zana, és honnan jött az öndefiníciója, miszerint ő tulajdonképpen egy argentin-finn néger? Hogy lett ebből az egészből egyáltalán zenekar, és ki volt az az ember, aki a Sony Magyarországnál – nagy valószínűséggel akkoriban egyedüliként a zeneiparból – látott ebben fantáziát? Hogy került egy olyan, stílusban merőben eltérő zenész-producer, mint Pierrot oda, hogy hosszú éveken át Ganxstáéknak gyártsa a hip-hop alapokat?

Az 1995-ben alakult együttesben nagy volt a fluktuáció, sokan jöttek-mentek, mára pedig már csak ketten maradtak az alapítótagok közül: Ganxsta Döglégy Zolee, civil nevén Zana Zoltán, és Big Daddy Laca.

Ezekre a kérdésekre mind választ kapunk, miközben egyfajta road movie-ként elevenedik meg a Kartel három évtizedes története. Botrányokból sem volt természetesen hiány ez idő alatt, a hangsúly mégis valahogy sokkal inkább arra tevődik, hogy adott egy társaság, akik az idők során azért csinálták és csinálják mindmáig ezt az egészet, mert hittek abban, hogy ezt kell csinálniuk. Mellékesen kiderül az is, hogy a látszat ellenére pénz sosem volt benne igazán, sőt, a Kartel fennállása alatt sokszor volt jellemző, hogy súlyos anyagi gondokkal küszködtek, ami aztán nyilván feszültségekhez vezetett a tagok között. Persze, másfelől az is igaz, hogy rengeteg lehetőség adódott, amikre a szerző derűsen és nem utolsósorban hálával emlékszik vissza, mint például klipforgatás Mexikóban Antal Nimród rendezővel, vagy a legendás 66-os úton, dolgok, amelyek nem minden zenekar életében adatnak meg.

Ezen felül természetesen érzékletes beszámolókat kapunk a temérdek buliról, a legkisebb vidéki diszkótól a Sziget nagyszínpadáig. A könyv végén maga Big Daddy Laca így zárja mondandóját: „Na, srácok-lányok, ennyi volt! Biztos lehetett volna még nyújtani, mint a rétestésztát, de ki emlékszik már minden pillanatra, sztorira, utazásra, koncertre, barátra, haverra, ellenségre? (…) Hihetetlen, hogy elteltek az évek! Kétszer levittem a szemetet, elvittem egy párszor suliba a gyerekeket, felléptünk itt-ott, aztán nesze, eltelt 30 év.” Valóban eltelt, de a jó hír az, hogy – ahogy az a könyvből is kiderül – a nehézségek és mélypontok ellenére, ezt a történetet sikerült tovább vinni, és a leírtakból nagyon úgy tűnik, hogy messze még a vége. Addig is, aki nosztalgiázni szeretne, bátran vegye kézbe ezt az önéletrajzi-zenetörténeti írást, közben pedig nyugodtan lehet dübörögtetni a lejátszóban valamelyik klasszikus Ganxsta Zolee és a Kartel albumot. Ugyan mi baj történhet?

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?