Európa nem számíthat többé feltétel nélkül az USA-ra, ezért önállóbbá kell válnia, de ezt saját belső megosztottsága akadályozza. Ugyanakkor az európai stratégiai autonómia kialakítása amerikai ellenállásba is ütközhet, különösen a nukleáris elrettentés területén.

A szokásosnál fokozottabb várakozás előzte meg idén az évente megrendezett Müncheni Biztonságpolitikai Konferenciát. Donald Trump második elnökségének első évében jelentősen romlottak az Egyesült Államok és az európai NATO‑szövetségesek közötti kapcsolatok. A feszültségek látványos kezdőpontja JD Vance amerikai alelnök tavalyi müncheni beszéde volt, amely sokkolta az európai résztvevőket. A helyzet azóta tovább romlott: kereskedelmi viták alakultak ki Washington és több európai főváros között, az amerikai politikai vezetés részéről egyre agresszívebb retorika érkezik Európa felé. A stratégiai feszültségek csúcspontjaként a januári, davosi Világgazdasági Fórum előtt az amerikai elnök megpróbálta kikényszeríteni a Dán Királyságtól Grönland eladását.

JD Vance helyett idén Marco Rubio külügyminiszter képviselte az Egyesült Államokat Münchenben, és bár első hallásra visszafogottabb hangot ütött meg, mondanivalója lényegében megegyezett az alelnökével. Az európai vezetők látszólag megkönnyebbülten konstatálták a hangnemváltást, a színfalak mögött viszont többen a bántalmazott feleség metaforájával írták le Európa és az USA viszonyát, aki hinni szeretné, hogy a férje megváltozott, mert néhány napig abbahagyja a verését. Többen – köztük Ursula von der Leyen bizottsági elnök – hangsúlyozták, hogy az Egyesült Államokkal való kapcsolatok megrendültek, Washington kiszámíthatatlan, ezért Európának önállóbbá kell válnia, különösen a védelem és a biztonság terén.

Friedrich Merz német kancellár a konferenciát megnyitó beszédében jelentette be, hogy Berlin megkezdte a tárgyalásokat Franciaországgal a közös nukleáris elrettentés lehetőségéről. Ez korábban tabu volt, csakhogy többek szerint a transzatlanti bizonytalanság tartós lehet.

Bár a müncheni konferencián több vezető amerikai demokrata politikus igyekezett megnyugtatni az európaiakat – barátságot, együttműködést és Trump külpolitikájának elutasítását ígérve –, Európa már nem bízik abban, hogy a transzatlanti kapcsolat visszatérhet a régi kerékvágásba – akkor sem, ha a következő amerikai elnök demokrata lesz, mutatott rá a New York Times.

A Trump‑kormányzat Grönland megszerzésére irányuló kísérlete és a transzatlanti kapcsolatok hullámzása nemcsak az európai kancelláriákat sokkolta. A YouGov pénteki felmérése szerint a hat legnagyobb európai országban az Egyesült Államokat pozitívan megítélők aránya a legalacsonyabb szintre esett vissza a mérések 2016-os kezdete óta. Egyes országokban nagyobb fenyegetésként érzékelik Washingtont, mint Kínát, Iránt vagy Észak-Koreát. A Politico múlt héten közzétett közvélemény-kutatása szerint a németek, franciák, britek és kanadaiak relatív többsége megbízhatatlan szövetségesnek tartja az USA-t. A britek körében a legnagyobb a bizalom (35%), de még ott – vagyis a leginkább Amerika‑barát európai országban – is többen vannak a bizalmatlanok (39%).

Nem véletlen, hogy Európa vezetői egyre hangosabban hirdetik, hogy a kontinensnek kevesebbet kellene támaszkodnia az Egyesült Államokra. A politikai retorika azonban éles kontrasztban áll a valósággal.

