Az irodalom mellett a jóga határozza meg Gergely Edó életét. A kolozsvári író hálás, hogy itthon él, úgy érzi, hogy az élet így tudja a legjobban kicsiszolni belőle a gyémántot. 2016 nyarán két hónapot töltött Peruban. Erről a rendkívüli utazásáról, valamint a belső, szellemi és szívbéli útjairól beszélgettünk vele. Az interjú a MÁSKÉP-sorozatunk része.

Két alappillére van az életednek. Az egyik az irodalom, a másik jóga. Hogyan fedezted fel egyiket, másikat?

Az írással nagyon régóta kacérkodom. Már kisiskolás koromban beküldtem a Cimborához levelezési szándékomat jelző üzenetemet címemmel együtt, és akadt is néhány levelezőtársam, főként fiúk, akikkel hosszú időn keresztül írtunk egymásnak.

Miért éppen fiúk?

A bemutatkozó levélben le kellett írni, hogy kinek milyen hobbija van, és valamilyen szerkesztői hiba folytán, az én eredeti felsorolásom kimaradt, és annyi került a nevem mellé, hogy szenvedélyes bélyeggyűjtő vagyok. Ez nagyon imponálhatott a fiúknak, és gondolom, ezért döntöttek úgy, hogy írnak nekem. Nos, ekkor indult el egy olyan folyamat, amelynek során azt éreztem, hogy az írás által alakíthatom magam, és alakíthatom azt az embert is, akinek szánom a leírtakat, tehát „leveleim” címzettjét. Gyakorlatilag, ha jól belegondolok, a gyerekkori levélírásban felfedezett eszköz-cél meghatározásom, ha nagyon leegyszerűsített is, alapjaiban kifejezi azt, hogy hatni szeretnék az írásaim által a világra, az olvasóimra, és ugyanakkor önmagamat sem vonom ki az írás formáló hatása alól.

És a jóga?

A legbanálisabb módon lett életem alapvető része. Szörnyű hátfájásom volt. A kamaszkori gyors növekedésem miatt a gerincem alsó részén lévő csigolyákkal gondok voltak, vannak. De ez egy „áldásos” betegség, mert folyamatosan figyelmeztet, hogy gondoskodnom kell magamról. Én vagyok felelős saját magamért. Nem az egészségügyi rendszer, nem a szüleim, nem az élettársam vagy barátaim, hanem én magam. És ameddig tudok gondoskodni magamról, addig el kell látnom ezt a feladatot is. És így, a testi szintről jutottam el egy elmélyültebb folyamatig, amely a mai napig tart. Sőt, egyre inkább látom, hogy a jóga elsősorban nem a fizikai jólétet szolgálja, hanem egy harmónia kialakítását az elmém működése, a LÉLEKzetem és a testem között.

Van-e egy olyan pont az életedben, ahol a jóga és az irodalom találkozik?

Folyamatosan találkozik bennem a jóga és az irodalom. Blogomon nagyon sokat írok a jogáról, önismeretről és egyik barátnőmmel, Kónya Eszterrel, aki gyönyörűen illusztrál, már gondolkodtunk azon, hogy adjunk ki közösen egy könyvecskét. Visszatérve a jógával kapcsolatos írásaimhoz, ezek is az Edó-féle jóga kategóriába esnek, mert mindig saját magamról írok, arról, hogy mennyire azonosulok mentális sémáimmal, mintáimmal, egós működésemmel és mennyire tudok megmaradni egy ilyen derűs bölcsességben. Ezekről szoktam írni a jóga kapcsán. Egy pár ilyen írást meg lehet találni a Macska bazsalikommal című kötetemben is. Szóval, beszélgettem arról Eszter barátnőmmel, hogy közösen csináljunk egy kötetet, amelyben én azt szeretném megírni, ami számomra leszűrődik a jógából, meg családállítással is foglalkozom és életmód tanácsadással, tehát ezek a dolgok valahol összefüggnek.

Számtalan helyen megfordultál, amióta útnak indultál Olthévízről. Hol leltél otthonra?

