Ma már a színházak nem tekintik egyértelműnek azt, hogy a nézőnek tudnia, értenie kell mindazt, ami a színpadon zajlik – ezt bizonyítja a Maszol erdélyi körképe, amelyben a magyar színházak és független társulatok változatos nézőformáló programkínálatát kutattuk fel.

A felsorakoztatott közönségnevelő hatású projektekből az is kiderül, hogy – az osztálytermi előadásoktól a közönségtalálkozókon át egészen a drámapedagógia foglalkozásokig – a színházak, társulatok igencsak különböző módon közelítik meg a nézőformálás lényegét. Olyan helyzettel is találkoztunk, amelyben ezt a fajta előzetes felkészítést feleslegesnek tartják, hiszen maga az előadás közvetlenül hozzájárul a nézőneveléshez. Általánosságban viszont elmondható: ezekkel a programokkal az oktatási rendszer vonatkozó mulasztásait – egészen konkrétan a színházi nevelés hiányát – is orvosolni kívánják a kezdeményezők.

Kolozsváron a színház mágikus hívószó a játékra, önismeretre

Negyedik éve fut a Kolozsvári Állami Magyar Színház égisze alatt az Eszik vagy isszák? program, edukatív színházi különóra, amelynek keretében évadonként korosztályokra osztják a pedagógus szakemberek a színház előadásait, egyaránt foglalkoznak a felnőtt és a középiskolás korú nézőkkel. Kocsis Tünde drámapedagógus megkeresésünkre elmondta: foglalkozásaikban a középiskolásokat zömében az önismeret perspektívája vonzza, a felnőttek viszont a játék miatt érdeklődnek irántuk, hiszen ennek a korosztálynak roppant kevés lehetősége van erre.

A szakembert arról faggattuk: milyen kritériumok szerint határozzák meg azt, hogy milyen korú nézőkkel éppen melyik előadást beszélik meg. „Csupán a projekt indulásakor volt az, hogy az iskolásoknak mi választottuk ki az előadásokat. Két éve vezettük be a rendhagyó osztályfőnöki órát, és ebben néhány produkciót kivéve szinte az évad teljes kínálatát tudjuk ajánlani, nyilván a megjelölt korhatárok figyelembevételével. Mi ezekhez társítottunk különböző, feldolgozásra alkalmasnak tartott témákat, a tanárok pedig kiválasztják, hogy melyikre jönnek el a diákokkal” – vázolta a drámapedagógus, aki hozzátette: ez alól kivételt képez a programban résztvevő felnőtt csoport, amelynek ők választanak előadást meg témát is.

Kocsis Tünde arra is kitért: amikor a foglalkozásokat elkezdték, nem tartották jónak a pedagógusok jelenlétét a diákoknak tartott foglalkozásokon, hiszen ez esetben, főként a szerepjátékos helyzetekben a fiatalok nehezebben nyílnak meg. „Akkor találtuk ki, hogy mivel a pedagógusoknak is tudniuk kell, mire viszik el az osztályt, milyen típusú feladatokat kapnak a foglalkozásokon, nekik is tartunk felvilágosítást” – mesélte a szakember a pedagóguscsoport létrehozásának apropójáról.

„Az önismeret, drámapedagógia, pszichológia, filozófia, mozgás, testtudat – ezek mind-mind megtalálhatók a foglalkozásainkban. Mindig kapcsolódunk az előadásokhoz is, viszont nem arra mennek ki ezek az alkalmak, hogy miként lehetett volna jobb az előadás, nem ilyen elmélkedésalapúak ezek a találkozások. Persze, számon tartjuk azt, hogy ki mit érez, melyik jelenet volt számára fontos, melyik szereplővel tud azonosulni. De ezekkel inkább az úgynevezett feldolgozó alkalmakon szoktunk foglalkozni” – mutatta be a fiatal „nézőképzés” mibenlétét Kocsis Tünde.