Európa védelmi ambícióit saját belső megosztottsága bénítja. A kontinens védelmi ipara papíron hatalmas. A gyakorlatban azonban a nagy közös projektek rendre elakadnak, mutat rá a Reuters elemzése. A leglátványosabb példa a Future Combat Air System (FCAS), amelyet Franciaország, Németország és Spanyolország közösen fejleszt. A program célja egy hatodik generációs vadászgép és egy teljesen új harci ökoszisztéma létrehozása. A projekt azonban évek óta késik, részben a résztvevő országok közötti ipari és politikai viták miatt: kié legyen a technológiai vezető szerep, ki mennyit fizet, és ki milyen hozzáférést kap a kulcsfontosságú szellemi tulajdonhoz.

Hasonló problémák sújtják a rakétavédelmi és nagy hatótávolságú csapásmérő képességek fejlesztését is. Bár Európa felismerte, hogy az orosz agresszió nyomán ezek a képességek létfontosságúak, a tagállamok továbbra is párhuzamos, egymással versengő projekteket indítanak. A nemzeti megoldások széttöredezett, drágább és lassabb fejlesztést eredményeznek.

A politikai akarat sem egységes. Franciaország – az EU egyetlen nukleáris hatalma – európai szintű elrettentést sürget, a kelet‑európai országok azonban továbbra is az amerikai nukleáris ernyőben bíznak. Merz pénteki beszéde előtt Németország is vonakodott. A Párizs által régóta sürgetett stratégiai autonómia így gyakran inkább retorikai fogás, mintsem működőképes terv.

Az amerikai nyomásra a tagállamok GDP-jének 5 százalékára emelt védelmi költségvetések mellett az Európai Unió további 800 milliárd eurót költ védelemre 2030-ig. Csakhogy a jelenlegi felállás szerint a pénz nagy része – a közös európai fejlesztések helyett – inkább az amerikai hadiipari vállalatok felé talál magának utat. Emögött nemcsak gazdasági, hanem amerikai stratégiai érdekek is felfedezhetők. Washington soha nem támogatta Európa teljes függetlenedését, és most sem teszi.

A múlt század hatvanas éveiben az Egyesült Államok minden eszközzel próbálta akadályozni, hogy európai szövetségesei tőle független nukleáris elrettentő erőt hozzanak létre. Londonnál sikerrel is járt: a tengeralattjárókról indítható Trident atomrakétákat az Egyesült Államok gyártja és tartja karban, így a brit rendszer működése technológiailag és logisztikailag is szorosan kötődik Washingtonhoz. Ezzel szemben Charles de Gaulle makacs kitartásának köszönhetően a francia atomprogramot csak ideig-óráig tudta elgáncsolni az USA, pedig a diplomácia mellett a hírszerzést is bevetette. Az amerikai titkosszolgálatok folyamatosan megfigyelték a korabeli francia elnököt és környezetét, és újságcikkekkel és kiszivárogtatásokkal próbálták befolyásolni a francia közvéleményt. A CIA-, a Pentagon-, illetve az amerikai és a francia külügyminisztérium iratai alapján az amerikaiak még egy titkos megfigyelőállomást is létrehoztak Líbiában, hogy kövessék a francia atomkísérleteket. Az affér végül oda futott ki, hogy De Gaulle 1966-ban bejelentette Franciaország kilépését a NATO integrált katonai parancsnokságából, az amerikai csapatoknak és bázisoknak pedig távozniuk kellett francia területről.

A Trump-kormányzat többször világossá tette, hogy mit vár Európától: vállalja át a kontinens konvencionális védelmét és főleg annak költségét, cserébe pedig Washington fenntartja a nukleáris ernyőjét Európa felett.

Kapcsolódó

Müncheni Bizonytalansági Konferencia

A jelek szerint a régi világrendnek lejárt, eljött az Új Birodalmak ideje. Amennyiben fenn akar maradni, az EU-nak is birodalommá kell alakulnia, e folyamat összes elkerülhetetlen és fájdalmas áldozatával együtt.

Marco Rubio Amerikai Egyesült Államok vélemény Másréti Kató Zoltán