Észrevették, hogy a közösségi hálót ellepték az ételfotók? Hat hete egyszerűen eltűntek életünkből a színészek, utazók, tanárok, költők, és mindenkiből szakács lett. Vagy pék, cukrász, esetleg minden egy személyben. Laczkó Vass Róbert, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze kivételt képez. De nem azért, mert nem főz. Ellenkezőleg, napi rendszerességgel posztolja fotóit a karantén-konyhából. Zúzapörkölt, franciasaláta, kaszinótojás és tavaszi zöldséglevesek váltakoznak kiejthetetlen nevű ázsiai fogásokkal. De ő ezt tette eddig is. „Mindenhol jó, de a legjobb enni!” jelmondattal ékeskedő albumjába már évek óta gyűlnek az ételeiről készült fotók, jelezve azt, hogy aki elkészítette, megörökítette és megette a fogásokat, filozofikus viszonyt ápol a táplálkozással. Erről a viszonyról faggattuk őt. Hosszan.

Laczkó Vass Róbert (a továbbiakban Robi) foglalkozásilag színházi deszkákat „koptató”, hangját, arcát, érzelemvilágát, műveltségét és tehetségét estéről estére megmutató színész. A múlandóság érzését nagyon jól ismeri, mert amikor felzúg a taps, akkor gyakorlatilag már a múlté az előadás, egy volt-nincs csoda, amit csak emlékeiben visz haza a néző. De az a jól eső bizsergés, ami a színésznek és közönségének szívét is átmelegíti, az a közös, láthatatlan csatornákon közlekedő, minden résztvevőt behálózó élmény, megmarad a taps után is. Akár évekig, évtizedekig is.

Amikor nem szakmájával foglalkozik, akkor is csupa efemer dolgot művel Robi: utazik (Afrikától Ázsiáig), tűnő pillanatokat gyűjt pixelekbe, egyszervolt történetek nyomába ered, és hozzá hasonló megszállott utazókkal beszélget. „Nyitott szemmel” hallgatja a közönség a Györkös Mányiban ezeket a diskurálásokat, s érdekes módon, a hallgatók átélik, megtapasztalják azt, amit sose láttak a valóságban.

 S végül, de nem utolsósorban, ez az ember főz is. És nem akárhogy, nem akármit. És meg is mutatja, le is írja. Követői pedig duzzadó ízlelőbimbókkal lájkolják ételfotóit a Facebookon.

 „Mérges pulyka mája keleti pácban, jófajta indus fűszerszámokkal, hosszan párolva, zsírjára sütve. Tavaszi tekercs, melynek páclében áztatott lapja tojás fehérjével ecsetelve, töltelékje metélt zöldségből, fűszerszámokból tojás sárgájából légyen. Olajfának bogyója, szép veres paradicsom, hogy üsse! Jófajta rubintos borocska, zöldséges, fűszerszámos kenyérrel. Mindösszesen háromnegyed óra” – ehhez hasonló szövegekkel osztja meg évek óta ételfotóit a színész-költő-előadóművész a Facebookon, és a tetszésnyilvánítások nem maradnak el. Mert ki az, aki nem szeret jókat enni? És hogyan lehet fokozni a látvány keltette hatást? Természetesen egy jó szöveggel. Mert az érzékek játékába érdemes bekapcsolni az agyunkat is.

Vissza a gyökerekhez

A koronavírus-járvány kitörése mindenkit beszorított a négy fal közé, és sokan fölfedezték évtizedek óta szunnyadó gasztronómiai készségeiket, Robi azonban csak azt tette továbbra is, amihez már hozzászokott baráti köre: kiposztolta a fotókat a húsvétra készített süteményeiről, a mindennapi ebédekről és vacsorákról. A „mindenhol jó, de a legjobb enni” albumja már címében axiomatikusan megfogalmazza Robi és a főzés, étel és élet viszonyát. Igék és melléknevek nélkül is lehet beszélni a boldogságról, elég, ha azt olvassuk a kép mellett, hogy fonott kalács, habos csiga, ökörszem.

Az élet felettébb bonyodalmas voltáról a szilvalekváros-tepertős hájas, tökmagos-túrós pogácsa, sajtos stangli, a flódni vagy a zöldséges, tárkonyos zúzaleves is sokat tud mesélni. Szóval miután heteken keresztül követtem Laczkó Vass Robi bejegyzéseit, amelyek már a „karantén a konyhában” címet viselték, eldöntöttem, hogy felhívom, mert nekem is jólesne egy kis társasági életet élni. Legalább telefonon vagy Zoomon. Kicsöng, fölveszi, és már folyik is a duma.

