Magam sem gondoltam, hogy ennyit fogok foglalkozni az iráni háborúval, de egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a háború egyrészt nagyon elhúzódik, másrészt máris hatással van mindenkinek az életére, tekintve azt a nagyon komoly gazdasági hatást, amit ez a konfliktus a világgazdaság egészére gyakorol. Engem ennek a háborúnak a kapcsán elsősorban az ok-okozati összefüggések érdekelnek, ezek értelmezése és megmutatása közösségünk számára; ha már egyebet nem tehetünk, amikor látjuk a benzinkutakon a felfelé kúszó árakat, legalább értsük a folyamatot, ami a napokban ezeket az extrém árakat meghatározza, és értsük azt is, hogy miért fog ez a helyzet tartósan fennállni az elkövetkezőkben, ugyanis, mint az alábbiakból látni fogjuk, nincsen gyors és jó megoldás erre az amúgy percről percre romló helyzetre.

A Dardanellák és a Hormuzi-szoros: stratégiai helyszínek, kereskedelmi és katonai fojtópontok

Bármennyire nem szeretek katonai dolgokkal foglalkozni, ugyanis elvből elutasítom az erőszak abszolút minden formáját, egy háborút nem lehet a katonai rész megértése nélkül átlátni, ezért az utóbbi időben fokozottabb figyelemmel kísérem azokat a katonai szakértőket, akik, úgy gondolom, világosan és őszintén beszélnek a katonai helyzetről.

Mindezek miatt figyelek a napokban elsősorban John Mearsheimer professzor meglátásaira, ugyanis amellett, hogy Mearsheimer véleményem szerint korunk egyik legnagyobb külpolitikai gondolkodója, jelentős katonai háttérrel rendelkezik: a West Pointon végzett, és kapitányi rangig vitte a légierőnél. Tehát, ha valakinek megvan mind a katonai tudása, mind a politológiai képzettsége ahhoz, hogy a kibontakozó helyzet katonai és politikai dimenzióját, valamint ezek összefonódását értelmezze, akkor ő az.

Mearsheimer professzor a napokban egy érdekes analógiát állított fel: szerinte a Hormuzi-szoros megnyitásának problematikája kísértetiesen emlékeztet az 1915-ös gallipoli katasztrófára, amikor is a britek megpróbálták megnyitni – sikertelenül egyébként – a Dardanellák szorost. A britek hasonlóan gondolkodtak 1915-ben, amikor megkíséreltek behatolni a Dardanellákba: „az Oszmán Birodalom beteg, rohad, és amint vezetés nélkül marad, összeomlik, tehát csak arra van szükség, hogy a britek megjelenjenek az armadájukkal”. Ezzel szemben a törökök olyan váratlan és heves ellenállást tanúsítottak, ami a modern hadtörténet egyik kiemelkedő példája lett, és tulajdonképpen csodálattal emlegeti mindenki; nyugodtan mondhatjuk, hogy oroszlánként küzdöttek egy félelmetes túlerővel szemben.

Gallipoli során emelkedett fel maga Atatürk is, akinek harcra buzdító mondása ma is legendás, ugyanis nem kitartásra ösztönözte a katonákat, hanem azt mondta nekik, hogy azt várja el tőlük, hogy a szoros védelmében meghaljanak: „Jönnek utánunk mások, ha mi meghalunk.” (Mint később látni fogjuk, a civilizációs különbségek ezekben a helyzetekben nagyon fontosak, a mentalitáson nagyon sok múlik.) Gallipoli végül katasztrófába torkollott: a brit birodalom hadserege százezres nagyságrendben veszített embereket (elsősorban ausztrál és új-zélandi katonákat), nyolc hónap véres állóháború után vissza kellett vonulniuk, az admirálisnak le kellett mondania, és az egész fiaskó majdnem Churchill politikai karrierjébe került.

Namármost Mearsheimer azt mondja, hogy tekintve az iráni partszakasz sziklás voltát, a Hormuzi-szoros megnyitása egy „tízszeres Gallipoli” veszélyét hordozza magában. Ahogyan a szűk vizeken az oszmán tüzérség és az aknák akkora kárt okoztak, hogy az akkoriban a legmodernebbnek tekintett hadsereg kénytelen volt visszavonulni, Mearsheimer szerint a Hormuzi-szorosban Iránnak is sokszoros előnye van; továbbá, ha bombázások miatt hátrébb kell vonulniuk a sziklás szárazföld felé, a terep nehézsége miatt újabb és újabb védelmi vonalakat tudnak kialakítani, és egy partraszállás mindenképpen vérfürdőt eredményezne. Mindenesetre az utóbbi napokban az „iráni Gallipoli” narratíva széles körben terjed a stratégiai elemzők körében, egyre többen nyúlnak ehhez az analógiához. Ezen körülmények között érthető az az izraeli igyekezet, hogy az iráni lakosságot valahogy fellázítsák, ugyanis ezt a szcenáriót elvileg csak akkor lehetne elkerülni, ha az iráni lakosság megdönti a rezsimet, amire jelenleg egyre kevesebb az esély.