„Mindemellett csapatkohéziós gyakorlatokat is végzünk, és az szerintem eredménynek számít ebben a tekintetben, ha egy tizenkettedikes diák azt mondja: annyi mindent megtudott a társairól másfél óra alatt, amennyit négy vagy nyolc év alatt sem sikerült az iskolában. Rácsodálkoznak arra is, hogy egyáltalán iskolai keretek között más jellegű tevékenység is van, és nagyon szeretik azt is, hogy nincs frontális viszony csak egyenlőség” – vázolta a foglalkozások fogadtatásáról Kocsis Tünde.

A tevékenységeket vezető pedagógusok alapelvei közé sorolta azt is, hogy a résztvevők nem minősítik egymást, ahogy ez az iskolában dívik. „Lehet, hogy a suliban természetes az, hogy cikizzük a másikat, a mi tevékenységeinken eközben mindenki csak saját magával kapcsolatban mondhat dolgokat. Így lehetőséget kapnak a megnyilvánulásra azok a gyermekek is, akik kicsit félénkebbek, visszahúzódóbbak” – emelete ki a drámapedagógus, akinél arra is rákérdeztünk, mi esik inkább nehezükre a diákoknak a véleményformáláskor: az élmény újszerűségének feldolgozása vagy inkább az, hogy nyelvi eszközöket találjanak a megfogalmazására?

„Nagyon változó az, hogy ki mennyire tud megfogalmazni vagy leszűrni élményeket. Mi nagyon támogatjuk azt, hogy mindenki a maga számára vonjon le következtetéseket az előadásokból és a saját megnyilvánulásaiból is. Ebben az is számít, hogy ki-ki mennyire erős verbális szinten vagy érintett érzelmileg a felvetett témába. Mi mindkettőt támogatjuk: a spontán, nem annyira tudatos elemeken nyugvó játékot követő levezető körben egy-egy vonatkozás tudatosítására fektetünk hangsúlyt. A középiskolásokban általában nagy az önismeretre való vágy, és az, hogy az problémáikkal érdemben foglalkozzanak. Mindeközben a felnőtteknél azon van a hangsúly, hogy egyáltalán időt szakítanak magukra: egy előadás tükrében és egy csapat segítségével eltöltenek önmagukkal is egy kevés időt, amely egyszerre kellemes és hasznos is” – foglalta össze a tapasztalatokat Kocsis Tünde.

Megkérdeztük, mennyire kell komolyan venni azt a korhatárkarikát, amit az előadások plakátjain látunk. Erre a szakember azt válaszolta: ez olyan értelemben relatív, hogy egy-egy előadás nehezebben feldolgozható jelenetét is meg szokták beszélni az osztályfőnöki órás projekt résztvevőivel, azonban útmutatás híján bizonyos színházi élmények feldolgozása nagy falatnak bizonyulhat a megjelöltnél kisebb korúak számára.

 „Nincs garancia, nincs általánosítható szabály, én azonban azt tudom mondani, hogy jó a megjelölt korhatárra odafigyelni, utána érdeklődni” – summázott a kolozsvári színház fiatalabb és idősebb nézőivel is foglalkozó drámapedagógus. 

Marosvásárhelyen a nyugdíjas-képző és a Kő, papír, olló is menő

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Nézőpontok a kortárs színházhoz címmel 2017-ben a nyugdíjasoknak szervezett beszélgetést Jon Fosse Szép című drámája színreviteléről, amelynek keretében a színház munkatársaival elemezhették ki az előadás felvetette problémákat.

A velük való közönségtalálkozóig csupán a középiskolásokat, az egyetemistákat és szakmabelieket hívták ilyen jellegű beszélgetésekre – számolt be a projektről Kacsó Kölcze Kata, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház marketing osztályvezetője.

„Az idősebb nézőinkkel való kapcsolatfelvételt céloztuk meg ezzel a projekttel, hiszen a nyugdíjasok egy komoly és nagyszámú rétegét teszik ki a színház közönségének. Igazából sikeresnek nevezhető ez a kezdeményezésünk, hiszen ez az egy alkalom is arról győzött meg, hogy van értelme arról beszélgetni velük, mi van a mögött, amit a színpadon látnak. Ez is volt a lényege ennek a találkozónak, hogy boncolgassuk: miért éppen úgy vitte színre a rendező ezt a drámát” – magyarázta a marketingosztály vezetője, és kérdésünkre azt is hozzátette: videók formájában képzelik a nézőformálás folytatását, hogy minél szélesebb réteghez eljuttathassák a felkínált információkat, amelyeket a színház online felületein, illetve tévében is tudnának népszerűsíteni.

„Egy kicsit azt is részleteznénk ezekben a videókban, hogy miként kell viselkedni a színházban, mert ez egyre nagyobb problémát jelent, így például az előadás közbeni telefoncsörgés. Eddig már számtalan formában megpróbáltuk a nézők tudtára adni, hogy ez így nagyon nincs rendben” – nehezményezte Kacsó Kölcze Kata az egyik zavaró nézői szokást, amelyet már előadás előtt, a színház előcsarnokában vetített videószpottal is próbálták „kivédeni”, de készült már rádiószpot is, ami a nézőtéren volt hallható. „Nyilván, ez már a nézőoktatásnak egy másik, nem a tartalomhoz kapcsolódó formája, de amelyről úgy gondoljuk, hogy a színházban való jelenléte eléggé fontos része” – tette hozzá, és említést tett arról, hogy színház nézőformáló tevékenységei eléggé sokrétűek. „Az önkéntes-programunk immár hetedik éve fut. Ez is egyfajta nézőoktatás, amely által elég sok diákot elérünk, megszólítunk” – sorolta a kapcsolódó tevékenységeket.

De a színháznak van egy kifejezetten középiskolásoknak szóló programja is.  Kő, papír, olló címmel „osztályterem-színházi” előadásokkal szólítják meg őket a marosvásárhelyi színészek, akik háromszereplős produkciójukkal eddig húsznál több osztályközösségben jártak.

Erről érdeklődtünk Gecse Ramóna színművésznél, aki projektvezető, de szereplő is egyben. „Az előadás ötlete onnan jött, hogy engem még középiskolás koromban borzasztóan zavart az, hogy nem veszik figyelembe: nekem is van véleményem. Minden tanár az óráján csak a tananyaggal foglalkozik, nem a diákokkal, és aztán főként nem a végzős diákokkal, ezzel szemben viszont az elvárások a csillagos eget érik” – vázolta az ötletgazda azokat az iskolai állapotokat, amelyekre a produkció igénye épül. Hozzátette: ehhez hozzáadódik az is, hogy a kőszínházak csak igen ritka estben és érintőlegesen foglalkoznak azokkal a témákkal, amelyek ezt a korosztályt igazán érdeklik. Négy színésztársával ezért is vágott bele ebbe a „vállalkozásba”, amelyet mindenki nagyon szeret: a színészek is, meg a résztvevők is.

„Oda lyukadtunk ki, hogy ezekkel a serdülőkori témákkal senki nem foglalkozik: a szülők nem tudják megközelíteni, a tanárok nem igazán értik. Senki nem meri megfogni ezeket a problémákat, pedig szerintem ez az ember életének egy nagyon fontos korszaka, amelyben sok minden eldől – mondom saját tapasztalatimra alapozva. Úgyhogy engem igazából az kezdett foglalkoztatni színészként: hogyan lehet ennek a korosztálynak a figyelmét megragadni. Időközben nekem volt egy csapatom Marosvásárhelyen, amely arra kért fel, hogy különböző foglalkozásokat tartsak neki a színház ürügyén. És akkor ezek mind összeadódtak, és megszületett ez az előadás Pass Andrea drámaíró szövege nyomán” – mesélte a keletkezés történetét Gecse Ramóna, aki szerint ennek a kezdeményezésnek a legfőbb előnye az, hogy nem a néző jön a színházba, „meghúzódni egy bársonyszékben”, hanem a színház megy hozzá, az ő saját környezetébe olyan témával, ami közvetlenül érinti. A foglalkozások megjelölt témája a pályaválasztás – tette hozzá – 11-12. osztályos diákoknak játsszák egyórás időtartamban.

„Nincs kellék, sem jelmez, abszolút minimális eszközökkel dolgozunk, és mivel interaktív is, a közönség is alakítja az előadást egyik vagy másik irányban. Az előadást követi egy szintén egyórás levezető beszélgetés játékokkal” – ismertette a foglalkozás felépítését a színművész, ugyanakkor azt s elárulta: nem a „pszichologizálás” vagy az „analizálás” a lényeg ezeken az alkalmakon, hanem egyáltalán a témák, problémák megjelenítése.

„Olyannyira fontosak azok a gondok, amelyeket a játék vagy előadás felvet a diákok számára, hogy olyan eset is volt, amikor a szereplővel azonosulva, az egyik diák egyes szám első személyben kezdett a témáról beszélni” – summázott Gecse Ramóna Színművész, akinek „játszótársa” az előadásokban Csíki Szabolcs és Kádár Gellért színművész, a levezető foglalkozásokat pedig Berekméri Katalin és B. Fülöp Erzsébet színművész tartja.

Székelyudvarhelyen „tartják” a SzinT-et

Bekő Fóri Zenkő színművész a középiskolás korú nézők gondolkodásra való ösztönzését, a kérdések felvetését és a véleményformálást emelte ki a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház nézőformáló kezdeményezése fontos előnyeiként. A foglalkozásokat iskolákban, különleges osztályfőnöki óra keretében tartják társával, Pál Attila színművésszel, a SzinT nevű színházi nevelési programjuknak pedig saját Facebook-oldala is van.

„Témák szerint dolgozunk, amelyekhez kapcsoljuk a színházi előadásokat. Valamennyi esetben felvetünk kérdéseket, de nem adunk ezekre egyetlen konkrét választ, hanem mindig azt hangsúlyozzuk, hogy a mi véleményünk csupán egy a lehetséges vélemények közül” – hangsúlyozta a tevékenység kapcsán.

Kérdésünkre azt is hozzátette: azért tartja fontosnak az ilyen jellegű foglalkozásokat, mert közoktatás nem támogatja ezt a fajta hozzáállást. „Én már diákkoromban is azt tapasztaltam, hogy sok mindenre konzerv-válaszokat kapunk, mert a poroszos oktatási rendszer nem bátorítja azt, hogy az egyéniség is kibontakozzon. Ha van például egy rebellisebb diák, akkor őt többnyire nem kérdezik meg, nem hallgatják meg, hanem megpróbálják elkülöníteni” – magyarázta a saját élményeit a színművész, aki azt is elárulta: eddig nem jutottak el a program keretében annyi diákhoz, amennyihez szerettek volna, vannak viszont stabil résztvevői is a programnak.

„Az a tapasztalat, hogy akik elkezdik velünk ezt a programot, azok kitartanak mellettünk: van például egy osztályunk, amely legalább hat foglalkozáson részt vett eddig” – mondta Bekő Fóri Zenkő, aki arra is kitért: meglátásában Székelyudvarhelyen nehéz „megmozdítani” az embereket, és ez a fiatalokra és idősebbekre is egyformán igaznak mutatkozik.

„Szoros kapcsolatban állunk az Udvarhelyi Fiatal Fórummal, velük is sokszor megbeszéltük már azt, hogy még koncerteken sem látunk nagy számban fiatalokat, egyszerűen nem mozdulnak meg. Ez egy generációs jelenség is, amelyre jó fogalom a „tunyaság”, hiszen nem igaz, hogy nem érdekli őket. Ha eljönnek, akkor nagyon intenzív a jelenlétük, odateszik magukat” – summázott a színművész, aki következő évadban, a program folytatásaként fontosnak tekinti az osztályfőnökök bevonását akár műhelyfoglalkozás vagy kerekasztal-beszélgetés formájában. „Ha ők megértik azt, hogy miben állnak ezek a foglalkozások, akkor tényleg elhozzák az osztályukat” – tette hozzá.

Bekő Fóri Zenkő szerint az előadásokról való beszélgetés másodlagos, hiszen a produkciók felvetette témák körüljárásával meg kell alapozni az ezekről való egyéni véleményformálást.

„Legutóbb például a hazugság-igazmondás ellentétpárját jártuk körül, kezdve azzal, hogy kinek-kinek mi volt az első hazugság az életében. Azután megtekintették az előadást, az ezt követő, levezető alkalmon pedig egy-egy figurát választottunk ki, akivel jelenetet kellett létrehozni a hazugság témáját körüljárva” – mesélte a színművész, aki azt is hangsúlyozta: a foglalkozások vezetői csupán fogódzókat szolgáltatnak a diákoknak, a saját véleményformálás előjogát viszont meghagyják nekik. „A foglalkozás végén szoktam ajánlani a résztvevőknek, hogy akkor most feltehetik a kérdéseiket, ilyenkor kinek-kinek a véleménye is kiderül, de nem ez adja tevékenységünk gerincét” – mondta Bekő Fóri Zenkő.

Hozzátette: a felnőtt közönséggel való foglalkozás is a távlati terveik között van, de ezzel még várnak. „Nem azért várunk ezzel, mert nem érezzük magunkat eléggé felkészültnek, hanem mert eléggé megterhelő a színházi munkánk mellett. Most például olyan évadunk van, hogy csak kapkodjuk a fejünk, a családunkat szinte csak fényképen látjuk, néha videón. De ha többen csatlakoznának az amúgy kisszámú társulatunkból, akkor le lehetne osztani ezeket a feladatokat” – vélte Bekő Fóri Zenkő.

Nagyváradon növelnék a Súgólyuk hatékonyságát

A nagyváradi Szigligeti Színház Súgólyuk nevű programja két évadban futott, Bordás Andrea drámapedagógus és Eszteró Ida pszichológus kifejezetten középiskolásoknak dolgozott ki a színházi előadásokra felkészítő és azokat feldolgozó, úgynevezett háromlépcsős programot.

„Ez konkrétan úgy zajlott, hogy a kiválasztott előadás előtti napon volt a dramatikus eszközöket is használó felkészítő-ráhangoló foglalkozás, amire limitált számban, körülbelül harmincan jelentkezhettek a színházi bérlettel rendelkező diákok, az előadást követő napon pedig játék és reflexió segítségével együtt feldolgozták az élményt. A program számszerűen mérhető megtérüléséről nem tudunk, de nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk, nemcsak a diákok, hanem a pedagógusok részéről is, akik kísérőként szintén részt vehettek a foglalkozásokon” – számolt be a Maszolnak Fazakas Márta, a nagyváradi színház művészeti titkára.  

Azt is megkérdeztük: mennyire szükséges az alapoktól kezdeni a színházi nevelést, a tapasztalatotok szerint mit ad hozzá általában az iskolai oktatás ehhez? Fazakas Márta szerint nehéz meghatározni, hogy egyáltalán honnan kell elindulni a színházi nevelésben, mik az úgynevezett alapok. „Nem véletlenül bíztuk a foglalkozásvezetést pszichológus és drámapedagógus szakemberre, ugyanis azt gondoltuk, hogy elsősorban abban kell segítenünk a diákokat, nézőket, hogy saját magunkban találják meg azokat a fogódzókat, amikkel érzelmileg-értelmileg a színházi előadásokhoz kapcsolódhatnak, és amelyek hozzásegíthetik ahhoz őket, hogy a színház saját, ugyanakkor közösségben is megosztható élménnyé válhasson” – magyarázta Fazakas Márta, aki továbbá nehezményezte, hogy az iskolai oktatásból teljesen kimarad a színházesztétikai nevelés, melynek következtében a színházi élmények, az előadás befogadása, értelmezése többé-kevésbé az irodalomtanárok jó szándékán áll vagy bukik.

„Éppen ezért szükségesnek találjuk újraindítani ezt a tevékenységet, jelenleg azon gondolkodunk, hogy milyen formában tudnánk megoldani, hogy kiszámíthatóbban és minél több résztvevővel működjön, ugyanis ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy előadást kb. 4-500-an néznek meg, a foglalkozásokon viszont kb. 30-an vehetnek részt, igencsak alacsony a hatékonysága” – vázolta kérdésünkre a művészeti titkár a program perspektíváit.  

A Shoshin Színházi Egyesület igazából előadásaival nevel, képez

Kifejezett nézőnevelő programokat nem szerveztek eddig, ugyanis már maguk az előadásaik is a nézőkkel való szoros kapcsolatteremtésen alapulnak, és különböző témájú műhelygyakorlataik is nyitottak mindenki számára – mondta a Maszolnak Köllő Csongor színművész, a Shoshin Színházi Egyesület társalapítója és társigazgatója.

„Inkább egy nagyon erős igény és vágy van bennünk arra, hogy megtaláljuk annak módozatait, ahogy a színházon keresztül egy másik, kevésbé hagyományos módon is tudunk kommunikálni az emberekkel, hogy akik részt vesznek egy ilyen színházi megnyilatkozásban, ne csupán passzív nézői legyenek annak, hanem valamilyen módon egy közvetlenebb kommunikáció is létrejöjjön velük, mint amit mi a klasszikus színházból ismerünk. Fontos számunkra továbbá az is, hogy ne csak azok az emberek találkozzanak a színház jelenségével, akik tudják és értik, hogy ez miben áll, megengedhetik maguknak a hozzáférést, hanem azok is, akik még soha nem találkoztak vele, nincs bennük vágy arra, hogy színházba járjanak, vagy bármely okból kifolyólag nem is engedhetnék meg magunknak ezt. Főként ezen az elképzelésen alapul a Shoshin által szervezett utcaszínházi fesztivál, de a nyílt téri előadásaink is” – hangsúlyozta Köllő Csongor, aki azt is feleslegesnek tartja, hogy a nézőknek előadásaikhoz fogódzókat nyújtsanak, hiszen ez a fajta színház éppen arra alapoz, hogy a befogadónak minden szükséges eszköze megvan már annak értelmezéséhez, amit éppen lát.

„Ez a műfaj azokhoz szól, akik abban a pillanatban éppen arra járnak – az egyetemi tanártól a sokgyermekes, az ott tanyázó hajléktalanon, a külföldi turistán át a gyermekkocsival közlekedő anyukákig” – vázolta a színházi egyesület vezetője, aki szerint a könnyed megközelíthetőség nem azt jelenti, hogy ezek a színházi előadások kevésbé komplexek, hanem azt, hogy magának a műfajnak sajátja a közvetlenség, ezáltal pedig egyszerűbbé válik a befogadás is. „A színészek direkt módon közelednek a nézőkhöz, az előadás pedig beépíti a környezetet is, annak a világnak a tereit, amelyben zajlik – ezek pedig kapcsolódási pontot jelentenek a közönségnek. Ennek is van egy nagyon erős nevelő hatása, ereje már csak azáltal is, hogy a színház jelenségét megismerteti egy nagyon sokféle közönséggel” – magyarázta a színművész, aki a Shoshin több előadásának rendezője is.

A Shoshin Színházi Egyesület meghívására jelenleg is Kolozsváron tartózkodik és a kisiskolásoknak előadásokat tart a magyarországi Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, amely Kelet-Közép-Európa első színházi nevelési társulata, amely idén 27 éves. Köllő Csongornál arról érdeklődtünk a vendégjátékok kapcsán: mi a lényege ennek, a legkisebb színházi nézőket megszólító színházpedagógiának. „Ez a színházi nevelés nem az előre meghatározott forgatókönyv szerint zajló előadásokon alapul, hanem olyan folyamatosan átalakuló produkciókon, amelyek a gyereknézők gondolkodását és megnyilvánulását bátorítják” – mondta a színművész-egyesületi vezető, aki a műfaj fontos jellegzetességeként emelte ki azt, hogy a közönség bármikor megszólalhat, ezáltal maga alakítja a történetet, az előadást.

Az Osonó Színházműhely azt pótolja, ami hiányzik a kultúránkból

A sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely többféle utat talált a nézővel való kapcsolattartásra – erről Fazakas Misi társulatvezető beszélt a Maszol megkeresésére. „Gyakorlatilag én azért is hagytam ott a kőszínházat, mert rájöttem, hogy mást keresek, a nézővel való folyamatos kapcsolat és kommunikáció nekem nagyon hiányzott” – világított rá az Osonó vezetője, és azt is hozzátette: szabály az, hogy az előadásaik után közönségtalálkozót szerveznek, amely nem amolyan „sajtóértekezletszerű”, hanem ők maguk is kérdéseket fogalmaznak meg a nézőknek.

„A közönséget megpróbáljuk bekapcsolva tartani előadás után, hogy közösen kezdjük el megbeszélni azokat a kérdéseket és problémákat, amelyeket felvet az Osonó egy-egy előadása. Színházi alkotóként én amúgy hiszek abban, hogy ennek a művészetnek nagyon fontos szerepe, feladata van az emberek közötti kommunikáció elindításában. Meg tud teremteni egy olyan fórumot, amelyben végre elkezdhetünk beszélgetni a társadalmunkat, de a saját életünket is meghatározó témákról” – mondta Fazakas Misi, aki hozzátette azt is, hogy egy ilyen találkozás lehet egy egyszerű közönségtalálkozó előadás után, de öltheti színházpedagógiai foglalkozás formáját is, amelybe már különböző kellékeket is felhasználnak a szemléltetéshez.

„Mindenik ilyen típusú foglalkozás a közös gondolkodásról szól, az emberek bátorításáról arra, hogyha az előadás valamit megmozgatott bennük, akkor azt bátran osszák meg velünk, a társulattal. Az a tapasztalat, hogy ezeken a találkozókon valakitől mindig elhangzik az, hogy milyen jó volt részt venni a beszélgetésen, mert felfedezte, hogy bizony nincs egyedül a sebeivel, problémáival” – hangsúlyozta a társulatvezető, aki szerint kelet-európai jelenség az, hogy nem tekintjük fontosnak elbeszélgetni azokról a dolgokró, amelyek mindenkit foglalkoztatnak.

Fazakas Misi szerint a gondoknak ez a fajta szóvá tétele sem a kultúránknak, sem az oktatási rendszerünknek nem része. Erről is beszélgetett nemrég az Osonó a nemrég lezajlott felnőttképzésén. „Nekünk itt, ebben a régióban nem intellektuális feladataink voltak, hanem a határvédelemmel foglalkoztunk, emiatt zsigerből kellett problémákat megoldanunk. És az az érzésem, hogy még ma is szívesebben oldunk meg zsigerből, ösztönből különböző gondokat. Erre ráépül a kommunizmusnak az a maradványai is bennük, hogy félelemmel viszonyulunk egy-egy helyzethez, nem merünk elmélyülni benne, az oktatási rendszerünk pedig abszolút fenntartja ezt a rossz megközelítést” – sorolta a társulatvezető annak okait, amiért szükségesnek mutatkoznak a nézőkkel való előadás utáni beszélgetések.

„A nézőkkel való kommunikáció nálunk azonban nálunk nem csak az előadások utáni beszélgetésekben merülnek ki, nagyon sok képzésünk is van. Elkezdtük a felnőttképzést, és pedagógusképzést is tartunk éppen azért, mert tapasztaltuk, hogy mennyire hiányzik a közös gondolkodás az oktatásból. Öt-hat év távlatából pedig azt mondhatom, hogy vannak eredmények: bizonyíthatóan megváltozott egy-egy pedagógus vagy diák hozzáállása a környezetéhez, és én ezt nagyon fontosnak tartom” – summázott Fazakas Misi.

Mindezek mellett, mondta, a sepsiszentgyörgyi drámatagozatos diákokat is arra nevelik, hogy gondolkodjanak el a világ jelenségein, tudják megfogalmazni ezekről a véleményüket és merjék is elmondani.