Szakállas téma a színpad és nézőtér közötti látszólagos érdekkülönbség. Talán hasztalan is erről írni, beszélni. Mégis ez szokott meghúzódni annak hátterében, hogy a közönség egy rétege távol tartja magát nemcsak egy-egy előadástól, hanem magától a színháztól is.

Mert megneszeli, megtudja valakitől, aki „már megjárta”, hogy „valami modernkedő izére” (értsd: aktuális témájú dráma merészebb színrevitelére) akarják őt becsalogatni egy jobbfajta esti szórakozás helyett. Ha pedig mégis elmegy, akkor felháborodik, hogy „nem erre fizetett be”, s márpedig őt ne zaklassák ilyenekkel színház címszó alatt, mert ez aztán nem színház.

Legutóbb magam is részese, némiképp elszenvedője voltam egy ehhez hasonló dühkitörésnek, amikor a legutóbbi brassói magyar színházfesztiválon az egyik indulatos néző elkapott a lépcsőfordulóban és meg akarta hirtelen beszélni velem, hogy „ezt a trágárságot, ezt a felháborító nyelvezetet nem lehet már eltűrni”, amit ő az egyik kortárs dráma előadásában tapasztalt, és hogy ő csak jólneveltségből ülte végig az előadást, de soha többé…

A beszélgetés nagyon puskaporosnak ígérkezett, így próbáltam kissé viccesebbre venni a fazont. Megkérdeztem a méltatlankodótól, hogy hallotta-e véletlenül azt, amikor a városszéli bodegában a poharazásban komoly régiséggel rendelkezők Byron, Vörösmarty, netán Coșbuc költői fordulataival meséltek egymásnak egy éppen kiürített 3 lejes sörös pillepalack fölött. „Na csak azért”, tettem hozzá, „mert ezek a szereplők sem a könyvtárban üldögélnek és fogalmazgatnak igényesen, hanem éppenséggel egy vidéki kocsmában, ahová nem éppen szavalni járnak, a drámaíró pedig ezt a közeget mutatja be az összes jegyével. Akkor melyik fele a felháborító?”

Láthatóan meglepte a felvetés, válasza mindazonáltal kérlelhetetlen volt: „Nem hallottam. De azért mégis: színházban vagyunk! Nem a városszéli bodegában!”.

Nos, ez volt az a pillanat, amikor a színházi hittérítést, rábeszélést feladtam. Hiszen ebből a megállapításból egy jó hosszú, színházesztétikai elemekben bővelkedő beszélgetés kerekedhetett volna ki arról, hogy mi is a színház szerepe, küldetése és célja a társadalomban, s hogy ez mind miért nem kizárólag a szórakoztatásban merül ki. Valószínűleg még most is ott álldogálnánk a lépcsőfordulóban, arról beszélgetnénk, hogy miért is hasznos – a szórakozáson túl – ha a színház a néző világának jelenségeire is reflektál, szolgáltat értelmezéseket, nem csupán a mozival versengve vállalja fel a szórakoztató szabadidős program státusát.

Persze, a felvázolt brassói helyzetben csupán parányi töredéke nyilvánult meg annak, amit a néző ellenvetés-sorozatában a komolyabb műfajokban, rendezői és színészi megközelítésekben, kortárs jelenségek bemutatásában utazó színházaknak, vagy spéci egy-egy produkciónak felróhat.

Hogy ez miért történhet éppen így? Erre nekem van egyfajta magyarázatom. Magva az lenne, hogy amíg nálunk a színházművészet gyors ütemben felvette a ritmust az európai és nemzetközi tendenciákkal, meghonosította az új irányzatokat, addig a néző egy megörökölt, lényegénél fogva nem változott viselkedésmintára és látásmódra alapozva kéri számon a 80-as és 90-es évek színházi formáit, a teátrum abban az időszakban betöltött és felvállalt társadalmi szerepet, ami már abban az értelemben nem létezik. És mivel nálunk a rosszul értelmezett szabadság az állandó színházbérletet is száműzte az iskolákból, ez a helyzet csak súlyosbodhat, kevés javulással kecsegtet, ha egyáltalán…

Talán erre a felismerésre jutottak el Erdély-szerte a különböző színházi intézmények, független társulatok, amikor keresni kezdték a nézőkkel való kapcsolat szorosabbra fonásának formáit az előadásokon kívül is. És amit megtaláltak erre megoldásként, nagyon változatos és sokrétű – az osztálytermi előadásoktól a közönségtalálkozókon át egészen a drámapedagógiai foglalkozásokig.

Bárhonnan is nézzük, ez a tendencia örvendetes, hiszen a színház-néző viszony „felnőttségét” jelzi: a színház nem várja el, hogy a néző lehetőségek hiányában is nézővé nevelje önmagát, a néző pedig megragadja a színház felé kinyújtott szimbolikus kezét és hajlandó a saját előnyére is értő fogyasztóvá válni különböző programok keretében.

Azzal indítottam ezt a gondolatsort, hogy a színpad és nézőtér érdekkülönbözősége „látszólagos”. Ezt továbbra is így gondolom.

Mert meggyőződésem, hogy az úgynevezett „nézőképzőkön” áthaladó közönség bizonyára már nem gondolja azt, hogy a színház szándéka – miszerint élesebb, merészebb tükröt tartson a világnak – pusztán egy nézőbosszantó tevékenység, amelyet az alkotók két pajkos táncbetét és három profin elsütött, de attól még levegőben lógó poén helyett választottak, a néző „becsapására”.

Ez a szemléletváltás pedig önmagában is nyereség.