Az amerikai kormányzati illetékesek – az elnöktől a külügyminiszteren át a hadügyminiszterig – folyamatosan változó, egymásnak is ellentmondó magyarázatokat adnak az iráni háborúra. A világos stratégiai célok hiánya magyarázhatja a háború alacsony lakossági támogatottságát.

A támadást megelőző hetekben és az azóta eltelt időszakban az amerikai vezetők több, egymástól eltérő érvet soroltak fel az iráni rezsim elleni fellépésre.

Donald Trump elnök januárban még arról beszélt, hogy az Egyesült Államok megvédi az utcán tiltakozó irániakat az elnyomó rezsimmel szemben. „Úton van a segítség” – fogalmazott.

Később Steve Witkoff, aki az amerikai elnök különmegbízottjaként az Iránnal folytatott tárgyalásokat vezette, azt állította: Irán „heteken belül” fegyverminőségű nukleáris anyaghoz juthat. Ez azért érdekes, mert tavaly nyáron az amerikai bombázók Donald Trump szerint „totálisan megsemmisítették” az iráni atomlétesítményeket.

Az elnök múlt heti évértékelőjében már azt nevezte a fő veszélynek, hogy Irán „rövidesen” rendelkezhet olyan interkontinentális ballisztikus rakétával, amellyel amerikai szárazföldi célpontokat is elérhet. Később – egy hétfői, fehér házi eseményen – azt hangsúlyozta, hogy az iráni vezetés évtizedek óta amerikaiakat ölő terrorcsoportokat támogat, ezért a rezsimet el kell távolítani.

Marco Rubio külügyminiszter hétfőn újabb indoklást adott. Szavai szerint Irán „közvetlen, azonnali fenyegetést” jelentett az Egyesült Államokra, mert egy izraeli támadás esetén megtorló csapást mérhetett volna a Közel-Kelet térségében lévő amerikai támaszpontokra. Hasonló érvelés jelent meg abban a levélben, amelyet Donald Trump küldött a kongresszusnak a háború leállítását szorgalmazó kétpárti indítvány szerdai szavazása előtt. A felsőház végül 53–47 arányban leszavazta az indítványt, amely kötelezte volna a kormányzatot a hadműveletek befejezésére.

Magas rangú kormányzati tisztviselők jelezték, hogy Irán nem tárgyalt jóhiszeműen. Egyértelmű volt számukra, hogy a rezsim szándéka újjáépíteni a tavaly júniusban lerombolt nukleáris létesítményeket, megőrizni az urándúsítás képességet, hogy azt idővel felhasználhassa atomfegyver előállításához. Arra a következtetésre jutottak, hogy az elnöknek „nem volt más választása”, mint a támadás.

Erre utalt múltheti nyilatkozatában Trump elnök is, amikor azt mondta: szeretné diplomáciai úton megoldani a vitát, de elégedetlen a tárgyalások menetével, és nem engedheti, hogy a terrorizmus elsőszámú támogatója atomfegyverre tegyen szert. Irán „elutasított minden lehetőséget, hogy lemondjon nukleáris ambícióiról, és ezt már nem viselhetjük el” – fogalmazott az elnök.

A Rubio által emlegetett „közvetlen veszélyt” azonban az amerikai hírszerzéshez hozzáférő tisztviselők nem tudták alátámasztani. Mark Warner virginiai szenátor, a szenátus hírszerzési bizottságának demokrata párti vezetője a CNN State of the Union című műsorában vasárnap azt nyilatkozta: nincs bizonyíték arra, hogy Irán bármilyen megelőző csapást mért volna az Egyesült Államokra. Warner egyike annak a nyolc kongresszusi tagnak, akiket a külügyminiszter előzetesen tájékoztatott a hadművelet megkezdéséről. Marco Rubio újabb, hétfői tájékoztatása után Warner azt mondta: nem hiszi, hogy Irán rakétái közvetlen fenyegetést jelentenének az Egyesült Államokra, bár jelentős fenyegetést jelentettek Izraelre nézve. „Ez továbbra is egy választáson alapuló háború, amelyet Izrael céljai és ütemtervei diktáltak, miként azt mások is elismerték” – mondta Warner.

Marco Rubio nyilvános magyarázata is azt a benyomást keltette, mintha az Egyesült Államok Izrael döntéseihez igazította volna saját katonai lépéseit. A Fehér Ház gyorsan igyekezett cáfolni ezt az értelmezést, hangsúlyozva, hogy a külügyminiszter „nem arról beszélt, miért ment háborúba az USA, hanem csak arról, hogy miért akkor, amikor”.

A zavaros és egymásnak ellentmondó nyilatkozatok újraélesztették azokat a bírálatokat, amelyek szerint Washington elsősorban Izrael érdekében lépett fel. Ezek a hangok már a tavalyi, tizenkét napig tartó konfliktus idején is erőteljesen megjelentek, amikor Izrael indította a csapásokat, és az USA csak később csatlakozott. A vádak különösen érzékenyen érintik Donald Trump elnököt, aki az „America First”, vagyis az amerikai érdekek elsődlegességének ígéretével nyerte meg a választást. Mellesleg a republikánus bázison belül erősödőben van az Izrael-kritikus tábor.

Nemzetközi jogászok szerint Rubio indoklása egy feltételezett eszkalációs forgatókönyvre épül, ami nem felel meg az önvédelem jogi kritériumainak. Az ENSZ Alapokmányának 51. cikke alapján egy állam csak akkor indíthat jogszerűen katonai támadást, ha arra felhatalmazást kap az ENSZ Biztonsági Tanácsától, vagy ha egy már bekövetkezett fegyveres támadásra válaszol. A megelőző csapás csak akkor tekinthető jogszerűnek, ha a fenyegetés bizonyíthatóan közvetlen és azonnali – ellenkező esetben agressziónak, a nemzetközi jog legsúlyosabb megsértésének minősül.

Az amerikai külügyminiszter magyarázata ráadásul folytatódott egy olyan elemmel, amely szintén nem értékelhető „azonnali és közvetlen fenyegetésként”. Azt mondta: az Egyesült Államok célja volt megsemmisíteni a konvencionális rakétákat, amelyek védelme alatt Irán a későbbiekben atomfegyvert fejleszthetett volna anélkül, hogy abban bárki meg tudta volna akadályozni.

Utólag Donald Trump olyan verzióval állt elő, amely teljesen felülírja a külügyminiszter magyarázatát. Azt mondta, hogy az Egyesült Államok azért indította meg a támadást, mert „véleménye szerint” Irán készült elsőként csapást mérni. „A tárgyalások állása alapján biztos voltam benne, hogy ők lépnek először” – fogalmazott az amerikai elnök.

A kérdés az, hogy létezik‑e olyan hírszerzési információ, amely ezt alátámasztja. Ha nem, akkor a háború indítása az elnök személyes megérzéseire épült, ami súlyos jogi aggályokat vet fel. A nemzetközi közösségnek ilyen esetben elvileg kötelessége volna fellépni, és megállítani az agressziót. Más kérdés, hogy ilyesmire a legritkábban került sor az ENSZ alapokmányának elfogadása óta eltelt nyolc évtizedben.

A február 28-i támadás után Trump arra buzdította az irániakat, hogy vegyék át az irányítást az ország felett – ez lényegében a rezsim megdöntésére való felhívás. A kormányzat magas rangú tisztviselői ugyanakkor azt állítják, hogy a háború nem a rendszerváltásról szól. A kommunikációs ellentmondásokat tovább erősítette, hogy a műveletek első hullámában célponttá vált Ali Hamenei, Irán legfőbb vezetője is.

Másnap vezető republikánus politikusok igyekeztek visszakozni: Mike Johnson házelnök szerint „a cél nem a rendszerváltás, hanem a rakéták kiiktatása”. Pete Hegseth védelmi miniszter másként fogalmazta meg ugyanazt. „Az elnök butaságnak nevezte az elmúlt húsz év nemzetépítő háborúit, és igaza volt. Ez azoknak (a háborúknak) az ellenkezője” – mondta a tárcavezető. A New York Postnak adott hétfői interjúban az elnök nem zárta ki, hogy szárazföldi csapatokat küld Iránba, kedden pedig a német kancellárral közösen tartott sajtótájékoztatón úgy fogalmazott: „meglátjuk, mit történik az (iráni) néppel”.

A kommunikációs káosz és a stratégiai célok tisztázatlansága hozzájárulhat ahhoz, hogy az amerikai közvélemény mindössze negyede támogatja a háborút, noha Irán évtizedek óta az Egyesült Államok egyik legfőbb ellenfele.