Szombat este mutatták be Hans Christian Andersen meséje nyomán A fülemüle című darabot a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. A teátrum évek óta először állított színpadra gyermekelőadást két olyan elismert művész közreműködésével, akiknek sem a legkisebbeknek szóló műfaj, sem Andersen meséi nem számítanak idegen terepnek. A szövegkönyvet Tasnádi-Sáhy Péter írta, a darabot pedig Traian Savinescu rendezte, akik néhány éve A hókirálynő című mesét is színpadra állították Temesváron. Az előadás legnagyobb tanulsága, hogy bízni kell a gyermeki fantáziában.

Hans Christian Andersen A fülemüle című meséjét aligha kell bárkinek bemutatni. A Kínában játszódó történet a művészet, a szabadság és a szépség értékeire helyezi a hangsúlyt, szembeállítva azt a rabsággal, a megzabolázással, a „keretek közé zárással” és a mesterséges világgal. Bár már a darabot beharangozó sajtótájékoztatón is többször elhangzott a színészek részéről, az előadás során valóban végig érződött, hogy „igazán játszanak” a színpadon. Dinamikusak, viccesek, olykor-olykor bájosan gyermekiek voltak. Ugyanez mondható el a Pál Petra Noémi által komponált zenéről és Bocskai Gyopár jelmezeiről és díszleteiről is. Mindemellett azonban példásan megtalálták az egyensúlyt, hogy a dinamikus, vicces és bájosan gyermeki, ugyanakkor komoly, figyelmet fenntartó, igényes és valóban világteremtő volt.

A nem gyerekekre „specializálódott” körök gyakran belecsúsznak abba, hogy ha mégis gyermekeknek szánnak valamit, az vagy túl komoly, önmagukhoz híven „felnőttes” lesz, vagy épp ellenkezőleg, sokszor majdhogynem „dedós”, mintha a gyereknek mindent a szájában kéne rágni, hogy megértse. A fülemüle példás egyensúlyt teremtett, mely annak köszönhető, hogy bízott a gyermeki fantáziában.

Andersen meséi, mint minden jó mese, a felnőtt korosztály számára is értéket tud közvetíteni, releváns mondanivalóval tud szolgálni. Tömör, sok összetevős, komplex, és jó eséllyel másnap is elgondolkozik rajta az ember. Egy ilyen művet színpadra állítani bizonyára nem könnyű, és merőben más, mint egy klasszikus, „felnőtteknek szánt” darab. Ebben az előadásban egy karakter sem volt tökéletesen kidolgozva, egy tanulságról sem hangzott el félórás filozófiai eszmefuttatás, és egy mozdulat sem volt robotosan betanult. Hogy miért? Mert nem is kell. Mert a gyerek számára el kell hullatni a történet magját, ő pedig egy egész világot nevel majd belőle. Ez akkor nyert igazán bizonyságot, mikor a nézőteret elhagyva meghallottam három kisfiú párbeszédét, akik az előadás után néhány perccel már minden szereplő háttértörténetét és utóéletét „kitalálták”. Lehetőséget kaptak arra, hogy ők maguk értsék meg, miről szóltak a látottak, ahelyett, hogy jött volna egy okos felnőtt, aki levonja helyettük a tanulságot.

A gyerekek számára tehát minden adott volt, hogy szűk másfél óra után egy élménnyel távozzanak a színházból. Be voltak vonva a darabba, tapsolhattak, „szavazhattak” a szebb hangú madárra és a „cukorkaeső” sem maradhatott el. De mi a helyzet a felnőttekkel? A klasszikus magyar irodalom ilyenformán történő bevonása már a darab legelejétől tisztázta, hogy az alkotók nagyon is komolyan veszik a meséket. A poénok tényleg poénosak voltak, mindezt úgy, hogy a gyerekek és a felnőttek is tudtak kacagni rajtuk. A rappelő béka meglepett, hatásos volt.

Tudni kell, mit várhatunk el egy gyerekelőadástól. Nem kevésbé komoly műfaj ez sem, ha jól csinálják, ha a gyerekeket nem kis felnőttekként, de nem is tudással és kreativitással nem rendelkező személyekként kezelik. A gyermeki világ más. Még nem elfogad és belenyugszik, hanem teremt, alkot, saját képére formál, majd ebből kiindulva ért meg és magyaráz. Ezt az énjét kell minden felnőtt nézőnek előtérbe helyeznie, ha úgy dönt, hogy megnézi A fülemülét. Legyen nyitott, mert a darab minden alkotója a fantáziába vetett bizalomra építkezik.

(Nyitókép: Kolozsvári Állami Magyar Színház Facebook-oldala)