A kontinens vezetői csendben, informális egyeztetéseken dolgoznak azon, hogyan lehetne fenntartani a katonai szövetség elrettentő erejét akkor is, ha Washington megbízhatatlanná válna. Az „európai NATO” néven emlegetett elképzelés mögött egyre szélesebb európai támogatás körvonalazódik.

Nyugat-Európában egyre komolyabban veszik azt a forgatókönyvet, amely néhány éve még politikai tabunak számított: mi történik, ha az Egyesült Államok csökkenti szerepét a NATO-ban, kivonja erőit Európából, vagy egy válsághelyzetben nem siet szövetségesei védelmére? A kontinens vezetői ezért informális egyeztetéseken dolgoznak egy tartalékterven, amely lehetővé tenné, hogy Európa nagyobb részt vállaljon saját védelméből, miközben továbbra is a NATO meglévő katonai struktúráira támaszkodik. A tervet egyesek már „európai NATO-ként” emlegetik, de a cél nem egy rivális szövetség létrehozása. Inkább arról van szó, hogy Európa akkor is képes legyen fenntartani az elrettentést Oroszországgal szemben, ha Washington megbízhatatlanná válik. A gondolat tavaly óta formálódik, de Donald Trump újabb fenyegetései, az iráni háború körüli feszültségek és a Grönlanddal kapcsolatos kijelentései jelentősen felgyorsították a folyamatot.

A legfontosabb politikai változás Berlinben történt. Németország évtizedeken át óvatosan kezelte a francia eredetű európai stratégiai autonómia gondolatát, mert nem akarta gyengíteni az amerikai biztonsági garanciát. Friedrich Merz kancellársága alatt azonban egyre erősebb a felismerés: az Egyesült Államok megbízhatósága már nem tekinthető magától értetődőnek.

Donald Trump Ukrajnával kapcsolatos álláspontja, NATO-ellenes kijelentései és az európai szövetségesekkel szembeni nyílt bírálatai Berlinben is újragondolásra késztették a döntéshozókat. Különösen sokkoló volt, amikor az amerikai elnök Grönland megszerzéséről beszélt, nyomást gyakorolva Dániára, vagyis egy NATO-tagállamra. Ez sok európai vezető számára azt üzente: a régi biztonsági képletek már nem működnek automatikusan.

Az iráni háború körüli vita tovább mélyítette a bizalmi válságot. Trump azzal fenyegetőzött, hogy az Egyesült Államok kiléphet a NATO-ból, miután az európai szövetségesek nem támogatták Washington iráni hadjáratát. A formális kilépéshez ugyan kongresszusi jóváhagyás kellene, de az elnök főparancsnokként önállóan is kivonhatna katonákat, eszközöket vagy kulcsfontosságú támogatást Európából. Ez azért különösen súlyos kérdés, mert a NATO működése ma is nagyrészt a tengerentúli vezetésre épül: a szövetség európai főparancsnoka is hagyományosan amerikai tábornok. Washington ugyancsak meghatározó szerepet játszik a hírszerzésben, a logisztikában, a stratégiai szállításban, a légi utántöltésben, a rakéta-előrejelző rendszerekben és a műholdas megfigyelésben. Az európai tervezés ezért már nemcsak politikai jelszavakról szól, hanem gyakorlati katonai kérdésekről is. Ki irányítaná a NATO lég- és rakétavédelmét, ha az amerikai tisztek háttérbe lépnének? Hogyan működnének a megerősítési útvonalak Lengyelország és a balti államok felé? Ki szervezné a logisztikai hálózatokat és a nagy hadgyakorlatokat?

Mark Rutte NATO-főtitkár szerint a szövetség „európaibb vezetésűvé” válik.

Boris Pistorius német védelmi miniszter hasonlóan fogalmazott: a NATO pótolhatatlan Európa és az Egyesült Államok számára is, de az európaiaknak több felelősséget kell vállalniuk. Szerinte a NATO-nak éppen azért kell európaibbá válnia, hogy transzatlanti maradhasson.

A német fordulat más országokat is mozgásba hozott: a brit, francia, lengyel, északi és kanadai szereplők egyre inkább egy NATO-n belüli „akarók koalíciójaként” tekintenek a készülő vésztervre. Finnország különösen fontos szereplő: Oroszországgal hosszú határon osztozik, erős hadsereggel rendelkezik, és megtartotta a sorkatonai szolgálatot. Alexander Stubb finn elnök szerint az amerikai tehervállalás részleges áthelyeződése Európára már zajlik, de ezt ellenőrzött módon kell végrehajtani, nem hirtelen kivonulásként.

A hadkötelezettség kérdése is visszatért az európai vitákba. A hidegháború után sok ország leépítette a sorkatonaságot, most viszont egyre többen látják úgy, hogy a nagyobb védelmi képességhez nemcsak fegyverekre, hanem kiképzett tartalékokra és erősebb társadalmi ellenálló képességre is szükség van.

Európa ugyanakkor több kulcsterületen továbbra is jelentősen lemarad az Egyesült Államoktól. Ilyen a tengeralattjáró-elhárítás, az űr- és felderítési képesség, a légi utántöltés, a stratégiai szállítás és a nagy hatótávolságú precíziós fegyverek fejlesztése. Németország és az Egyesült Királyság közös terve lopakodó robotrepülőgépek és hiperszonikus fegyverek fejlesztésére már azt jelzi, hogy Európa nemcsak többet akar költeni, hanem stratégiai képességeket is építene.

A legnehezebb kérdés mégis a nukleáris elrettentés. A NATO erejének alapját eddig az amerikai nukleáris ernyő adta, ezt pedig egyik európai ország sem tudja gyorsan pótolni. Franciaország és Nagy-Britannia ugyan rendelkezik atomfegyverekkel, de ezek mérete és szerepe nem azonos az amerikai garanciarendszerrel. Éppen ezért különösen érzékeny téma, hogy Franciaország nukleáris elrettentése kiterjeszthető-e más európai országokra, köztük Németországra. A terv megvalósítása tehát rendkívül nehéz lesz. Európa hosszú ideig alulfinanszírozta saját védelmét, és a legfontosabb képességekben az Egyesült Államokra támaszkodott. Bár egyre több NATO-parancsnoki pozíciót töltenek be európai tisztek, a hírszerzési, műholdas, rakéta-előrejelző és nukleáris képességek pótlása nem megy gyorsan.

Mégis fordulópont körvonalazódik: Európa már nem csupán amerikai nyomásra beszél nagyobb teherviselésről, hanem saját biztonsági félelmei miatt. Az „európai NATO” gondolata ezért nem a transzatlanti szövetség végét jelenti, hanem annak válságbiztosítását. Egy olyan biztosítási tervet, amelyre Európa sokáig nem akart gondolni, de amelynek kidolgozása ma már elkerülhetetlennek tűnik.