Azok a felnőttek, akik a maximumon pörögnek, és nem jutottak még el az ezt követő kétségbeeséshez, ami lelassulásukhoz, saját hangjuk meghallásához vezet, nem fogják olvasni a Szájjalmeséket – véli Gergely Edó író, családállítás vezető Brassóban, ahol a csíkszeredai Gutengberg Könyvkiadónál nemrégiben megjelent mesekönyvét mutatta be. Szerinte nem véletlen, hogy éppen ezeket a történeteket „hívta meg az élet” valamely belső szükségszerűség folytán. A kiadványban találhatókból hármat – köztük a csendről és a félelemről szólót – fel is olvasott a szerző.  

Az eseményre Gergely Edót elkísérte kiskamasz fia is, akivel közösen alkották meg a bájos, „szájjal mondott” – tehát nem könyvből olvasott, de most már könyvvé vált – meséket, amelyeket Burus Botond válogatott össze az eddig kiadatlan alkotások közül. „Márkus folyton belekotyogott a mesemondásba, volt valami megjegyzése, ezek néhol bekerültek, máshol nem” – mesélte Edó, aki azt is hozzátette: maguk a mesék is helyenként illusztrálják azt, ahogy fia alakította a sztorikat. „Általában viszont úgy történt, hogy arra kért: mondjak egy mesét a szájammal, elkezdtem mondani a mesét, de aztán nem pont azt írtam le, mert nem hangfelvevővel mondtuk. Ha nem aludtam bele, vagy másnap reggel, amikor felébredtem, leírtam. Azt mondhatom, hogy olyan 60-80 százalékban írtam le azokat a meséket, amelyek elhangzottak a közös meséléseinkkor” – mondta a meseíró az alkotás folyamatáról.

A gyermekek és a Csend

Az esti mesélést „megidéző” beszélgetések ma is részei az életüknek, bár most már nem „mesét mond a szájával”, ilyen ritkábban van – de van ilyen is –, hanem  Korda István Kőrösi Csoma Sándorról szóló életrajzi regényét olvassák, A nagy út címűt – árulta el a Szájjalmesék szerzője. „Ez számtalan beszélgetést elindít a nagyenyedi kollégiumról, meg az akkori időkről. Van, aminek nekem is utána kell néznem, mert nem tiszta és egyértelmű bennem az erdélyi történelem ama időszakának minden részlete, az a rengeteg hivatkozás. Volt olyan is, hogy másnap is erről beszélgettünk, mert Márkus valamire visszakérdezett, és akkor azt el kellett magyaráznom” – mesélte hallgatóságának a Cenk alatti városban.

Gergely Edó szerint a mai gyermekeknek leginkább a csend hiányzik – az az „ötödik elem”, amiről a kiadvány egyik meséje is szól. „A szülő általában nem bízik annyira a gyermekben, hogy hagyja őt unatkozni a szó jó értelmében… Állandóan fejleszti, edzi, tanítja vagy szórakoztatja, így nincs meg az a belső csend, amikor egyszerűen hagyjuk a gyermeket élni, a legtöbbjük életéből száz százalékosan hiányzik ez. Valószínűleg ez tükrözi az ő koruk szellemét is, ami viszont ijesztő dolgokat mutat” – tette hozzá a csendről szóló mese felolvasása előtt. „Ilyen értelemben a kollektív tudatalatti is diktálta, hogy milyen mesét írjak. Akkor, abban a pillanatban nem tudtam, számomra is rejtély: valami megszületett, amit meghívott az élet. De miért hívja meg? Miért most és miért pont egy ilyen mitológiaszerű teremtéstörténetet? Lehet, hogy a nyugati társadalom számára ez az az ötödik elem – a Csend –, amit nagy vajúdások közepette szülünk meg” – magyarázta a mese keletkezésének lehetséges apropójáról.