Önmagamban. Az egész életpályám, ha így visszanézek nem egy szokványos út, nem arról szól, hogy háromévesen eldöntöm vagy eldöntik helyettem, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Nem. Persze, voltak álmaim nekem is, többek között az állatorvoskodást is kipróbáltam volna, meg kutató is szerettem volna lenni, de aztán a magyartanárom, Salamon András hatására közel kerültem az irodalomhoz, a nyelvhez, és így kerültem el érettségi után a bukaresti egyetem hungarológia szakára. Mint minden ember életében, az enyémben is nagyon nagy mozgatórugó volt a szerelem. Az egyetemen valósággal beleszerettem a finn nyelvbe, és persze, hogy úgy éreztem, nekem ezt a tudást Finnországban kell tökéletesítenem, és ott kötöttem ki. Finnországban bébiszitter név alatt házvezetőnő voltam, de minden házimunka az én tisztem volt. Sosem fogom elfelejteni a minden keddi négy órányi vasalásokat. Annyi férfiinget és ágyneműt kevesen vasaltak életükben, mint én két év alatt. Ugyancsak ott voltam segédtanító is semmi pénzért, ott sem dobálóznak a tanügyis fizetésemelésekkel. Két évet éltem külföldön, az első csak a munka és tanulmányi év volt, a másodiknak már odaragadás szaga lett. Ettől a szagtól minden nap rosszul voltam. Kétségbe ejtett és minden nap ketté is tépett a dilemma, maradjak, ne maradjak. Hiába tudtam, hogy nem ott a helyem, százával éltek körülöttem olyanok, akik szintén ezt hajtogatták maguknak öt, tíz, tizen-húsz éve, és elsősorban önmagukat csapva be bizonygatták, hogy majd hazajönnek, már nem maradnak sokat. Énnekem, tőlük eltérően sikerült is visszaköltözni.

Legutóbb Peruban jártál. Miért ezt az országot választottad?

Magam sem tudom. A tavaly több irányból érkeztek a jelek, és legnagyobb meglepetésemre mindegyik Peru felé mutatott. Mindenki azt hitte, hogy Indiát fogom választani, hiszen jógával is foglalkozom, nagy volt a megdöbbenés, amikor megmondtam, hogy nem Indiába, hanem éppen ellenkező irányba, a világ másik végébe készülök. A miért kérdésekre megpróbáltam valamiféle racionális választ találni, mert még saját magamnak is csak jóval később vallottam be, hogy fogalmam sincs, miért pont oda vonz engem valamiféle megmagyarázhatatlan erő.

Volt-e valamilyen elképzelésed arról, hogy mit fogsz csinálni Peruban?

Júniusban mentem el, májusban kezdtem el aprólékosabban foglalkozni az utazás tervezgetésével, de nem akartam leszűkíteni azzal, hogy előre mindent megtervezek. Vettem két oda-vissza belső járatra jegyet, de nem foglaltam szállást például. Az egyik ismerősöm, aki szinte félévet töltött Dél Amerikának azon a részén, említette, hogy nem éri meg előre lefoglalni a szállást, mert akkor abban az árban kell majd kifizetni, holott a helyszínen lehet alkudni. Az első három napot egy ott élő kolozsvári ismerősnél töltöttem, ez volt az eltervezett rész, amely hasznos volt, mert a barátom fölhívta a figyelmem különböző gyakorlati dolgokra, de utána, teljesen randomszerűen választottam magamnak úti célt, és éppen ott aludtam, ahol megtetszett nekem a hely, vagy az emberek kedvesek voltak hozzám. Szóval, semmiképp nem az előretervezés jellemezte ezt az utazásomat.

Mivel tértél haza? Mit hoztál magaddal Peruból?

Nagyon sok lelki kincset. Meg persze gyakorlati dolgokat is: megtanultam alapszinten spanyolul, és akkor „nyelvtudásomnak” köszönhetően már tudtam alkudni, tájékozódni, útbaigazítást kérni, és ezek mind nagyon fontos dolgok voltak számomra. Álltam sorban helybéliekkel, kórházban, ügyfélszolgálatoknál. És senki nem volt ideges. Az utcán óriási a forgalom, gyalogosok, autók vegyesen. Mindenki dudált, aki autóval közlekedett. Először azt hittem, hogy azért mert idegesek. Nem, egyáltalán nem voltak azok. És ez például abban is megmutatkozik, hogy a kisgyerekek nem sírnak. Két hónap alatt két kisgyereket hallottam sírni. Pedig a gyerekeket az anyák beviszik magukkal a munkahelyekre. Az utazási irodákban is, miközben az anya eladott nekem egy repülő- vagy buszjegyet, az egyik gyereke éppen aludt, a másik kettő csendben játszott.

