Kevés helyszín testesíti meg jobban a 21. századi nagyhatalmi versengés ellentmondásait, mint egy alig egy kilométer széles korallzátony az Indiai-óceán közepén. Diego Garcia visszaadása Mauritiusnak brit–amerikai diplomáciai csatározások tárgyává vált és ennek következtében leállt. Az iráni háború miatt a sziget stratégiai értéke fontosabbnak bizonyult a dekolonizációs ígéreteknél, sőt az írott szerződéseknél is.

Március 20-án Irán két ballisztikus rakétát lőtt ki az Indiai-óceán közepén fekvő Chagos-szigetcsoport irányába. A brit fennhatóság alatt álló terület Irán partjaitól mintegy 4000 km-re található. A támadásra sokan felkapták a fejüket, de a szemfülesebb hírfogyasztók legfeljebb azért lepődtek meg, mert az iráni rakéták hatótávolságát korábban 2000 km-re tették. Az iráni támadás célpontja a mintegy hatvan szigetből álló Chagos-szigetcsoport legnagyobb tagja, Diego Garcia volt, ahol a brit hadsereg és az Egyesült Államok közös támaszpontot üzemeltet. A bázis hosszú kifutópályával rendelkezik a nagy bombázók számára, valamint természetes mélyvizű kikötővel nukleáris tengeralattjárók és hadihajók részére. Földrajzi elhelyezkedése lehetővé teszi, hogy az USA biztonságos, nehezen támadható támaszpontként használja.

Stratégiai kincs

Diego Garcia az iráni rakéták többségének hatótávolságán kívül esik, ugyanakkor közel van a Közel-Kelethez és Dél-Ázsiához. A nagy hatótávolságú bombázók (B-2, B-52, B-1B) innen tankolás nélkül vagy egyetlen légi utántöltéssel elérik a közel-keleti célpontokat. Emellett felderítő és elektronikai hadviselési platformként, valamint kulcsfontosságú logisztikai csomópontként is működik. Itt állomásozik a 15. űrmegfigyelő század. Mindez együtt olyan műveleti rugalmasságot ad Washingtonnak, amelyet kevés más helyszín képes biztosítani.

Diego Garciát akkor már bérbe adták a britek az Egyesült Államoknak. A közös, de inkább amerikaiak által használt katonai bázis létrehozásának azonban útjában állt a helyi lakosság. A brit kormány előbb fokozatosan felszámolta az életfeltételeket – megszüntette a munkalehetőségeket, korlátozta az ellátmányt, és nem engedte visszatérni azokat, akik ideiglenesen elhagyták a szigeteket –, majd erőszakkal kitelepítette a maradék lakosságot.

A Chagos-szigetek használatáért a britek bért fizettek, de Mauritius évtizedek óta állítja, hogy az alkut valójában jogellenesen rájuk kényszerítették a függetlenségért cserébe. Az egykori gyarmat keresetére 2019-ben a Hágai Nemzetközi Bíróság (ICJ) kimondta, hogy a stratégiai jelentőségű szigetek „elidegeníthetetlen részét képezik Mauritius területének”, vagyis az 1965-ös leválasztás jogellenes volt. Noha a határozat nem kötelező érvényű, London tárgyalásokat kezdett és a 2024-ben hivatalba lépett munkáspárti kormány meg is állapodott Mauritiussal.

Az egyezség szerint Nagy-Britannia lemond a szigetek fölötti teljes szuverenitásról, miközben további 99 évig megtartja az ellenőrzést Diego Garcia felett. A koncesszió további 40 évvel meghosszabbítható.

A megállapodás jelentős pénzügyi csomagot tartalmaz, cserébe Mauritius garantálja, hogy más országok – köztük Kína – csak brit engedéllyel léphetnek be az érintett területre, ami az amerikai döntéshozók számára kulcsfontosságú biztonsági feltétel.

A terv megosztotta a szigetcsoport egykori lakóinak közösségét: sokan árulásként értékelték a megállapodást, amely szerintük nem biztosítja számukra a visszatérés jogát.

Közben kiderült, hogy a megállapodás valódi költsége sokkal magasabb annál a 3,4 milliárd fontnál, amit a brit kormány eredetileg kommunikált. Független számítások szerint a valós költség 37–50 milliárd font is lehet. A teljes költség sokkolta a brit politikai szereplőket. Mégsem ez állja útját elsősorban a megállapodásnak, hanem az Egyesült Államok ellenkezése.

Geopolitika vagy zsarolás?

Egy 1966-os amerikai–brit megállapodás értelmében Nagy-Britannia bérbe adja az USA-nak a Diego Garcia támaszpontot, és a dokumentum szerint két év előzetes értesítés kell bármilyen változtatáshoz.

Egy éve Marco Rubio külügyminiszter még méltatta a brit-mauritiusi megállapodást, Donald Trump pedig szintén támogatta „a monumentális eredményt”, ami „tükrözi az USA-brit kapcsolatok tartós erejét”. Idén januárban viszont, éppen a beiktatása első évfordulóján az amerikai elnök „hatalmas ostobaságnak” minősítette a sziget „odaadását” Mauritiusnak, amire szerinte Londonnak „SEMMIFÉLE OKA NEM VOLT”. Úgy értékelte, hogy a döntés „csak egy a biztonsági indokok hosszú sorában”, amelyek alátámasztják a Grönlanddal kapcsolatos amerikai igényt.