Nagyokat nevetgélünk, s közben mondom neki, hogy ebből bizony egy cikk lesz. A karanténról. S a kókuszkockáról, a magyar konyhába oltott ázsiai ízekről, a szaftosra sütött füstölt csülökről és karanténos társaikról. Meg a bezártságról, a hiányzó társasági életről és a félig olvasott könyvekről. Meg az életről. Amely olyan, mint a flódni. Réteges. S van, aki a mákos csíkot szereti benne, van, aki a fahéjas almát, más meg a diós réteget. Csakhogy nem lehet ám szétválasztani, úgy kell átharapni, hogy mindent egyszerre ízleljünk.

„Az első főzési emlékem még megboldogult pionírkoromból származik, a gyakorlati kommunizmusból, amikor egy tájfutó versenyre nevezett be az iskolám, és az egyik versenyszám az volt, hogy gulyást kellett főzni erdei körülmények között. Azaz érteni kellett a tűzgyújtáshoz: száraz ágat gyűjteni, fölszerelni a háromlábat, felrakni az üstöt, és elkészíteni a gulyást. Sikerült nekem egy olyan gulyást főznöm, amiben a fakanál gyakorlatilag megállt, annyira sűrű volt, de ehető lett, úgyhogy nem pontoztak le”- kezdi Robi a főzéssel való kapcsolatának a legelejét föleleveníteni.

Az elrontott és odakozmált ételek sora kolozsvári egyetemista korában folytatódott, amikor a „kintlakásban” élő színis diák megpróbálta reprodukálni az otthon látott mozdulatokat. „Azt főztem, amit otthon az édesanyámtól, nagymamámtól eltanultam. Persze, voltak olyan kalandjaim, hogy a zöldséglevest odaégettem, mert kerek egy napon keresztül főtt. Ott felejtettem a tűzön.”

Ízek, zamatok Gyergyóremetétől Vietnámig

Az otthoni ízek sokunk számára fontosak, egyeztünk meg, és kíváncsian kérdeztem rá, hogy mi az, ami otthoni recept, és ma is főzi. Zöldpaszulyleves, salátaleves, borsófőzelék –érkezett azonnal a határozott felsorolás. „És hát persze a pityóka, pityóka és ismét a pityóka. Hogy Bornemissza Anna fejedelemasszony szakácskönyvének fejezetcímeit parafrazáljam, aki ugyanis mindegyik húsféléhez odaírta, hogy hányféleképpen tudja elkészíteni – így derült ki számomra, hogy „a tehén tölgyét” itt, Erdélyben a 17. században hétféleképpen tálalták –, én a pityókát nem hét, hanem hetvenhétféleképpen készítem el. A kedvencem is pityókás: a paprikás krumplileves az, amit naponta megennék”– vállalja be Robi ország-világ előtt mindennapi favoritját.

Aztán az ízvilágról beszélgetünk. És hogyan fonódott össze nála az élet sava-borsa ételeinek fűszerezésével. A közösségi oldalán ugyanis nemcsak ételfotók vannak szép számmal, hanem utazásait is nyomon követhetjük. Észak-afrikai hangulatok keverednek indiai napnyugtákkal, koreai buddhista templomok, indonéziai kolostorokkal. Római tavernák spanyol tapas-bárokkal, japán miso levesek vietnámi selyemhernyókkal. Szóval fúzió ez a javából. Ezeket a nemzetközi kulináris élményeket Robi hazahozza, és a konyhájába is jut belőlük. S mindegyikükhöz hozzáad egy kis Erdélyt is.

„Az ember hazatér a nagyvilágból és a különleges ízeket is hazahozza ízlelőbimbóiba elmentve. Ha lehetősége nyílik rá, akkor itthon megpróbálja újraalkotni őket. Amikor hazajövök egy-egy ilyen utazásról, akkor pár fogást itthon is elkészítek” – avat be Robi a konyhai „repertoár” alakulásába.

„Ha jól sikerül az étel, és itt is megtalálhatók azok az alapanyagok, amelyekből készül, akkor „műsoron” marad, és rövidebb-hosszabb időközönként ismét bemutatom. Persze, sohasem lesz ugyanolyan, akármennyire is próbálkozom, mert például a keleti fogásokra jellemző ízkavalkádot nagyon nehéz pontosan újrakomponálni idehaza. Hozok onnan is fűszereket, viszont mindent nem vásárolhat meg az ember. Úgyhogy azt szoktam mondani, hogy az én keleti beütéseket is tartalmazó ételeimnek fúziós bukéjuk van: a kínai aromák keverednek az erdélyi eszenciákkal.”

