Bár Washington és szövetségesei jelentős katonai sikereket értek el Iránban az elmúlt hetekben, az amerikaiak jelentős része mégsem érzi magát győztesnek. A kormányzat is mintha időhúzásra játszana.

Az Egyesült Államok és Izrael azzal a deklarált céllal indított közös katonai műveletet Irán ellen, hogy elhárítsa a perzsa állam nukleáris fenyegetését, megsemmisítse konvencionális támadóképességeit és felszámolja proxyhálózatát. Hat héttel később a washingtoni kormány azt hirdeti, hogy a katonai célokat nagyrészt elérték, azonban az amerikai közvélemény és a szakértők jelentős része mégsem érzi magát győztesnek – és nem alaptalanul.

Az amerikaiak számára az iráni háború első nagy sokkját az okozta, hogy a világ leghatalmasabb haditengerészete nem volt képes megtörni az iráni blokádot a Hormuzi-szorosban, sőt hajói messze elkerülték a vitatott vizeket. Aztán kiderült, hogy az USA nem tudja megsemmisíteni Irán drón- és rakétakészleteit. A légicsapások nagy része nem érte el a mélyen föld alatt elrejtett létesítményeket, így Irán továbbra is képes támadásokat indítani Izrael és az amerikai támaszpontok ellen a régió valamennyi országában.

Miközben Donald Trump elnök újabbnál újabb – egyesek szerint népirtó szándékról árulkodó – fenyegetőzésekkel próbálja megadásra bírni Teheránt, a washingtoni kormányzat tárgyalási taktikája maga is bizonytalanságról árulkodik.

A múlt hétvégén, Iszlámábádban tartott béketárgyalások kudarcba fulladtak. JD Vance alelnök akkor úgy fogalmazott: a két fél „külön világban él”, főként a nukleáris garanciák kérdésében, de az Egyesült Államok meg fog bizonyosodni arról, hogy „Irán soha nem építhet atomfegyvert – nem csak most nem, nem csak két év múlva nem, hanem hosszú távon”. Hétfőn kiderült, hogy a Trump-kormányzat számára a „hosszú táv” pontosan mit jelent: a Wall Street Journal szerint a JD Vance által vezetett amerikai tárgyalók 20 éves urándúsítási szünetet kértek a szankciók enyhítéséért cserébe. Ez lehetővé tenné, hogy Irán ne mondjon le végleg az urándúsítás jogáról, de hosszú időre befagyasztaná az atomprogramot.

Magyarán: az Egyesült Államok időnyerésre épülő nukleáris megállapodást próbál kötni. Irán azonban legfeljebb öt évre lenne hajlandó felfüggeszteni a nukleáris tevékenységet, és nem kíván lemondani a centrifugáiról vagy dúsított uránkészleteiről. Emellett követeli, hogy a Nyugat oldja fel a mintegy 6 milliárd dollárnyi befagyasztott olajbevételét, amely jelenleg Katarban van zárolva. A New York Times szerint Teherán ugyanezt a javaslatot már februárban is megtette, mielőtt a tárgyalások összeomlottak volna az amerikai-izraeli légicsapások nyomán.

A felek kedden jelezték: a korábbi kudarc ellenére készek visszatérni a tárgyalóasztalhoz. A Reuters értesülései szerint a delegációk akár már pénteken folytathatják a megbeszéléseket, annak ellenére, hogy az amerikai haditengerészet hétfővel kezdődően blokád alá vonta az iráni kikötőket, válaszul Teherán lépéseire a Hormuzi‑szorosban.

A szoros körüli feszültség következtében az olaj ára ismét 100 dollár fölé emelkedett, majd az amerikai–iráni tárgyalások lehetőségének hírére 92,50 dollárra esett vissza. Mindez az amerikai háztartásokat is közvetlenül érinti, és hozzájárul a közvélemény növekvő elégedetlenségéhez.

Erős, de nem mindenható

Bár az iráni veszteségek nagyságrendekkel nagyobbak, amerikai katonák is életüket vesztették, több repülőgépet is lelőttek Irán felett, illetve az amerikai bázisok érzékeny veszteségeket szenvedtek. A konfliktus több millió embert kényszerített menekülésre a régióban (különösen Libanonban), ami rontja az Egyesült Államok nemzetközi megítélését és morális dilemmákat okoz odahaza.

