Megszólalt a héten a HVG-ben Sándor Fegyir, Ukrajna magyarországi nagykövete és A konfliktus csak akkor ér tényleg véget, ha Oroszország szétesik, és eljön Moszkva Trianonja címmel közreadott interjújában elmondta: kinevezése azt jelenti, hogy Kijev javítani kívánja a két ország közötti viszonyt.

A Németh Andrással folytatott beszélgetésben többek között szólt arról, szerinte miért nem tud túllépni Magyarország és Ukrajna az egyre durvuló vitákon és miért látja úgy, hogy „most sem a nemzetek, hanem a politikai elitek között rossz a kapcsolat”. Ezek mellett arra is kitért, miképpen látják Ukrajnában a magyarokat és hogyan viszonyulnak a magyar átlagemberek az ukránokhoz.

Annak okán, hogy Kárpátalján nehéz helyzetben van a magyar közösség, Kijevet pedig azzal vádolja Budapest, hogy az újabb törvényekkel súlyosan korlátozza a kisebbségi jogaikat, – ő részben magyarként értékelte ezt a helyzetet. Emellett véleményt mondott arról is, mennyire befolyásolhatja a magyar politika a kárpátaljaiak hétköznapjait, illetve elmondta: két éves frontszolgálat után hogyan tudott visszailleszkedni a polgári életbe?

Június 30-án Sándor Fegyir, Ukrajna magyarországi nagykövete egy különleges alkalommal osztotta meg gondolatait a magyar–ukrán kapcsolatok jövőjéről. A szociológus végzettségű diplomata, egyetemi tanár, az MTA köztestületének tagja, akit a közvélemény az Ukrajna elleni orosz invázió kezdetén ismert meg, mint „a lövészárok professzorát", Fedinec Csilla történész Ukrajna, nacionalizmus, kisebbségek című könyvének a budapesti ukrán nagykövetségen tartott bemutatóján arról beszélt, hogy a magyar–ukrán kapcsolatokban soha nem késő újrakezdeni.

A misszióvezető, aki idén kezdte meg diplomáciai tevékenységét Magyarországon, előbb megdicsérte a magyar Ukrajna-kutató kötetét, kifejtve: örül annak, hogy egy ennyire politikailag terhelt időpontban és helyzetben megjelent egy ilyen oktató jellegű könyv. Ezt követően nyomatékosította: „minden konfliktusban két fél vesz részt, és egyiküknek bölcsnek kell lennie ahhoz, hogy első lépést tegyen a megbékélés felé.”

Akkor az Indexnek nyilatkozva egy fájdalmas történelmi tényre is felhívta a figyelmet, ami különös fényben mutatja a jelenlegi helyzetet. „1991. március 24-én Ukrajna első diplomáciai missziója nem Varsóban, Washingtonban vagy Londonban, hanem Budapesten nyílt meg” – emlékeztetett a kezdetekre, külön is hangsúlyozva: „Ukrajna Magyarországon keresztül nyitott Európa felé”. Aztán hozzátette: „Ez a tény különösen fájdalmas az ukrán nép számára, tekintve, hogy az interjú napján Magyarország vétózott Ukrajna kapcsán az Európai Unióban.”

Legfontosabb üzenetét azt követően fogalmazta meg, hogy rámutatott: Fedinec Csilla munkája „egy nagyon érzékeny témát érint, hiszen a magyar kormány pont a kisebbségi jogok miatt támadta sokszor az ukrán kormányt”. A hitvallás-megfogalmazása ezután következett: „Soha nem késő bocsánatot kérni egymástól. Még a legnehezebb pillanatban sem. Egyvalakinek okosnak kell lennie és bocsánatot kell kérnie, még akkor is, hogyha igaza van.”

Végül kifejtette: szerinte a politikai kommunikáció mindkét oldalon tartalmaz problémás elemeket, de bízik abban, hogy az értelmiség, a „társadalmi elit” képes lesz utat mutatni a megoldás felé.

Most, a HVG eheti számában megjelent interjúnak szintén „a magyar–ukrán kapcsolatokban soha nem késő újrakezdeni”– kérdése kapta a legnagyobb hangsúlyt oly módon, hogy a nagykövet hitet tett amellett, hogy e kívánalom teljesítése érdekében kíván munkálkodni.

Arra természetesen nem vállalkozhatom, hogy a terjedelmes interjú valamennyi szóba került felvetését ismertessem. Viszont megtehetem közülük a legrelevánsabbakkal. Teszem ezt abban a reményben, hogy az olvasó így is képet kaphat annak az apai ágon magyar, anyai ágon pedig ukrán származású Sándor Fegyirnek elkötelezettségéről és tenni akarásáról a két ország közötti feszült viszony enyhítése érdekében, akinek köszönhető az, hogy 2016 óta Ungváron 56-os emlékmű áll a magyar forradalom emlékére.  Aki ikonikus személyiség hazájában és külföldön, mivel a világsajtó is felfigyelt rá, amikor önkéntes őrmesterként úgy szolgált az ukrán honvédő háborúban, hogy másfél éven keresztül a lövészárokból tartott online órákat a diákjainak. 

Mindenekelőtt lássuk mi a véleménye arról, hogy miért az egyre inkább durvuló viták jellemzik a kétoldalú kapcsolatokat?

„Nem az országok között rossz a kapcsolat, hanem a két kormánynak vannak nézeteltérései. – értékel a diplomata, majd így folytatja: „A történelemben nem voltak igazán nagy tragédiák a kétoldalú kapcsolatokban, akadtak ugyan helyi összetűzések, a szélsőjobboldali erők olykor durva jelszavakat ismételgettek mindkét oldalon, de arra nem volt példa, hogy a magyarok vagy az ukránok kegyetlenkedtek volna a másik nemzethez tartozókkal. Könnyű a válasz arra, hogy a kormányok között mára miért romlottak meg ennyire a kapcsolatok: jön a magyarországi választás. Április 13-a után azonban vége lesz az egésznek, úgy, mintha valaki fel- vagy lekapcsolná a villanyt.”

Amit ehhez hozzátesz, az viszont már némiképp nyugtalanító: „Most sem a nemzetek, hanem a politikai elitek között rossz a kapcsolat. De nagyon súlyos következményekkel járhat, ha a viszony romlása fentről eljut az alsóbb szintekre is.”

Hogy ez ne így legyen, abban látja saját szerepét: „Azért is vagyok itt, hogy a híd szerepét játsszam a két nemzet vagy akár a két kormány között. Manapság sajnos sok országban populisták jutottak hatalomra; ők azok, akik végül megsemmisítik azt, amiről beszélnek, amit állítólag meg akarnának védeni. Azért rosszak a kapcsolatok, mert az emberek nem tanulmányozzák a történelmet, és nem tanulnak belőle.”

Azt, hogy miképpen látják Ukrajnában a magyarokat és hogyan viszonyulnak a magyar átlagemberek az ukránokhoz egy olyan beszédes példázattal tárja elénk, ami önmagáért beszél:

„Sok statisztikát néztem az utóbbi napokban, az egyik arról szólt, hol pihentek az ukrán gyerekek, s nagyon meglepett az eredmény. 2024 és 2025 szeptembere között Közép-Európában 105, a Balkánon 800, a Pireneusokban 400, Magyarországon pedig 5443 gyerek töltődött fel. Ez válasz arra, hogyan viszonyulnak a magyarok – például a református egyház vagy a sok testvérváros – az ukránokhoz. Már szinte belefáradtam abba, hogy a Balatonra járjak a gyerekekkel fényképezkedni. És ez az ötezres szám csak azokat fedi, akik megjelennek a hivatalos statisztikákban, ezenkívül más csoportok is érkeznek. Ami pedig az ukránokat illeti: ha nem bíznának a magyarokban, elhiszi, hogy az anyukák elküldenék a gyerekeiket egy ellenségesnek tartott országba? Az ukránok bíznak a magyarokban, és az átlagemberek szintjén egyáltalán nincs gyűlölet.”

Köztudott, hogy Kárpátalján mennyire nehéz helyzetben van a magyar nemzeti közösség, Kijevet pedig azzal vádolja Budapest, hogy az újabb törvényekkel súlyosan korlátozza a kisebbségi jogaikat. Ezek mind-mind tények, tehát már csak azért is adódik a beszélgetőtárs kérdése: „Részben magyarként hogyan látja a helyzetet?”

Az erre adott válasza több érdekes, sőt vitára ingerlő eszmefuttatást is tartalmaz. Hogy miért gondolom így, az kiderül abból a válaszból, ami… egy az egyben a monarchiabeli Magyarország nemzetiségei által sokat bírált Lex Apponyi apoteózisa:

„Nem akarok a történelemmel foglalkozni, de ott volt az 1907-es Apponyi-féle törvény, amely, ha nem lett volna, eltűnt volna a magyar nyelv. (A törvény értelmében minden magyarországi iskolában, attól függetlenül, hogy állami vagy sem, tanítani kell a magyar nyelvet – a szerk.) Ezt akkor akár jogsértés árán is meg kellett csinálni.

A törvény nem volt demokratikus, de szükség volt rá a nemzetté érés folyamatában. Ami most Ukrajnában történik, az a lex Apponyi ukrán változata.

Eltűntek a ruszinok, az ukránok és a szlávok a lex Apponyi elfogadása után? Nem, és a magyarok sem tűntek el az ukrán szabályozás elfogadása óta. Ha valaki magyarnak tartja magát, az így is megmarad annak, ha meg nem, egyébként is beolvadna a többségi nemzetbe. A gyerekek szintjén semmi gond nincs, olyan nyelven beszélnek az utcán, az óvodákban, otthon vagy az osztálytermekben, amilyenen akarnak.

Magyarországgal ellentétben, ahol egyetlen állami ukrán iskola sincs, Ukrajnában 94 olyan magyar iskola van, amit az állam tart fenn. A Kárpátalján működő magyar egyházi vagy magániskolák ügyébe senki sem szól bele. Miért nincs például semmi gond a beregszászi II. Rákóczi Ferenc iskolával? Mert ez magyar iskola, és a törvények keretei között azt csinálnak, amit akarnak.

Egyébként nem a magyar közösséggel kapcsolatos kérdés a legkomolyabb, ennél súlyosabb a románság ügye, nekik több iskolájuk van Ukrajnában. De a kormány nagyon helyes döntést hozott: amíg tart a háború, ez a kérdés lekerül a napirendről. Ha véget ér a konfliktus, akkor majd lehet foglalkozni azzal is, ami nem a védekezéssel kapcsolatos. Tudom, hogy a Kárpát-medencében élünk, ahol érezhető még a Trianon-szindróma, s nem szeretek kérdésre kérdéssel felelni, de mégis: mi van Szerbiával, ahol sokkal rosszabb a helyzet a magyar iskolák tekintetében? Vagy Szlovákiával, ahol még inkább bonyolult a helyzet? Romániával kapcsolatban pedig inkább meg sem szólalok.”

Adós vagyok még annak a bemutatásával is, hogy miként látja Sándor Fegyir azt a kérdést, miszerint mennyire befolyásolhatja a magyar politika a kárpátaljaiak hétköznapjait?

Az erre adott válasza több állításával bizonyára sokan elégedetlenek lesznek – s tegyem hozzá joggal, mert ezek között vannak olyan igaztalanok is, melyek megkérdőjelezik a nemzeti szolidaritás meglétét és érvényesülését Magyarhonban. Viszont úgy gondoltam, ezt a passzust szöveghűen kell idéznem, még akkor is, ha ebben sajnos a diplomata nem mindig tud diplomatikusan fogalmazni. Viszont csak így lehet hiteles az őróla kialakuló portré.

„Lehetnek gondok a kárpátaljai magyarsággal. A jelek szerint ugyanis Magyarországnak nincs igazán szüksége az ukrajnai magyarokra, mert az országnak és az anyaországi magyaroknak megvannak a maguk bajai. Kiállnak a kárpátaljaiak mellett, de ez csak a Facebookra terjed ki. A magyar kormány annyiszor szavazott Ukrajna ellen és annyiszor nem volt hajlandó kiállni Ukrajna mellett, hogy igazán feszültté vált a helyzet.

Ilyen körülmények között azok az ukránok, akik nem gondolkodnak, úgy döntenek, hogy minden bajért a magyarok a felelősek. És hol vannak a legközelebbi magyarok? Hát persze itt, Kárpátalján. Annak ellenére fennáll ez a veszély, hogy több száz magyar harcol Ukrajna oldalán, köztük a legszuperebb egység, a drónos különítmény vezetője, a sorkatonából parancsnokká és az ukrán hadsereg legismertebb katonájává vált Brovdi Róbert. Az emberek sokszor a könnyű célpontokat keresik. Magyarországon a propaganda sajnos nem a közös ellenségünk, Oroszország ellen irányul, pedig Moszkva is felelős volt az aradi tizenhármak kivégzéséért, és Moszkva volt az, amely miatt több mint kétszázezer magyar halt meg a malenkij robot következtében.”

Zárásképpen arról, hogy kétéves önkéntes frontszolgálat után hogyan tudott visszailleszkedni a polgári életbe az interjúalany?

Mindaz, amit az erre a kérdésre válaszként elhangzik, mélyen megrendítő. Ebben előbb arról beszél, hogy másokkal ellentétben, számára némi gyógyírt jelentett az online tanítás:

„Csak akkor lehet értékelni a hétköznapi életet, amikor az ember már visszatért a normalitásba. A háborúban folyamatosan dolgozik az adrenalin, az ember a pillanatokban, az adott helyzetben él, és leginkább magával van elfoglalva. Az adrenalin hatása csak úgy magától nem múlik el, a kábítószer, az alkohol, a szex vagy az elmegyógyintézet segíthet. De az emberiség feltalált egy olyan módszert is, amely szerint egy 180 fokkal ellentétes tevékenység is enyhülést hozhat. Engem a fronton az egyetemi előadások mentettek meg. Folyamatosan tartottam az órákat, függetlenül attól, hányan hallgatták, egyébként nem is néztem, hogy volt-e hallgatóság. De persze aki volt a fronton, látott vért, halottakat, és lőtt az ellenségre, az más emberré vált.

Végül azt a kérdést se kerüli meg, hogy gyakran vannak-e rémálmai?

„Igen, mert szakaszparancsnok voltam, és én gyűjtöttem össze az elesett katonákat, s láttam a feleségek és gyerekek könnyeit, amikor elvittem hozzájuk a holttesteket. Tudtam, mi van a koporsókban, de ők nem láthatták, mert nem szabad megmutatni, mi történt velük. Különféle témákról írok, négy könyvem jelent meg, a legutóbbi a Kárpátalja katonai történelméről szól, de írok a háború pszichológiájáról is.”