A párhuzam egyébként nemcsak katonai, hanem politikai is, ugyanis a politika dinamikája ugyanabba az irányba mutat, mint az 1915-ös partraszállási kísérlet kényszere: az amerikaiak már nem irányítják a folyamatot, hanem a folyamatnak az ellenfél reagálásaiból kifolyólag egyfajta sajátos íve alakult ki, amely során az amerikai fél is egyre inkább lépéskényszerbe került, és félő, hogy hasonlóképpen kulminál. De miután részleteztük az analógiát katonai szempontból, nézzük meg a kibontakozó politikai kényszerpályát is, amely egyébként sokkal fontosabb, mert meghatározza az események irányát.

A „mission creep” csapdája az iráni háborúban

A kialakuló helyzetet egyre több szakértő a „mission creep” kulcsfogalommal magyarázza, nézzük meg tehát, mit is jelent ez a kifejezés. Ez egyfajta lassú, de folyamatos eszkalációt jelent, amely során egy eredetileg korlátozottnak tekintett és korlátozottnak tervezett katonai vagy politikai művelet egyre jobban bővül, anélkül hogy tudatos döntés született volna a célok megváltoztatásáról. Vagyis az események kiszabadulnak a tervezési keretből, és egy sajátos logikai ív mentén egyre szélesebb körűvé válnak.

A mechanizmus úgy működik, hogy általában van egy eredeti, korlátozott cél, például „csak” a Hárk-szigetet foglaljuk el. Aztán jelentkezik az első komplikáció: a sziget elfoglalásához a közeli partszakaszt biztosítani kell. Aztán következik a logikai kényszer: ha már ott vagyunk, akkor védeni kell az elfoglalt területet. Majd ebből következik a logisztikai kényszer: utánpótlás kell a védelemnek, ez újabb biztosítást igényel. A lánc végén a politikai kényszer áll: ahogy az eszkaláció terebélyesedik, és egyre több az áldozat, a politikai visszavonulás egyre nehezebbé válik. A mission creep klasszikus példái: Vietnám, Szomália (1993, Black Hawk Down), Afganisztán.

A szakértők szerint azonban Irán túlszárnyalhatja a klasszikus példákat, ugyanis a mission creep folyamat végén Irán teljes mozgósítást rendelhet el, és akkor a nyugati katonai expedíció egy nyolcvanmilliós ország szembenállásával találkozik. Továbbá a Zagrosz-hegység zord vidékén a technológiai fölény részben elvész, és a helyiek terepismerete és honvédelmi motivációja (lásd a törökök ellenállása, valamint a helyi iszlám harci kultúra és mentalitás) viszont pótolja a technológiai hiányosságokat.

A hosszú háború jelei

Két fontos jelzést láttam arra nézve, hogy ez a háború hosszú ideig eltart majd: az egyik, hogy Trump elnök őszintén elmondta, hogy az iráni válaszreakció nemcsak meglepte őket, hanem sokkolta is; ebből pedig adódik, hogy az amerikai vezetés most már mission creep lépéskényszerben van. A másik pedig, hogy Pete Hegseth hadügyminiszter egy 200 milliárdos hadi költségkiegészítést kért a Kongresszustól.

Trump szavai pontosan a következők: „So they hit Qatar, Saudi Arabia, UAE, Bahrain, Kuwait. Nobody expected that. We were shocked.” („Szóval eltalálták Katart, Szaúd-Arábiát, az Egyesült Arab Emírségeket, Bahreint, Kuvaitot. Senki sem számított erre. Ez sokkolt bennünket.”) A kérdésre, hogy de hát nem tájékoztatták őt erről a lehetőségről: „No, nobody. No, no, no.” („Nem, senki. Nem, nem, nem.”) Tehát a kezdeti célok és a jelenlegi helyzet között tátong egy széles szakadék. Ami pedig a kétszázmilliárdos kiegészítést illeti, ekkora összegre csak akkor van szükség, ha egy hosszú háborús helyzetet kell kezelni; gondoljunk bele, mióta tart az ukrán háború, és már kilencven milliárddal is fenn lehet tartani.

Jelzem, hogy az USS Tripoli két nap múlva megérkezik a helyszínre. Az USA közben nekifogott, hogy előkészítse a helyzetet, vagyis elkezdtek lebombázni mindent, ami él és mozog a szorosban és a szoros környékén. Ugyanakkor San Diegoból is útnak indítottak egy másik haditengerészeket szállító hajót is, az USS Boxert, amely valamikor április elején érkezik meg a térségbe, valamint egyes információk szerint készültségbe helyeztek egy légideszant egységet, amely nagyon gyorsan bevethető a világ bármelyik pontján. Tehát ekkora, szárazföldön bevehető erőt értelmetlen lenne felsorakoztatni, ha nem terveznék a bevetésüket.

Talán még remélhetjük, hogy ez csak a legrosszabb forgatókönyv – hogy a Gallipolival vont párhuzam túlzónak bizonyul, hogy az események stabilizálódnak, és hogy a döntéshozók találnak egy kiutat. De a történelem más tanulságot sugall. A háborúk ritkán alakulnak a tervek szerint. Szinte mindig a fentebb részletezett lassú eszkalációs logika szerint haladnak – és ha ez a logika egyszer érvényesülni kezd, a folyamat megállítása szinte lehetetlen.