Henry Donovan szerint Németország nem látványosan omlik össze, hanem csendben veszít abból a megbízhatóságból, amely egykor a sikerének alapja volt. A szakember úgy látja: az infrastruktúra romlása, az ipari versenyképesség gyengülése és a politikai válaszok elégtelensége együtt teremthetnek kedvező terepet a szuverenista jobboldal számára.

Henry Donovan angol-német újságíró a The Spectatorban megjelent elemzésében arra figyelmeztet, hogy Németország ma már nem egyszerűen rossz gazdasági időszakot él át, hanem saját működési modelljének mélyebb válságával szembesül. Európa egykori motorja ma már a saját hibáit sem képes orvosolni. Ez a válság ráadásul nem látványos összeomlással fenyeget, hanem a mindennapi működési zavarokban, a végtelenbe nyúló beruházásokban és a politikai tehetetlenségben morzsolja fel az országot.

A szerző szerint, a német hanyatlás leglátványosabb jelképévé a vasút és az infrastruktúra vált. Amikor nemrégiben egy kommunikációs hiba miatt órákra teljesen leállt a vasúti közlekedés, a pályaudvarokon rekedt utasokból már a düh is hiányzott: fásult beletörődéssel, fatalizmussal fogadták a hírt. A társadalom pedig lassan hozzászokott a kudarchoz. A több mint két évtizede épülő, és most épp 2031-re halasztott stuttgarti pályaudvar, vagy a legforgalmasabb ipari régiókban lezárt, javításra szoruló autópályahidak mindennapos valósággá váltak. Donovan szerint minden késő vonat és lezárt híd egyfajta rejtett adó a német növekedésen: a kiszámíthatatlan logisztika és a növekvő költségek közvetlenül rombolják az ország versenyképességét, amely egykor épp a pontosságra épült.

A strukturális feszültségek a német ipar szimbólumát, a Volkswagent sem kímélik, ahol az esetleges tömeges leépítések híre már a teljes autógyártás mélyebb gondjait tükrözi, amely egyszerre roppant meg a merev dekarbonizációs elvárások, a megfizethetetlen energiaárak és az agresszív kínai elektromosautó-verseny súlya alatt. A politikusok reflexszerű állami beavatkozása és protekcionizmusa azonban ahelyett, hogy megoldást nyújtana, csak tovább gátolja a piaci alkalmazkodást, miközben a berlini kormány válaszlépései kétségbeejtően óvatosak és elmaradnak a krízis valós súlyától. 

Kapcsolódó

Németország titkosszolgálati fordulata: a Merz-kormány történelmi reformra készül

A BND hetven éve olyan intézményként működött, amelynek mozgásterét a német történelem különösen érzékeny tapasztalatai szűkre szabták.

Berlin Friedrich Merz Németország CDU

Friedrich Merz kancellár reformjai csupán a koalíciós partnerek legkisebb közös nevezőjét jelentik, az adó- és nyugdíjkorrekciók nem helyettesítik a jólét tényleges megteremtését, a hangzatos bürokráciacsökkentést pedig azonnal kioltja az állam újabb területeken való szerepvállalása, miközben az ipart fojtogató energiaárakra továbbra sincs érdemi válasz. Ennek a tehetetlenségnek és a valóságtól elszakadt kormányzati kommunikációnak komoly politikai ára van, hiszen közvetlenül táplálja a szuverenista Alternatíva Németországért (AfD) erősödését, amely egy olyan országban, ahol a vezetés képtelen úrrá lenni a káoszon, könnyen gyűjti maga köré a csalódott szavazókat azzal az ígérettel, hogy végre nevén nevezi a bajt.

A szakértő úgy véli, hogy Németország tehát nem drámai módon hullik szét, hanem csendesen veszíti el azt a háború utáni hitet, hogy az állama működik, az ipara rugalmas, a politikája pedig képes előre gondolkodni, és amíg Berlin a helyzetet nem húsbavágó krízisként, hanem csupán kellemetlen mellékkörülményként kezeli, ez a társadalmi fásultság és a modellválság tovább mélyül.  