Élnek, elvannak, eltartja őket a föld. Kint élnek a szabadban. A házaikat az európai, fehér ember mércéjével mérve viskókhoz hasonlíthatnánk. De őket nem zavarja, mert ők nem bezártan akarnak élni. Számukra az élet nem bent, négy fal között zajlik, hanem kint, a természetben. Mi az otthonainkat feldíszítjük, sokat áldozunk azért, hogy bent, kényelemben élhessünk. Pedig mindezzel csak annyit érünk el, hogy elzárjuk magunkat a természettől, és energiáinkat, földön töltendő véges időnket arra pazaroljuk, hogy ezt a mesterséges teret kiépítsük. Ők pedig folyton kint vannak, nemcsak lent az óceán partján vagy a dzsungelben, ahol meleg van, hanem fent a hegyekben is, 3500-4000 méter magasságban is. Jól felöltöznek, az asszonyok is három-négy „székely” rokolyát magukra húznak (ez már ott eszembe jutott, hogy pont úgy néznek ki a szoknyáik, mint a magyar nyelvterületen egyik vagy másik népviseletben) és kimennek, nem ülnek bent.

Egy európai számára, bármennyire is vonzó ez az életmód, mégiscsak egy idegen világ. Egyedül hogyan boldogultál?

Nem voltam mindig egyedül. A Machu Pichura egyedül mentem, de az egy kiépített turista útvonal. A dzsungelben idegenvezetőm volt. Nagyon jó idegenvezetőt kaptam az utazási irodától, egyetlen hátránya, amely végül is előnyömre vált, hogy nem tudott angolul. Toni árva fiú, ott nőtt fel a dzsungelben, a nagyszülei nevelték. Többször elmondta nekem, hogy úgy ismeri a dzsungelt, mint a tenyerét. És valóban úgy mozgott ott, mint én a szülőfalumban. Egyébként már nagyon fiatalon elkezdik az idegenvezetést, mert az egyik legfontosabb jövedelemforrás számukra. Egyik este két kisgyereket láttam az Amazonason motorcsónakkal közlekedni, és csodálkoztam, hogy is nem tévesztik el, merre kell menniük, hiszen rengeteg kis csatorna válik le és ágazik szét a part mentén. Hát, ahogy én mentem haza a sötétben Olthévízen, úgy mentek ők is haza a csónakon.

 Nos, Toninak felesége és három kisgyereke volt, megismertem az egész családot. Egyik este odaült velem szembe, és elmondta spanyolul, hogy milyen nagy katasztrófa érte, mert leégett a háza, ezért a felesége kénytelen a rokonoknál tengődni a gyerekekkel. Láttam az asszonyon, hogy szomorú, de addig nem tudtam, hogy miért. Az európai gondolkodásom ebben a pillanatban azt jelezte nekem, hogy egészen biztosan pénzt fog most kérni tőlem, vagy arra kér, hogy ha hazaérek, akkor indítsak egy gyűjtőakciót, hogy fölépíthesse a házát. Nem. Annyira kért mindössze, hogyha elégedett vagyok a munkájával, akkor a városba, Iquitosba visszatérve, jelezzem ezt a főnökének, mert akkor továbbra is fog munkát kapni, és ebben a ritmusban dolgozva hét hónap alatt összegyűjtheti a házra való pénzt. A kérdésemre, hogy mekkora összegről van szó, elmondta, hogy körülbelül 200-250 dollár kell ahhoz, hogy azt a nagyon egyszerű, cölöpökön álló házikót fölépíthesse.

Nemcsak nála figyeltem meg ezt a szerénységet, ezt az alapvető alázatot az élettel, a többi emberrel szemben. Azt hiszem ezért lehetett kolonizálni is őket, mert ők nem akarnak többet elvenni a világból, mint amire nekik szükségük van. Az nekik bőven elég, boldogan tudnak élni. Amíg Toni el nem mesélte nekem történetét, rá nem tudtam volna jönni, hogy neki ilyen megélhetési problémái vannak, hiszen olyan odaadással és jókedvvel végezte a munkáját, amilyent csak ritkán lát az ember.

