A Méra Világzenei Csűrfesztivál a koncertek mellett minden évben igyekszik olyan fotókiállításokat is elhozni, amelyek a faluhoz vagy Kalotaszeghez kapcsolódnak. Tavaly Bruce Dale amerikai fényképész munkáit csodálhatták meg a fesztiválozók, idén pedig a fesztivál pénteki napján nyitották meg Boros Gábor Kanadában élő magyar fotós kiállítását a Szarka-teleken. A Hagyományok Háza szervezésében megvalósult kiállítás 42 képét 1800 fotóból válogatták össze, a fesztiválozók a Szarka-teleken a Méráról készült felvételeket tekinthették meg, amelyeket Boros Gábor 1978-as utazása alatt fényképezett, a Csűrfiában pedig olyan fekete-fehér képeket csodálhattak meg, amelyek Kalotaszeg 8 falujában készültek. A fényképésszel Farkas József, a Hagyományok Háza Hálózat – Szlovákia vezetője beszélgetett.

Boros Gábor a magyarországi Újszászon született, ott is nőtt fel egészen 8 éves koráig, amíg családja ki nem vándorolt Kanadába. Mint mesélte, egy szobában laktak öten egy kis, állami lakásban, emiatt döntöttek úgy a szülei, hogy szerencsét próbálnak, 1957-ben először Ausztriába mentek ki, majd Kanadába. A fotós saját bevallása szerint 1957-től 1975-ig kereste a gyökereit, hogy ki is ő valójában, hiszen francia közegben nőtt fel, nem is beszélt jól magyarul, de miután 1975-ben hazament Magyarországra a rokonaihoz, valahogy újra visszatalált magyar gyökereihez. Montreálban talált egy magyar muzsikákat tartalmazó lemezt, amit meghallgatott, és rögtön érezte azt az „ősi hangulatot”, eszébe jutottak gyermekkori emlékei, az otthoni szagok, ízek, a lovak, amelyeket úgy szeretett és az Alföld.

Azonnal beleszeretett az erdélyi tájakba

Mint a kiállításmegnyitón elmesélte, teljesen véletlenül került Erdélybe, Montreálban ugyanis egy könyvesboltban megismert egy erdélyit, aki segített neki eljutni oda, így került el Boros Gábor 1976-ban Erdélybe, egy fotógéppel a hóna alatt. „Azonnal beleszerettem a tájba, és sok jó emberrel ismerkedtem meg. A legkedvesebb számomra György Anna néni volt, akit mindenki csak úgy hívott, hogy Mester Ángyi, és akiről később nagyon sok képem készült. Először Magyarbikalra érkeztem, és ahogy megpillantottam a tájat, mintha a gyermekkorom hangulatába csöppentem volna vissza” ­– emlékezett vissza. Hozzátette, Magyarbikal után Nyárszóra mentek, majd tovább végig, egész Kalotaszegen. Kallós Zoltánnal is többször találkozott, együtt mentek el Magyarvistára, Mérába, Kisbácsba és Türébe, ő vitte el őket a helyiekhez. Boros Gábor ekkor azt érezte, hogy nem akarja a kalotaszegieket, a méraiakat cserben hagyni, és minden pénzét arra áldozta, hogy 1976-tól 2011-ig minden évben ellátogasson Erdély egy-egy régiójába.

A fotós úgy érzi, hogy olyan kedvességgel, szeretettel fogadták őt azokban az években, hogy soha nem tudja elfelejteni azt a korszakot, amikor Erdély különböző falvaiban fotózott. „Mindig is fotós szerettem volna lenni, de ebből akkor nem lehetett megélni, viszont amikor Kalotaszegre érkeztem, úgy éreztem, hogy nekem kötelességem ezt végig fotózni” ­– magyarázta. Boros Gábor a hétköznapokat dokumentálta, az 1978-as utazása alatt készült fényképei egy régi világot mutatnak be, a fejő asszonyokat, a mezőn dolgozó parasztembereket, „a falusi ember mindennapjainak pillanatnyi lenyomatait”. A fényképész soha nem szerette a díszes kalotaszegi ruhákat megörökíteni, az emberek mindennapi élete érdekelt őt, „ahogy ledolgozzák az életüket nagyon keményen”. Mint mondja, Kalotaszeget szereti a legjobban, de volt a Székelyföldön, a moldvai csángóknál is, fotózott románokat is, szinte mindenhol járt Erdélyben az alatt a 35 év alatt, amíg nyaranta visszajárt.

„A parasztemberekből lesznek a csodák”

A Kanadában élő magyar fotós 2011 óta nem járt Erdélyben, így rendkívül izgatott volt, hogy hogyan fogja viszont látni szeretett tájait. Mint mondja, szerencsére annyira sok minden nem változott még meg, mint ő azt gondolta, és még néhány falunak – köztük Mérának is – megvan a régi hangulata. „Amikor megérkeztem Mérába, azt éreztem, hogy nem változott olyan sokat. Persze vannak régi épületek, amik azóta omladozó félben vannak, és nagyon jó lenne, ha lenne a magyar vagy a román kormánynak pénze arra, hogy ezeket a régi házakat megmentse. Szerintem fontos, hogy a múltat ne felejtsük el” – mondta.

Hozzátette, amikor a 70-es években Erdélyben járt, egy olyan világot látott maga előtt, ami a gyermekkora, az alföldiek világa volt, szabadnak érezte magát Erdélyben, bármilyen nehézségek vették is körül, „mindig visszalökte a sors”. Arra a kérdésre, hogy milyenek voltak a méraiak akkor, így válaszolt: a vándort mindig befogadták, ő mindig mindenkinek köszönt, és szeretettel fogadták, bármerre is járt. Véleménye szerint nyitottak voltak akkor az emberek, minden nehézséggel együtt, ami rájuk szakadt, és „ki szerették volna mondani a lelkük fájdalmait”, ez vonzotta a fotográfust a leginkább. Mind közül Kalotaszeg vonzotta a legjobban, mert bárhová is ment, mindenhol fogadták, nem volt semmilyen akadálya annak, hogy fotózza a helyiek életét. „Imádom Kalotaszeget, soha nem felejtettem el, remek emberek vannak itt” – jelentette ki. Arról, hogy mit üzennek a képei, így nyilatkozott: „a képeim gondolkodásra ösztökélnek azzal kapcsolatban, hogy milyen is volt az az ember, aki hagyományosan élte le az életét. Azt szeretném, hogy ne felejtsük el, hogy a parasztemberekből lesznek a csodák”.

Boros Gábor jelenleg madarakat és házakat fényképez a legszívesebben, a természet a legfontosabb számára, ez nyugtatja meg, és nagyon szeretné, ha a képei eljutnának Magyarországra is, hiszen „az elszakadt területeket nem szabad elfeledni”. A beszélgetés végén Farkas József elmondta, hogy vannak tervek arra vonatkozóan, hogy a jövőben az Erdélyi Hagyományok Hazával együttműködve Erdély-szerte megturnéztassák a kiállítást, így talán lehetősége lesz másoknak is kicsit elmerengeni a régi Erdély tájai láttán. A fotókat vasárnap még megcsodálhatják a Méra Világzenei Csűrfesztiválon.