Az amerikai közvélemény bizonytalanságának legfőbb forrása, hogy hat hét után sem látszik a néhány naposra becsült konfliktus vége. A felmérések szerint az amerikaiak közel 60 százaléka úgy véli, Trumpnak nincs átgondolt kilépési terve, és sokan attól tartanak, hogy ez csupán egy újabb végeláthatatlan közel-keleti konfliktus kezdete.

A háború megítélése és az emelkedő energiaárak miatt az elnök szünetet rendelt el az amerikai-izraeli bombázási kampányban – rögtön azután, hogy Irán „teljes civilizációjának” elpusztításával fenyegetőzött, ha a perzsa ország nem nyitja újra a Hormuzi-szorost. A tűzszünet nagyrészt tartja magát annak ellenére, hogy mindkét fél részéről éles retorika kíséri.

Egyes megfigyelők szerint biztató, hogy a felek már ugyanarról vitáznak: az időtartamról, nem az elvről. Ugyanakkor a megegyezés ellen szól, hogy Trump számára nehéz úgy megállapodást kötni, hogy az ne tűnjön a 2015-ös, általa „borzalmasnak” nevezett és ezért felmondott nukleáris egyezmény újracsomagolásának. A New York Times úgy tudja, a Fehér Ház szerint néhány év teljes felfüggesztés is jobb, mint a 2015‑ös rendszer, amely alapján Irán fokozatosan növelhette volna dúsítási tevékenységét egészen 2030-ig, amikor is minden korlátozás megszűnt volna. (Az atomsorompó-szerződésből fakadó kötelezettségei viszont továbbra is megtiltották volna Iránnak atomfegyver gyártását.)

Több szakértő is felhívja a figyelmet: a mégoly ütőképes amerikai hadsereg sem képes bármire. A légi kampányként indult – és a Trump-kormányzat által máig nem háborúként emlegetett – katonai akció jó példa arra, hogyan alakul át egy korlátozott művelet regionális háborúvá, majd globális válsággá – mutatott rá Widyane Hamdach, a New Jersey-i Szent Péter Egyetem Közel-Kelet-szakértője. Regionális szinten Irán aszimmetrikus hadviselése – dróncsapások, proxymilíciák bevetése és a Hormuzi-szoros blokádja – aránytalanul nagy gazdasági és katonai terhet ró az Egyesült Államokra. Globálisan a konfliktus stratégiai lehetőséget teremtett Oroszország és Kína számára, mivel az amerikai erőforrások elvonása gyengíti a Washington kelet-európai és indo-csendesóceáni elkötelezettségét.

Hamdach ezért azt javasolja, hogy az USA kerülje az eszkalációt, és keressen diplomáciai, multilaterális megoldásokat, mert a jelenlegi irány „stratégiai túlterheléshez” és hosszú, kilátástalan konfliktushoz vezetne.

Eszkalációs csapda

Mégis, egyes elemzők szerint már-már törvényszerű, hogy Donald Trump az eszkalációt választja. Robert Pape, a Chicagói Egyetem professzora, katonai stratéga szerint a konfliktus elérte azt a pontot, ahol már nem lehet visszatérni a háború előtti állapothoz. Donald Trump két rossz opció között választhat: szárazföldi háború Irán ellen, vagy Irán felemelkedése regionális nagyhatalommá. Ez önmagában az eszkaláció irányába tolja az amerikai elnököt, akárcsak Trump saját politikai érdekei.

A szakértő hangsúlyozta, hogy Trump retorikája – például az iráni „civilizáció elpusztításáról” szóló fenyegetés – nem véletlen, hanem politikai logikát követ. A háború kimenetele meghatározza Trump elnöki örökségét. Ha Irán megerősödik, az „Trump történelmi vereségeként” jegyezné fel az utókor, ezért Pape szerint a katonai nyomás növelése tűnik számára a kisebb politikai kockázatnak. Hangsúlyozta: ha csak a szereplők retorikájából indulunk ki, könnyen téves konklúziókra juthatunk, ezért érdemes figyelni a konkrét cselekvéseket is. Például az amerikai csapatok mozgatása és a Hormuzi‑szoros körüli terep elemzése meglátása szerint arról árulkodik, hogy miközben a tárgyalások éppen újraindulnak Iránnal, Trump valójában már készül a szárazföldi műveletekre.