Felsorolom neki, hogy mi mindent láttam az ételeit bemutató albumjában: indiai tikka masalát, kínai tavaszi tekercseket, japán sushit, pad thait… egy szó, mint száz, úgy vettem észre, hogy a keleti konyha fogásait kedveli leginkább (a paprikás pityókaleves után, természetesen).

„Nemcsak ázsiait főzök itthon, kipróbáltam például a szicíliai arancinot is” – vág vissza Robi, és rögtön el is mondja, hogy miből is áll ez a fogás. Mondjuk, azt jól teszi, mert kiderül, hogy semmi köze a narancshoz, pedig én azt hittem. Az arancino vagy arancini, soha nem tudják eldönteni még az olaszok sem, hogy egyes számban, vagy többes számban használják, mindenre van példa - a szicíliai konyha egyik büszkesége. Gyorsan elkészül, finom, és nagyon tápláló. Alakja is változó, a golyó formájútól a tojás formájúig bármi lehet, s ez jellemző a töltelékére is. A megfőzött és lehűtött rizottóból golyókat formálunk, és közepükbe marhahúsos ragut vagy mozarellát teszünk, majd forró olajban kisütjük. „Tehát ezt is kipróbáltam, és mindent, amiről úgy gondolom, hogy kiadós, viszonylag könnyen elkészíthető vagy nem igényel különösebb szaktudást, az meg is marad a konyhámban”- összegez a receptismertető után a fúziós konyhát működtető színész.

Az élet sava-borsa. De a curryről se feledkezzünk el!

Azért a fűszerszámoknál még elidőzünk egy kicsit, mert a művészlelkek, azok nem a technikáját értékelik egy séfnek, hanem a varázserejét, ami az ujjbegyeiben és az ízlelőbimbóiban van. És azt akartam megtudni Robitól, hogy ő hogyan fűszerez, hányszor kóstol, mikor érzi, hogy kész az étel, s már egy csipetnyi só sem kell hozzá. A sózás mértékét otthonról hozza, kanyarodunk vissza ismét az origóhoz, s a savanyú-édes párosítás arányérzékét is még a nagymamájától tanulta meg. A többi aztán ismét „úton-útfélen” szerzett tapasztalat.

„Minden fűszernek megvannak a maga sajátosságai, hogy mivel harmonizál, mivel nem. Persze teret enged egyfajta kísérletezésnek is a fűszerezés, sőt, mondhatnám azt, hogy ez maga a költészet. A legnagyobb konyhákban csak a mester fűszerez. Indiában is csodálkozva figyeltem, hogy milyen biztos kézzel állítják össze azokat a fűszerkeverékeket, amelyeket utána már csak használnunk kell, tehát nem kell azzal foglalkoznunk, hogy mi magunk találgatjuk, melyikből mennyit szórjunk az ételbe – magyarázza Robi a fűszerezés filozófiáját. ’Ízlés szerint’ kell fűszerezni, írja a legtöbb receptes könyv, és én nagyon szeretem ezt a kifejezést, mert azt jelenti, hogy mindig meg tudja lepni saját magát is a szakács, ugyanis nem fűszerez senki kétszer ugyanúgy. És ha helyes az arányérzékünk, akkor nem úgy lepjük meg magunkat, hogy ki kell dobni a kaját, hanem különleges ízvilágot alkothatunk akár egy banális csirkepaprikás elkészítésekor is.”

Arról kérdezem, hogy melyek azok a legritkább, érdekesebb fűszerek, amelyeket muszáj volt magával hoznia. Abban reménykedem, hogy szárított gyökerekről, tilos gyümölcsök pörkölt magjairól, fakérgekről, szárított algákról fogok hallani. De nem. Robi a „klasszikus” curry levélről mesél, amelyet Srí Lankáról hozott, és belefőz különböző fogásokba. Azt is tisztázza, hogy nálunk elsősorban egyfajta fűszerkeveréket jelölnek ezzel a szóval, ami mint olyan Indiában nem létezik, ott masalának nevezik azt az elegyet, amely tipikusan indiai ízvilágot kölcsönöz különböző ételeknek. A curry levél is benne van a masalában, mert nagyon jól kombinálható számos aromával, és világszerte szinte mindenütt megtalálták a módját a felhasználásának. Ezt az indiai fűszert szívesen teszik főzelékekbe, levesekbe, sültek mellé készült pácokba. Megannyi fűszerkeverék alapja is, melyek receptje akár konyhánként változhat. Ki lehet kísérletezni saját mixeket, és így megtalálni a kedvenc ízeket. Ki lehet próbálni koriandermaggal, kurkumával, fokhagymával, édesköménnyel, gyömbérrel, mustármaggal, szerecsendióval vagy fehérborssal.