Azt szokták mondani, hogy ha ennyire más kultúrába kóstolunk bele, akkor sokkhatás ér minket. Ami lehet negatív, de lehet pozitív is.

Szerintem a sokk az többnyire negatív. Negatív energiákat hordoz ez a szó, hiába tesszük hozzá, hogy pozitív értelmezése is lehetséges. Engem nem ért sokkhatás. Bár bizonyos dolgokra nagyon rácsodálkoztam. Például a belini piac, az egy nagyon sajátos világ. Az volt az érzésem, hogy az úszó szigetek szemétre épültek. De ha belegondolok, gyermekkoromban Olthévízen is volt egy olyan periódus, hogy elözönlöttek minket a műanyag csomagolású termékek, de még nem volt megoldás a hulladékgyűjtésre és szállításra, az Olt mente ugyanúgy nézett ki. Szóval nem ért sokk, inkább olyasmivel szembesültem, ami itt is, ott is probléma.

Többször említetted eddig Olthévízt, szülőfaludat. Fontos számodra a szülőfalud?

Otthon a világot ismeri meg az ember, utazva pedig önmagát. Én is ezt tapasztaltam meg. Szülőfalumba folyamatosan visszatérek, még tanítottam is ott rövid ideig, bár azt szokták mondani, ugye, hogy saját falujába még disznópásztornak se menjen az ember. Attól függ, mi a cél. Én visszamentem tanárként is, de visszamentem később saját magamat is, írói, szerzői magamat megmutatni, elmesélni és elvinni mindazt, amit a nagyvilágban láttam. Bátorságra volt szükségem hazavinni, és felajánlani világban szerzett portékáimat, megmutatni az öregeknek, akik többek, mint én, mert tapasztalatban és időben több van mögöttük. S bár tudom, hogy nagy jóindulattal vannak irántam, mégiscsak megmérettettem. Hiszen otthon ezek az öregek még mindent tudnak mindenkiről. Ha rólam nem is, az őseimről, szüleimről igen. Ennek fényében felvállalni azt, amit nekik viszek, úgy ajánlani fel, hogy közben tudom, egy körömfeketényi hiteltelenség, és valamelyik tekintetben felvillan a figyelmeztetés.

Legismertebb mesefiguráid, a monyók is egy egész nyarat töltenek Olthévízen. Miért?

Ők döntöttek így. Az volt az egyik legnagyobb tapasztalatom íróként, hogy a monyók önálló életet élnek, és én nem avatkozhatok bele az életükbe csak azért, mert én vagyok a szerző. Bizonyos dolgokat lehet, másokat nem. Mert akkor az már nem róluk szól, hanem rólam szól. A monyók berobbantak az életembe, és azért mondom, hogy berobbantak, mert minden az ő döntésük volt, ők jöttek hozzám, és velük együtt egy kész mesevilág. Zsolt (Sütő Zsolt, Gergely Edó élettársa – szerk.) mindenféle néven becézget minket, és egy idő után önálló életre kelnek ezek a becézések. De ha nem lett volna Márkusnak a két láthatatlan barátja, akkor nem hiszem, hogy életre keltek volna. Kicsisüsü és Nagysüsü a két láthatatlan barát, akiket Márkus dédelgetett, babusgatott. Meg kellett jelenni az én életemben is az igazi gyereknek, ahhoz, hogy az én gyermeki énem ismét erőre kapjon. Így pattant elő aztán Samu, a vízimonyó, akivel aztán megnyílt a kapu a monyók világa és az emberek világa között.  És maradtak velünk addig, amíg Márkusnak és nekem szükségünk volt rájuk.

Vannak-e olyan helyek, amelyek nagyon megérintenek, és úgy érzed, hogy oda vissza kell menned vagy meg kell írnod őket?

Hogyne volnának. Párizst hetekig ízlelgettem, és az ott tapasztaltakat meg is írtam. Akkor még nagyon az elején voltam az írói pályámnak, csak barátaim kérésére vetettem papírra az élményeimet, de azért már éreztem azt, hogy fontos számomra az írás. Perut is meg szeretném írni, és mindenképpen vissza is akarok menni oda. Egy olyan hely, ahol nagyon jól érzem magam. A fiamat is el szeretném vinni, hogy lássa, ugyanis úgy vagyok vele, hogy Márkussal minden lényeges dolgot az életemből meg szeretnék osztani.