Halloween- és Valentine’s Day-világ

„A mesék keletkezése elég hosszú időt ölelt fel. A töklámpásost például úgy írtam, hogy Bukarestben sétáltam, ahol mindenfelé reklámozták töklámpással a Halloweent, és arra gondoltam, hogy az én gyermekem egy Halloween- és Valentine’s Day-világába nő bele, amelyben lassan már mindent ünneplünk, ami nem a miénk, a mi kicsi hétköznapi vagy kevésbé hétköznapi szokásainkat pedig már észre sem vesszük” – fedte fel a Szájjalmesék egyik történetének előtörténetét a szerző. Elmondta: számára egy ilyen kedves hajdani rituálé volt a töklámpás elkészítése. „Részt vettünk a mezei munkában, szedtük a fuszulykát és a törökbúzát ősszel, aztán este lehetett töklámpást készíteni, amelyet az áramszünetes, falusi sötétben meg lehetett gyújtani, és jól meg is ijedtek tőle az emberek, főként a gyermekek. Nos, erről a hangulatról akartam én mesét írni” – mondta lelkesen Gergely Edó.

Arra a kérdésünkre, hogy így képzelte-e el a meséi képi világát, ahogy Orosz Annabella megrajzolta, a szerző azt is elmondta: ez nem az első képi világ, hanem sorrendben éppen a harmadik. „Ez utóbbi nagy meglepetés volt és nagyon örülök neki, hiszen lassanként megtanulok megbízni a könyvkiadók ízlésében” – tette hozzá nevetve. „Gyakran el szoktam felejteni, hogy az írói énem is pontosan olyan fontos, mint az, hogy családállítással foglalkozom, néha pedig ráeszmélek, hogy igen, az előbbit is jó táplálni és ellátni különböző csemegékkel. Szóval, amikor meghallottam, hogy Annabella fogja illusztrálni, akkor először megijedtem, de aztán megláttam egy magyarországi kiadványnak készített illusztrációit, és akkor az már szerelem volt, hiszen teljesen olyan volt, amelyben én nagyon jól érzem magam, a japán és skandináv képi világnak valamiféle ötvözete” – mondta. 

Ha egészségesek vagyunk, idő is van

A „maiság” és az „archetipális” kulcsfogalmak összeházasításából jön létre jelenünkben maga a mesemondás – válaszolta Gergely Edó arra a felvetésünkre, hogy a mesélésnek bizonyos gyakorlata, stílusa esetleg kimehet divatból.

„Ugyanazokat a meséket meséljük, de mi most, ma meséljük magunknak és a kortársainknak, még akkor is, ha a történet maga régi” – részletezte a meseíró, aki azt is bevallotta: nem tudja, ki az a felnőtt, aki a meséjét olvasva megtalálja magát ezekben. Elmondta viszont azt, hogy ki nem fogja. „Azok, akik a pörgés maximumán vannak, és még nem jutottak el a pörgés utáni kétségbeesésnek ama szintjére, hogy azt érezzék: le kell lassulniuk, le kell állniuk és el kell csendesedniük, ismét hallaniuk kell a saját hangjukat, látniuk a saját fantáziájuk képeit, nem pedig a nekik termelt fast food-képeket, az a felnőtt ezeket a meséket nem fogja olvasni. De az is lehet, hogy elolvassa a gyermekének és egyszer csak valami megérinti belőle, és magára tudni nézni, arra, hogy ő valójában hogy éli a hétköznapjait” – vázolta a szerző.

Gergely Edó felfigyelt arra: a legtöbb ember manapság azt mondja, nincs ideje. „Én ezzel húszévesen értettem egyet, de ma már nem, mert ez egyéni hozzáállás kérdése. Igenis, arra van időnk, amire akarjuk hogy legyen. Hacsak nincs valaki nagy betegünk, akit gondoznunk kell, például egy idős és beteg szülő, aki mellett ott kell lenni és gondozni, másképp nem lehet ezt megoldani, vagy egy nagyon beteg gyerek. De ha mindenki egészséges a családban, akkor van idő” – summázott végezetül.