Néhai ételek fotókba zárva, mi pedig karanténba

Mivel a fotók szolgáltatták az ötletet arra, hogy az étkekről beszélgessünk, az esztétikumra terelődik a szó. Az evést a szemünkkel kezdjük – hívja fel a figyelmem Robi. Tudományosan bizonyított tény, hogy ha a tányéron lévő étel esztétikus kompozícióban kerül elénk, jobb étvággyal fogyasztjuk azt. Ahogy az ízek összeállításánál, a tálalásnál is harmóniára törekszik, a színek és textúrák összességét is figyelembe veszi.

Az ízek és az illatok közösen alkotnak egyensúlyt a formákkal és a színekkel – magyarázza lelkesen, és szinte látom magam előtt, hogy mielőtt a Facebook-fotó elkészül, egy utolsó pillantással ellenőrzi a tálat, hisz a néző ennek a harmóniának csak az egysíkú lenyomatát kapja, és annak olyannak kell lennie. Robi fényképészszemét jól ismerem, és biztos vagyok benne, hogy ilyenkor is megtervezi, hogyan mutat a tányéron a legjobban a „fotóalany”, figyelembe veszi a fényviszonyokat, a szemszöget, a színek összességét.

Ami késik, nem múlik, illetve bármennyire kerülgetjük, a karantén ott van minden kérdésem mögött, Robinak minden válaszában, és „minden gondolatunknak az alján”. Hiszen, ha nem volna karantén, akkor lehet limonádét szürcsölve mesélne nekem egy főtéri kávéház asztalánál, vagy esetleg meghívott volna, hogy megkóstoljam a flódnit (igen, ez egy apropó!), vagy habos kávét szürcsölnénk a színházi büfében. De akkor lehet, nem is volna téma a főzés, hiszen ő sem a napi menüjét osztaná meg a közösségi médiafogyasztókkal, hanem legújabb előadásáról posztolna fotókat, és dőlnének a gratulációk. De karantén van. És időnk, mint a tenger. Sokkal többet főzünk, sokkal többet eszünk, mint máskor. Gondot okoz az evés: a bezártságban egyrészt gyakran vetjük be unaloműzőként, másrészt sokkal több időnk jut az olyan macerásabb fogások elkészítésére is, amik a dolgos hétköznapokba korábban nem fértek bele.

Annak, hogy Robi a karantén alatt sütött már flódnit, linzert és kókuszkockát is, nemcsak az az oka, hogy a konyhában tökéletesen feltalálja magát, és le tudja vezetni a stresszt, hanem az is, hogy több ideje van. Mert a színház is zárva, a Györkös Mányi Albert Emlékházban sem rendezhetik meg a teltházas utazós beszélgetéseket, nem kell keresztbe-kasul átutazni Erdély havonta többször is annak érdekében, hogy eljussanak zenés versműsorai minden kis közösségbe.

S akkor mi az, ami van, kérdezem Robit. Mármint a konyhán túl. Vagy innen. (Látom őt lelki szemeim előtt bánatosan ülni a három tál friss, illatos süteménnyel maga előtt.) Sem a sütés, sem az evés nem tölti ki a nap 24 óráját. Azaz, én otthonról is ugyanúgy (ez azért erős túlzás!) dolgozom, mert ilyen az online sajtó. De a színész, aki a tapsból él, hogy kezeli ezt a helyzetet?

Ha lehetne vendéget hívni, de jó volna, álmodozik Robi, az ételek is elfogynának, a közösségi élmény is megvolna. Nehezen viseli a magányt, a bezártságot, ismeri be őszintén. Elvonási tünetei vannak, mert a színészi lét egy fokozottan közösségi életforma. És ha első héten még vagány volt, hogy délig aludt, és arról álmodozott, hogy mi mindent be tud tervezni az ölébe csöppent nagyvakációra, hamar rá kellett jönnie, hogy sem az olvasás, sem másfajta intellektuális foglalkozások nem működnek úgy a bezártságban, mint máskor.