Az első meséd, a Töklámpás, akkor íródott, amikor a fiaddal még a szó szoros értelmében vett szimbiózisban éltetek, egyszóval várandós voltál.

Márkus még éppen csak megfogant, ősz volt, sétáltam Bukarestben és arra gondoltam, hogy az amerikai giccskultúra, az idegen hagyomány nálunk is mennyire teret hódított. Én azt akartam, hogy a fiam még megtapasztalja a mi ünnepeink egyszerűségét, és azt, hogy annak idején mi hogyan készítettük a töklámpást. A mese nem lett a legjobb, tükrözte az akkori lelkiállapotomat. Hosszú lére eresztettem, érzelgősnek, ömlengős stílusúnak érzem, ha most visszaolvasom az eredetit. De szerencsémre, Zsigmond Emese, akinek elküldtem a szöveget, fölhívta a figyelmemet a hibákra: a terjengősségre, a túlzott érzelmességre, és javítottam rajta. Akkor értettem meg egyébként azt is, hogy nagyon jó dolog az, ha a szerző mellett olyan segítőkész szerkesztő áll, mint Zsigmond Emese vagy Balázs Imre József, akivel aztán a monyók hoztak össze.

Visszatérve Perura, mit írnál meg belőle/róla?

Amit láttam. Tapasztaltam. Éreztem. Nem voltam mindenhol. Nem is ez volt a célom, meg tudni kell, hogy Peru egy óriási ország, teljesen más léptékben kell gondolkodni ott, mint itt, Kelet-Európában. A fővárosban, Limában nem jártam. Ahol megfordultam, ott több időt töltöttem. Azt akartam, hogy átjárjon a helynek a szelleme, ráérősen utazgattam. Peruban extrém különbségek vannak: óceánpart, dzsungel, sivatag és 6000 méter fölötti, szinte 7000 méteres hegycsúcsok. Az emberek pedig ennek megfelelően hegyi emberek, dzsungelbeli és sivatagi emberek, más-más karakterekkel.

Hogyan válogattál? Minek alapján döntötted el, hogy mit szeretnél megnézni és mit nem?

Hát például úgy éreztem, hogy nincs kedvem egy tíz milliós városban, most gondolok itt Limára, mászkálni. Arequipában szálltam meg, amely az ország déli csücskén, az Andok hegyei között emelkedik, és emberibb léptékű város. A Fehér Város becenevét a gyöngyházfényű, fehér, vulkanikus kőzetből épített, meseszép épületeiről kapta.

A hósapkával borított vulkán, az El Misti árnyékában fekvő Arequipa testesíti meg az ősi és a spanyol gyarmati kultúrák gazdag keveredését. A Világörökségi védelmet élvező történelmi központ egyik legszebb épülete a katedrális, a leghíresebb pedig a Santa Catalina kolostor, amelyet 1580-ban egy gazdag özvegy alapított. Innen indultam el felfedezni a Colca Canyont.

Peru az extrémek országa, és amíg ott voltam, extrémek között hányódtam. Hol nagyon magasan voltam, hol nagyon alacsonyan, hol nagyon melegem volt, hol nagyon fáztam. Voltam a Titicaca tónál is, amely a világ legmagasabban fekvő hajózható tava, és ott egy szigeten szálltunk meg a tavon. Hát azt a csontokba hatoló hideget régóta nem éreztem. Június volt, a déli féltekén tél. A vendéglátók azt mondták, hogy nulla fok van, de én sokkal kevesebbnek éreztem, minden ruhát fölvettem magamra, de csak éjszaka sikerült megmelegednem, amikor rám terítettek három négy láma és alpaka szőrből szőtt takarót.  Ott történt meg az, hogy a helyi asszonyok felöltöztettek a népviseletükbe, és utána elmentünk táncolni. Pontosan ugyanaz volt az érzésem, mintha egy csángó táncházban lettem volna. Ott is ugyanúgy húzták a zenészek, a dallamok és a mozgások egyszerűek voltak, az asszonyok pedig, akiknek nem jutott férfitáncos, egymásba kapaszkodva járták, sirítették, épp mint nálunk.