Akkoriban már alighanem készültek az Irán elleni támadás tervei, úgyhogy Trump hátraarcában ez is szerepet játszhatott. Végül a brit kormány – többnapos késéssel – mindössze ahhoz járult hozzá, hogy Diego Garciáról „önvédelmi jellegű” műveleteket indítsanak.

Egyes elemzők szerint a Diego Garcia körüli vita mögött nem elsősorban stratégiai megfontolások állnak. Peter Harris – aki két évtizede kutatja a Chagos‑szigetek ügyét – úgy véli, Trump ellenállásának fő oka az, hogy politikai nyomást akar gyakorolni az Egyesült Királyságra, miután Keir Starmer korábban ellenezte a Grönland megszerzésére irányuló törekvéseit. Harris szerint Trump úgy akar hosszú távú, jogilag rendezett hozzáférést a Diego Garcián működő bázishoz, hogy a költségek nagy részét más ország viselje.

Mások szerint a nagyhatalmi versengés erősödése növeli Diego Garcia jelentőségét. Az USA-nak ugyanis kevés olyan támaszpontja van, amely egyszerre távoli, védett és műveleti szempontból kulcsfontosságú. Washington szeretné ellensúlyozni Kína növekvő jelenlétét az Indiai-óceánon, mivel Peking szoros kapcsolatot ápol Mauritiussal, és regionális biztonsági szerepét is erősíteni kívánja. Brit tisztviselők viszont vitatják ezt az értelmezést. Mi több, a brit kormány egyik tagja korábban arra figyelmeztetett, hogy ha a szigetek átadása nem történik meg, Kína vagy Oroszország akár hírszerző bázist is létesíthetne a térségben, amit London jogilag nem tudna megakadályozni. Más szakértők ezzel szemben úgy vélik, hogy Mauritius Indiához fűződő szoros kapcsolatai eleve korlátoznák bármilyen kínai katonai jelenlét lehetőségét.

Richard Ekins, az Oxfordi Egyetem jogász professzora szerint a brit–mauritiusi megállapodás több jogi és biztonsági kockázatot hordoz. A Chagos‑szigetek átadása csak az USA hozzájárulásával történhetne meg a 1966-os kétoldalú szerződés miatt. A tervezett új rendszerben a bázis használata továbbra is brit jóváhagyáshoz kötött, de Mauritiusnak beleszólása lenne abba, hogy a műveletek megfelelnek‑e a nemzetközi jogi normáknak, ami vitás helyzetekben korlátozhatná az amerikaiakat. További probléma, hogy Mauritius tagja az afrikai atomfegyver‑mentes övezetet létrehozó Pelindaba‑szerződésnek, amely tiltja nukleáris fegyverek állomásoztatását a területén. Ekins szerint a brit kormány gyakorlatilag jogerős ítéletként kezel egy konzultatív bírósági véleményt, mert részben posztkoloniális bűntudat vezeti, részben a nemzetközi jog idealizált értelmezése – miközben a megállapodás hosszú távon gyengítheti a brit és amerikai stratégiai pozíciókat.

Lezáratlan alku

Február végén a brit Munkáspárt jelezte, hogy Trump ellenkezése ellenére nem állítja le a Mauritiussal között megállapodás ratifikációját a parlamentben. Április 11-én aztán Keir Starmer kormánya váratlanul bejelentette, hogy felfüggeszti a Chagos‑szigetek átadására vonatkozó tervét. A kabinet közleménye hangsúlyozta, hogy a döntés nem végleges, de a megállapodás nem léphet életbe az Egyesült Államok jóváhagyása nélkül. Azt is fontosnak tartották kiemelni, hogy a brit kormány célja a megállapodással éppen a bázis hosszú távú biztonságának garantálása volt, viszont a politikai és jogi bizonytalanságok miatt a ratifikáció egyelőre lekerült a napirendről.

A jelenlegi törvényhozási ülésszak május elején véget ér, a londoni parlament szabályai szerint pedig az szesszió végéig el nem fogadott kezdeményezéseket törlik a napirendről. A kormány „átmenthet” bizonyos javaslatokat a következő ülésszakra – az úgynevezett „carry‑over” eljárással –, de a mauritiusi megállapodás várhatóan nem lesz közöttük. Így a Chagos‑szigetek jövője továbbra is bizonytalan.

Mauritius arra számított, hogy 2026. február elsején átveszi a szigeteket, és a brit pénzügyi csomagra alapozva megígérte, hogy a lakosság 80 százalékát mentesíti a jövedelemadó alól, illetve India segítségével elkezdi kitermelni a térség ásványkincseit. A megállapodás elakadása miatt a kormány az összeomlás szélére került. Közben az erőszakkal kitelepített chagosiak egy csoportja már partra szállt a szigeteken, ami új frontot nyitott a területért folyó harcban.