A könyvek „megkezdve, félretéve” hevernek szerte a lakásban, hiányzik a társaság, a tartalmas kijárási lehetőség, beülni a színház büféjébe a kollégákkal, és egy gondűző söröcske mellett jókat nevetni vagy okosakat mondani. Ezek nincsenek. Filmeket néz, zenét hallgat, „lóg a neten” – ilyesmivel próbálja pótolni azt, ami hiányzik.

Az agapé. Ételben, italban, versben.

Az időről beszélgetünk aztán. Hogy éppen amiatt, hogy ennyire parttalan lett, nem tudjuk „rendben tartani” napjainkat, elkezdjük olvasni az egyik könyvet, aztán belefeledkezünk egy sorozatba, sok mindent csinálnánk, és semmi sem lesz belőle. Semmit sem ér a szabadidő ilyen formában. Kell az értelmes foglalkozás.

Szaván fogom, mert tudom, hogy „segítőként” tevékenykedik. Bevásárlással, gyógyszerkiváltással segít idős ismerőseinek. „Kijárok amúgy is, intézem a dolgaimat, igyekszem megtenni a napi tízezer lépést, hogy beleférjek a jelmezekbe, ha ismét indulnának az előadások”, viccel Robi, de nem hagyom lerázni magam, mert tudom, hogy több is van a segítőkészsége mögött, mint az elhízástól félő színész hiúsága vagy elővigyázatossága.

„Nagyon érdekes emberekkel ismerkedhetem meg így, ráadásul szeretem az öregeket – ismeri be Robi. Fontosak számomra, azonnal megtaláljuk a közös hangot, jó barátságba keveredünk, tartom is velük a kapcsolatot, ha az időm és lehetőségeim engedik.” És tudom, hogy igazat mond, mert számtalan alkalommal láttam őt színházban, utcán, előadás előtt és után bensőségesen beszélgetni szép korú hölgyekkel, urakkal.

És nem a kötelező udvarias mosoly volt a Robi arcán, hanem igenis figyelt. „Nálunk, Gyergyóremetén, van egy mondás, tartozó kötelességnek nevezik. Vagyis egy olyan kötelesség, amellyel tartozunk egymásnak. És én hiszek ebben. Persze nem azért csinálom, hogy én ezt valamikor visszakapjam, hanem azért, mert a közösség így épül föl: ha valaki rászorul, azt kalákában megsegítjük” – meséli Robi, hogy mit hozott magával otthonról édesanyja és nagymamája receptjein túl.

Azt is megtudom, hogy a Szomszédok.ro projektet elsősorban fiatalok működtetik. Na, nem olyan „fiatalok”, mint jómagam, hanem igaziak. Huszonévesek.  Csodálkozom, és Robi megértően közli velem, hogy ugyanígy járt ő is. Azt hittük, hogy az X generáción túl már nincs élet, valljuk be egymásnak becsületesen, és hogy a mai 30-as, 20-as éveikben járó fiatalok kevésbé lesznek nyitottak a közösségért végzett, önkéntes munkára.

Ráadásul nekik semmi konkrét tapasztalatuk nincs arról, hogy milyen is a bezártság. „Mi” kipróbáltuk a diktatúra idején. Most mégis mintha a fiatalok sokkal aktívabbak volnának, és meglepő módon nagyszerűen adaptálódtak, felajánlották segítségüket. 3D-s nyomtatón arcmaszkokat nyomtatnak, gyógyszereket szállítanak ki, számlákat fizetnek be.

Mielőtt elbúcsúznánk, még elmeséli, hogy nemrég ismét főzött az „Egy tál meleg étel” Egyesületnél, ahol napi szinten elkészül mintegy 250 rászoruló számára elegendő adag. Régóta kapcsolódott be a programba, éppen azért, mert fontos számára az önkéntesség, az adakozás.  Az idejéből, energiájából, figyelméből, törődéséből ad a rászorulóknak. Egy előadást, egy verset, egy beszélgetést, egy fotót, egy tál meleg ételt.

Beszélgetésünk végén Robi egy verset idéz. Dsida, az angyal-arcú, vékonydongájú költő írta. Arról, hogy enni és inni csak igazán felszabadultan, örömmel érdemes. Habzsoljunk időnként. Ételt, életet. Ezzel búcsúzik tőlem: