Megszólalt a héten a vajdasági Naplóban Dinko Gruhonjić újságíró, újvidéki egyetemi tanár annak apropóján, hogy magyar zászlót égettek nemrég Szabadkán, emellett pedig több etnikai indíttatású incidens is történt újabban Vajdaság-szerte, melyek közül egy, magyar fiatalokat érintő újvidéki inzultusnak maga is szemtanúja volt, azon töprengett el: e jelenségek messze túlmutatnak az elkövetők primitív indulatain.

Úgy látja, „ezek egy olyan társadalom jól ismert tünetei, amely elfelejtette, mi volt a legnagyobb előnye.” Hogy mi volt ez a többlet ott, ahol korábban különböző népek és nyelvek békés otthona volt, keserűen így összegzi: „A paradoxon az, hogy éppen azok, akik a leghangosabban beszélnek a »nemzeti érdekek védelméről«, vitték véghez azt, ami Vajdaság legnagyobb ellenségeinek sem sikerült. Kevésbé nyitott, kevésbé sokszínű és kevésbé élhető hellyé tették.”

Dinko Gruhonjić, az Újvidéki Egyetem Médiatudományi Tanszéke docense nevére tavaly márciusban figyeltem fel, amikor a Vajdasági Újságírók Független Egyesülete az ő érdekében lépett fel, azt kérve az ügyészségtől és a rendőrségtől, hogy sürgősen indítson eljárást a Gruhonjić meggyilkolásával kapcsolatos nyílt fenyegetésért felelős személyek ellen. Az újságíró szövetség, melynek programigazgatója is egyben a Boszniából elszármazott egyetemi oktató, azt követően fordult az illetékes hatóságokhoz, hogy annak az épületnek a bejáratában, ahol Gruhonjić a családjával él, március 21-én a következő fenyegető üzenet jelent meg: „Dinko, készen állsz az örök életre.” Az ijesztő küldemény a „Szerb Vajdaság” (Srpska Vojvodina) aláírást tartalmazta.

A lincselésre való biztatás nem volt előzménytelen. A halálosan megfenyegetett Gruhonjić ellen már egy évvel korábban is indult egy lejárató kampány, illetve hajtóvadászat a rezsim propagandája és a hatalom nacionalista ideológiája mellet elkötelezett portálokon. Akkor is kérte a szakmai fórum a hatóságok fellépését a félelelemkeltők ellen, de a megkeresésre még csak nem is reagáltak az illetékesek. Szembesülve a nemtörődömséggel, nemzetközi védelmet is kért a testület Gruhonjić és egy másik, szintén a támadások célkeresztjébe került vajdasági újságíró számára, de erre a lépésre is fittyet hánytak a hatóságok.

Hogy mi állt e bűnös passzivitás hátterében, arra egyrészt választ adnak a jól ismert szerbiai „demokratikus viszonyok”, melyekről mindent elmondanak azok a békés diáktüntetőkkel szembeni brutális túlkapások, melyekről korábban már e rovatban cikkeztem. Ha ehhez hozzáteszem, hogy Gruhonjić-ot tavaly júniusban, Weimar városa emberi jogi díjjal tüntette ki, a növekvőben lévő militáns nacionalizmussal és a háborús bűnösök Szerbiában való dicsőítésével kapcsolatos független és kritikus módon történő tájékoztató tevékenysége miatt, – akkor további érvekre, úgy gondolom, már nincs is szükség.

A Mi maradt Vajdaságból? címmel a Naplóban közreadott politikai esszé, melyet Szabad Magyar Szó is fontosnak tartott megjelentetni, eredetileg egy, a szarajevói rádióban elhangzott jegyzet átirata, illetve annak magyar fordítása. Ennek bemutatását a maszol olvasói számára azért tartom feltétlenül szükségesnek, mert ez, a velünk, magyarokkal kifejezetten rokonszenvező szerzőnek egy olyan jajkiáltása és egyben lármafa gyújtása, melyről már csak a nemzeti szolidaritás okán, de nemcsak ezért, mifelénk is tudni érdemes, sőt tudni kell. Ennek lényegét a publicista a következő kulcskérdésével sommázta: „Mi történt azzal a Vajdasággal, amely évszázadokon át éppen a többnyelvűségre, a sokszínűségre és a mindennapi együttélésre építette különlegességét?”

Ez a kardinális felvetés a publicisztika bevezető részében kerül rögzítésre, azt követően, hogy megtörtént a magyar zászló felgyújtó elképesztő atrocitás és annak nem kevésbé elképesztő sajtóbeli tálalása (ti. „hál’ Istennek” nem szerb fiatalok voltak a tettesek, hanem szabadkai horvátok?!), egy olyan újvidéki magyarellenes inzultus, mely Dinko Gruhonjić jelenlétében történt, továbbá egy minapi horvátok ellen irányuló, szintén újvidéki uszító cselekmény.

Íme, az írás nyitánya:

„Az elmúlt napokban Vajdaságban több etnikai indíttatású incidens is történt. Szabadkán egy végzős diák által a ballagási ünnepségen vitt magyar zászlót felgyújtottak, a tett elkövetésével két kiskorút gyanúsítanak. Egyes rezsimközeli bulvárlapok külön kiemelték, hogy a gyanúsítottak „nem szerb nemzetiségűek”, mintha az erőszaktevők származása fontosabb lenne magánál az erőszaknál.

 A másik incidensnek személyesen voltam tanúja. Újvidék belvárosában két fiatal magyarul beszélgetett, amikor egy fiatal férfi odalépett hozzájuk, az arcukba hajolt, és éppen a nyelvük miatt kezdte gúnyolni őket.

Szinte ugyanebben az időben a péterváradi Josip Jelačić szülőházán gyűlöletkeltő graffiti jelent meg: „Zágráb is egy éjszaka alatt csetnik kezekbe kerül majd.”

Lehet, hogy mindez csupán elszigetelt eset. Lehet, hogy nincs köztük semmilyen kapcsolat. De nehéz nem feltenni a kérdést: vajon több rejlik-e ezek mögött az események mögött puszta véletlennél? És ami még fontosabb: mi történt azzal a Vajdasággal, amely évszázadokon át éppen a többnyelvűségre, a sokszínűségre és a mindennapi együttélésre építette különlegességét?

A szerzőnk a legnagyobb vajdasági vérveszteséggel, a magyarok számának drámai csökkenésével kezdi gyorsleltárát, utánunk következnek a hiányzó horvátok, sőt mi több, az eltűnt szerbek is:

„Például az 1991-es népszámlálás szerint Vajdaságban közel 341 ezer magyar élt. Ma körülbelül 182 ezren maradtak. Ugyanakkor a horvátok száma több mint 74 ezerről mintegy 32 500-ra csökkent. Közben más kisebbségi közösségek is fogyatkoztak, velük együtt pedig eltűnt annak az identitásnak egy része is, amelyről Vajdaság ismert volt.

A Vajdaságból elvándorolt szerbek számát nehéz pontosan meghatározni, de kétségtelen, hogy az ő számuk is jelentős.”

A publicista a Naplóban „A végső mérleg: egyre kevesebb ember”-alcímet kapott írásának folytatásában eljut a mélyebb összefüggésekről történő reflexiókhoz, amelyek túlmutatnak az ostoba emberi reakciókon. Persze rögtön érvel is. A mondandója mélyen igaz és egyúttal végtelenül elszomorító is:

„Ezért a kérdés nem csupán az, ki gyújtotta fel a zászlót vagy ki írta a graffitit. A kérdés az, mi maradt Vajdaságból három évtized nacionalizmusa, háborúi, kivándorlása és multietnikus jellegének szisztematikus visszaszorítása után.

Természetesen a visszaesés egy része demográfiai okokkal magyarázható. Egy része gazdasági migrációval. De ez korántsem a teljes történet. Az emberek ugyanis nemcsak azért mennek el, mert nincs munkájuk. Azért is, mert úgy érzik, már nincsenek otthon. Egy olyan térség helyett, ahol természetes volt, hogy az utcán szerb, magyar, horvát, szlovák, ruszin vagy román nyelvet lehet hallani, fokozatosan olyan légkör alakult ki, amelyben a másságot egyre kevésbé tolerálják.

Ezért a felgyújtott magyar zászló nem csupán egy felgyújtott zászló. A Jelačić-házon megjelent gyűlöletgraffiti nem csupán graffiti. Az emberek kigúnyolása azért, mert magyarul beszélnek, nem egyszerűen egy járókelő primitívsége. Ezek egy olyan társadalom jól ismert tünetei, amely elfelejtette, mi volt a legnagyobb előnye.

A paradoxon az, hogy éppen azok, akik a leghangosabban beszélnek a „nemzeti érdekek védelméről”, vitték véghez azt, ami Vajdaság legnagyobb ellenségeinek sem sikerült. Kevésbé nyitott, kevésbé sokszínű és kevésbé élhető hellyé tették.”

Ezt követően Gruhonjić annak kapcsán, hogy „évek óta azt hallgatjuk, hogy a szerbek és a magyarok kapcsolatai történelmük legjobbjai” és „talán valóban a legjobb volt a viszony Aleksandar Vučić és Orbán Viktor között”, rámutat: „az autoriter politikai vezetők kapcsolata nem ugyanaz, mint az emberek közötti kapcsolat”. Mi több, teszi hozzá: „A politika nagyon egzakt tevékenység: eredmények alapján mérik, nem üres szólamok szerint. Például ezen „történelmi csúcskapcsolatok” idején körülbelül 70 ezer magyar tűnt el Vajdaságból.”

Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy mi történt nem is olyan régen, amikor az etnikai uszításokban jeleskedők között szép számmal ott voltak a mára megszelídült „demokraták” is. A múltidéző nem túloz, hanem csak pusztán tényeket sorol fel az alábbi passzusában:

„Emlékezzünk vissza az 1990-es évekre, amikor ugyanezek a Vučić-féle radikálisok szendvicset kínáltak a magyaroknak és a horvátoknak, hogy éhen ne maradjanak, miközben elköltöznek Vajdaságból „anyaországukba”. Ebben az időszakban a népszámlálási adatok szerint mintegy 50 ezer magyar és 20 ezer horvát „tűnt el” Vajdaságból. A nem szerb lakosság üldözése miatt Vajdaságban Vojislav Šešelj tíz év börtönbüntetést kapott a hágai törvényszéktől.”

Számomra, akinek megadatott, hogy Zombortól Zentáig, Szenttamástól Nagybecskerekig, Szabadkától Pancsováig és Magyarkanizsától Újvidékig sok-sok településén megfordulhattam e régiónak és közben rengeteg pozitív tapasztalatot szerezhettem, az itt otthonra találó bosnyák írástudó következő, személyes vallomást is magába foglaló mondanivalója bizonyult a leginkább megkapónak:

„Történelmileg Vajdaság nem egyetlen nemzet, nyelv vagy igazság terepeként jött létre. A Habsburg Monarchia idején tervszerűen telepítették be a birodalom különböző részeiből érkező lakosokkal. Ereje éppen abban rejlett, hogy senki sem csodálkozott azon, ha a szomszéd más ünnepet tartott, más nyelven beszélt vagy más vezetéknevet viselt.

Ezért ma már nem egyedi incidensekről van szó. Hanem arról, mivé vált Vajdaság. Vajon ő is csupán egy újabb nacionalista tartomány lett, ahol az embereket „mi”-re és „ők”-re osztják, miközben mindannyian elvándorolnak?

Talán ezért érint ez az egész jobban, mint kellene. Nem Vajdaságban születtem. 1990-ben érkeztem Újvidékre Banja Lukából, hogy tanuljak. Egy lány iránti szerelem hozott ide, és miatta, valamint egy életforma iránti szerelem miatt maradtam.

Boszniának és Vajdaságnak volt valami közös vonása, amihez nem kellett hozzászoknom: a volt Jugoszlávia kevés olyan térsége közé tartoztak, ahol a különbözőség nem kivétel, hanem szabály volt. Ahol teljesen természetesnek számított, hogy egy családban különböző ünnepeket tartanak, hogy egy asztalnál különböző nemzetiségű emberek ülnek, és hogy ebből senki nem csinál „politikai kérdést”.

Dinko Gruhonjić esszéjének következő részében a fentebb elmondottakból vonja le azt a következtetését, mely diagnózis és egyben vádirat is. Amikor kifejti, hogy „Éppen ezért a nacionalisták soha nem értették sem Boszniát, sem Vajdaságot.”, nem marad adós az indoklással sem: „Mert mindkét térség a keveredésből, nem pedig a szétválasztásból született. Találkozásokból, nem határokból. Olyan emberekből, akik egymás mellett, sőt gyakran egymással éltek.”

A szóba hozott párhuzam lehetőséget ad arra is, hogy ehhez kapcsolódóan dermesztő számadást is készítsen, amivel szintén figyelmeztetni akar. Óva intésének érvei meg nem kérdőjelezhetők, viszont félő, hogy épp ott nem fognak a kellő visszhangra találni, ahol ere a legnagyobb szükség lenne.

„Ezért lett Bosznia és Vajdaság is ugyanazon politikák célpontja az 1990-es években. A különbség azonban óriási: Bosznia a háború véres árát fizette meg. Vajdaság pedig az emberek csendes távozásának, a félelemnek és sokszínűsége fokozatos eltűnésének árát.

Azok a társadalmak pedig, amelyek ilyen üzeneteket küldenek polgáraiknak, végül polgárok nélkül maradnak.

Talán ezért tűnnek a mostani incidensek fontosabbnak, mint első pillantásra. Egyetlen társadalom sem válik intoleránssá egyik napról a másikra. Ez lassan történik. Először hozzászoknak a sértéshez. Aztán a graffitihez. Aztán a fenyegetéshez. Végül ahhoz a tényhez, hogy valakinek a nyelve, neve vagy zászlaja már gúny tárgya lett.”

A jegyzetíró értelemszerűen arra is kitér, hogy mennyire kétélű fegyver a kibúvók találása, a problémák szőnyeg alá seprése a gyűlöletkeltő akciók kapcsán és tükröt is tart a mindenkori belgrádi döntéshozóknak:

„És minden alkalommal akad valamilyen „ésszerű” magyarázat: hogy elszigetelt esetről van szó, csínytevésről, provokációról vagy fiatalkori meggondolatlanságról. De amikor ezek az „elszigetelt esetek” harmincöt év alatt összeadódnak, az eredmény már nem elszigetelt. Kíméletlenül látható a statisztikákban. Az üres házakban. A bezárt kisebbségi nyelvű osztályokban.”

A zárszóban pedig a választott hazáját szerető és féltő Vajdaság patriótafelelős ízig-vérig toleráns kiművelt emberfő címadó jajkiáltása köszön vissza, amit most, bár a 24. órában érdemes lenne minél több délvidéki szerb polgárnak meghallani és lelkiismereti kérdésként kezelni:

„A felgyújtott zászló és egyetlen graffiti mögött nem csupán a nemzetiségi kapcsolatok kérdése húzódik meg. Hanem az a kérdés, hogy mi maradt Vajdaságból.

A nacionalisták harmincöt éve beszélnek területekről, határokról, zászlókról és nemzetekről. Munkájuk eredménye egyszerűen mérhető: az emberek elmennek, üres házak maradnak, üres iskolák és gyermekek nélküli utcák. Talán végül pontosan azt érték el, amit akartak: egyre kevesebb különböző embert, egyre kevesebb „mást”, egyre kevesebb kisebbséget.

A végső mérlegben: egyre kevesebb embert.

Az egyetlen probléma az, hogy egy ilyen Vajdaságban végül nem marad senki, akivel megünnepelhetnék a győzelmüket.

És ha ez győzelem, akkor a vereséget nehéz is elképzelni.”