Egy másik nagyszerű élményem az oázishoz kapcsolódik. Arequipa városától 160 kilométernyire húzódik a világ legmélyebb kanyonja (3500 m), a Colca Canyon. A Colca folyó fölé tornyosuló kanyon kétszer olyan mély, mint a Grand Canyon, de falai kevésbé meredekek. Nagy része járhatatlan, csak a peremen kialakított kilátóból élvezhető a csodás látvány. Leghíresebb kilátópontja a „Cruz del Condor”, ahol a hatalmas mélység felett a híres andoki kondorkeselyűk köröznek. Én mindezeket látni szerettem volna, ezért befizetem egy két napos kirándulásra. Az utazási irodában megkérdeztem, hogy mennyire nehéz végigjárni az útvonalat, és a hiányos spanyol tudásommal úgy értettem, hogy nagyon könnyű, mindössze néhány órás sétát feltételez. Nos, ha kanyon, akkor mi jutott eszembe?

Hát a Tordai hasadék, ahol bemész az egyik végén és egy óra múlva kijössz a másikon. Ezzel a tévhittel vágtam neki az útnak. Ehhez képest egy 1600 méteres szintkülönbséget kellett megtennünk, és nagyon embert próbáló volt. Mindig, amikor azt hittem, hogy most már a nehezén túl vagyok, egy sokkal nehezebb szakasz következett. Így értem el hullafáradtan az oázisig. Ha egy helikopterrel vittek volna el addig, nem értettem volna meg, így azonban, hogy meg kellett küzdenem minden méterért, amellyel közelebb kerültem hozzá, nagyon tudtam értékelni az oázis nyújtotta pihenőt. Megérkeztem a lelki oázisomba is. Nem volt fényszennyezés, este tíz órakor leoltották azokat a lámpákat is, amelyek generátorokkal működtek, és amikor kiléptem a házikómból, hogy fölnézzek az égre, olyan leírhatatlan hatást tett rám a csillagos égbolt, hogy elsírtam magam.

Többször leírtam azt, hogy bárhova vetődnénk a világon, ugyanaz az égbolt borul ránk. Itt szembesültem először azzal, hogy más csillagokat látok, nem azokat, amikre Márkus otthon feltekint. Más a déli égbolt. Ott fénylett a fejem fölött a Dél keresztje, a Skorpió csillagkép, és ahogy felnéztem, felismertem őket. Sírtam, mert meghatódtam a Teremtés erejének a nagyságától, és hálás voltam, hogy mindezt láthattam.

Nem bántad meg, hogy mindenhonnan hazajöttél?

Mind a mai napig hálás vagyok, hogy itthon élek, mert úgy érzem, hogy az élet így tudja a legjobban kicsiszolni belőlem a gyémántot. Itthon van dolgom. Persze, ez én vagyok, egyáltalán nem azt akarom mondani ezzel, hogy mások se menjenek. Aki menni akar, menjen. Kapja meg a díjakat, élje meg a sikereket, érje el az eredményeket, amiket csak ott lehet. Vagy építse fel a kacsalábon forgó álmát. Aki itthon van, de egész nap csak panaszkodik és epekedik illúziói után, inkább menjen. Az olyan már úgyis elveszett.  Menjen, lássa, élje, kóstolja álmai országát. S ha esetleg mégsem ízlik neki, még esély is van rá, hogy visszakapjuk őt. Aki csak tanulni, tapasztalatot szerezni menne, az is menjen, de utána jöjjön haza, hozza haza és ossza meg a többiekkel peregrinusi kincseit. Aki pedig haza akar jönni, vagy magára ismer a fentebb leírt lélekhasadásos állapotban, az jöjjön is haza. Akik előtt kalapot emelek, és akik számomra példaképek, azok az emberek, és hál istennek akad belőlük bőven, akik itthon, ebből a látszólag semmiből, az összes gátló körülmény és visszahúzó erő dacára TEREMTENEK. Inspirálódnak a világban, és megalkotják itt azt, amire vágynak. Szolgálnak a családjuknak, a közösségüknek, a rászorulóknak, végzik a dolgukat, bajaikkal nem kérkednek, és úgy laknak jól a kevésből, hogy másokat is megvendégelnek.