Berlin nagy dobása: 34 intézkedéssel rázná fel a gazdaságot a német nagykoalíció

A fentebb bemutatott, keserű hangvételű írás apropóját az adta, hogy július 2-án feszült tárgyalássorozat után átfogó, 34 pontból álló gazdasági és szociális reformcsomagról állapodott meg a német kereszténydemokrata-szocialista (CDU/CSU–SPD) nagykoalíció, hogy új lendületet adjon a gyengélkedő gazdaságnak, és gátat szabjon a szuverenista AfD erősödésének. 

Friedrich Merz kancellár berlini sajtótájékoztatóján az „Újjáépítési és foglalkoztatási programként” bemutatott csomag kapcsán kiemelte, hogy a cél a vállalkozások rugalmasságának növelése, a bürokrácia visszaszorítása, valamint a munkavállalók és cégek adóterheinek mérséklése a jóléti állam megőrzése mellett. A szocialisták által is sikeresnek ítélt megállapodás évi 10 milliárd eurós adókönnyítést jelent, amivel egy átlagos család nagyjából 600 eurót spórolhat évente. A reform legfontosabb eleme a jövedelemadó átalakítása, amely a legmagasabb, 42 százalékos kulcsot csak a 70 ezer euró feletti sávra alkalmazza, miközben a vagyonosabbak közteherviselését sávos rendszerben növeli: a 250 ezer euró feletti jövedelmeknél 45, a 280 ezer euró felettieknél pedig 47 százalékra emelkedik az adókulcs.

A gazdaság élénkítését a kormány a munkaerőpiac rugalmasabbá tételével is támogatja, így bővítik a határozott idejű munkaszerződések lehetőségeit, engedélyezik a hosszabb vasárnapi nyitvatartást, a befektetői bizonytalanság csökkentése érdekében pedig törvényben tiltják meg a lakásépítő és -üzemeltető cégek államosítását. Szigorítják a táppénzszabályokat is, így a Merz által sokat bírált magas hiányzási arányok letörésére eltörlik a telefonos betegjelentés lehetőségét, a munkáltatók pedig már az első naptól követelhetik az orvosi igazolást. 

A munkaügyi miniszter által remekműnek nevezett nyugdíjreform a várható élettartamhoz igazítva fokozatosan emeli a 65–67 év közötti korhatárt, egy szakértői testület ajánlásait követve stabilizálja a nyugdíjak szintjét, és megakadályozza a járulékok drasztikus növekedését, míg a bürokráciacsökkentést határidőhöz kötött, automatikusan lejáró törvényi juttatásokkal segítik elő.  A kormányra óriási nyomás nehezedik a közelgő szász-anhalti, berlini és mecklenburg-elő-pomerániai tartományi választások miatt, hiszen a felmérések szerint a kormánypártok pozíciói gyengülnek, miközben az ellenzéki AfD vezet, amelynek társelnöke, Alice Weidel máris gúnyosan minimális kompromisszumnak és baloldali újraelosztásnak nevezte a csomagot, amely szerinte csak a kormány reformképtelenségét bizonyítja.

Többen ezért úgy értelmezik, hogy a  harmincnégy pontos intézkedések pontosan azt a strukturális tehetetlenséget igazolják, amelyről Donovan a diagnózisában beszél. Berlin láthatóan nem a német modell mély, húsbavágó újragondolására törekszik, hanem egyfajta politikai tűzoltásra, amelynek egyetlen valódi és kétségbeesett célja van: valahogy gátat szabni az AfD feltartóztathatatlanul közeledő választási győzelmeinek. A felszíni adókorrekciók és a táppénzszabályok szigorítása aligha adják vissza a társadalom elveszett hitét az állam működőképességében vagy a vasút megbízhatóságában, arra viszont pont elegendők, hogy a választók a kormányzati kommunikációt továbbra is a valóságtól elszakadt, öncélú túlélési stratégiának lássák. Amíg a reformok origójában nem az ország versenyképességének tényleges újjáépítése, hanem a jobboldali radikálisoktól való rettegés áll, addig a fásult beletörődés aligha változik valódi felemelkedéssé, és a szavazólapok előtt álló polgárok is pontosan érezni fogják, hogy a nagykoalíció nem a jövőt tervezi, hanem csupán a saját hatalmát menti.