Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Ablonczy Bálint és annak apropóján, hogy a tragikus körülmények között elhunyt Sebestyén József tisztázatlan körülmények között bekövetkezett halála ismét a kárpátaljai magyarság sorsára irányította a közvélemény figyelmét és elhozta a magyar-ukrán kapcsolatok minden korábbinál fagyosabbá válását, arra vállalkozott, hogy „szétszálazza az ukrajnai helyzetet.”

Tette ezt azért, mert úgy látja: „a háború köde sok mindent eltakar”. Egy kisebbségi szakértő és egy kárpátaljai magyar alpolgármester segítségével annak járt utána, hogy „valóban létezik az állam részéről asszimilációs szándék, elfogadtak a kisebbségek számára hátrányos oktatási- és nyelvtörvényeket, ám azokat jelenleg nem alkalmazzák teljeskörűen”, illetve igaz-e, hogy „az uniós csatlakozási tárgyalások nyomása miatt Kijev tárgyalna a kisebbségi ügyről, de a magyar kormány elzárkózik.”

Nagy fába vágta a fejszéjét Ablonczy Bálint, amikor saját bevallása szerint, a minap megjelent publicisztikája megírására azért vállalkozott, hogy a kárpátaljai magyarságról származó „fél- és dezinformációk dzsungelében most rendet vágjon.” Elolvasva friss látleletét, úgy tűnik, ez sikerült neki. Ennek okán gondoltam úgy, hogy elemzésére felhívom most az olvasók figyelmét.

 „A huszadik században talán a legtöbb megpróbáltatáson keresztül ment Kárpát-medencei magyar kisebbség ismét tragikus történettel került a hírekbe” – indul az írás rögtön kitérve arra a fejleményre, hogy a kárpátaljai, magyar állampolgársággal is rendelkező Sebestyén Józsefről olyan videók láttak napvilágot, amelyeken a láthatóan rossz fizikai állapotban lévő férfit a gyakorlótéren megalázzák. Mint ismert, a férfi nem sokkal később tisztázatlan körülmények között meghalt a beregszászi pszichiátriai kórházban. E felvezetésében Ablonczy elmondja azt is: „Magyarországon miniszterelnöki szinten indult kampány az ügyben, mondván, a férfit július elején agyonverték a hadkiegészítő parancsnokság emberei. Az ukrán hadsereg tagadja a vádakat, az orvosi zárójelentés szerint S. Józseffel tüdőembólia végzett.”  

Annak ellenére, hogy túl sok a tisztázatlan részlet és a politika eszközként használja fel a drámai fejleményt, az ügy érthetően felkavarta a magyar közvéleményt. Így egyre többekben merülnek fel olyan kérdések is, hogy „Valóban veszélyben van a magyar közösség? Erőszakos asszimiláció zajlik jelenleg Kárpátalján? Alkalmazzák a kisebbségi oktatást és nyelvhasználatot korlátozó törvényeket?”

A tisztánlátás érdekében Ablonczy „a kályhától kezdi”, azaz, a 2022-es orosz támadás előtti időszaktól. Ebben segítségére Fiala-Butora János kisebbségvédelemmel foglalkozó szlovákiai magyar jogász volt, aki évek óta figyelemmel kíséri az ukrajnai nemzetiségekkel kapcsolatos jogalkotást és többször publikált a témában nemzetközi szakfolyóiratokban.

„Az ukrán oktatási rendszer már 2017 előtt sem felelt meg a nemzetközi kisebbségi jogi egyezményeknek, az abban az esztendőben elfogadott oktatási törvény, illetve annak nyelvhasználatra vonatkozó részei azonban tovább rontottak a helyzeten – mondja a szakértő, amihez hozzáteszi: Nem véletlen, hogy az Európa Tanács már a 2017 előtti lépésekért is kritizálta Ukrajnát, s észrevételei nyomán részben módosították az oktatási- illetve a kisebbségi nyelvhasználatot súlyosan korlátozó 2019-es államnyelvtörvényt. A gyakorlatban nem alkalmazzák teljeskörűen a két jogszabályt, de a kisebbségek általános helyzete továbbra is rossz, mert visszalépésekre már sor került. Világos szabályokra, garanciákra, és a kisebbségi nyelvhasználatot segítő megoldásokra van szükség. Ezek 2017 előtt sem voltak meg, de akkor helyi szinten könnyebb volt jobb megoldásokat találni, már amire lehetett, mint a mostani háborús helyzetben. A restriktív lépések elsősorban az oroszajkúakat célozták a 2014-ben indult kelet-ukrajnai háborút követő felfokozott hangulatban, de ettől még ezek hátrányosak voltak a többi kisebbség számára is.”

Fiala-Butora nem vitatja, hogy ne lenne legitim célkitűzés, ha az ukrán állam arra hivatkozik, azt szeretné, hogy minél jobban tanuljanak meg polgárai ukránul. Viszont aligha bizonyul bizonyításra az érve: „Ugyanakkor számos nemzetközi tanulmány és példa mutatja, hogy az anyanyelvi oktatás szűkítése nem a megfelelő eszköz e cél eléréséhez.”

Mifelénk a megközelítése, hogy minden államnak be kellene látnia, hogy a területén élő, kisebbségi közösségekhez tartozó gyerekeket a többséghez tartozóktól eltérő módszerekkel kell tanítani, – szintén nem igényel indoklást. Hisz átérezzük, mit is jelent, ha az ukránnal a falusi környezetében alig találkozó magyar kisgyerek első osztályban ugyanazt tanulja, mint ukrán anyanyelvű társai, miközben jó eséllyel alig ért valamit az állam nyelvéből. Ráadásul a kép ennél is összetettebb Kárpátalján, főleg a városokban, ahol a nyelvi tájkép a korlátozó törvények nélkül is alaposan megváltozott azzal, hogy százezres nagyságrendben érkeztek kelet-ukrajnai menekültek.

„Eközben az elvándorlással már amúgy is sújtott, nagyjából 130 ezres kárpátaljai magyarság egyharmada távozhatott – írja a szerzőnk, hozzátéve ehhez olyan realitásokat is, melyek meghökkentőek: A frissen érkezettek egy része ráadásul nem is ukránul, hanem oroszul beszél, ellátásukra lakóparkok nőttek ki a földből, az iskolákban helyhiány van. E spontán népességcserének vannak szokatlan elemei is. Beregszászon például megjelentek és feltűnést keltettek a Herszonból menekült nigériai orvostanhallgatók és több kutyakozmetika is nyílt a tehetősebb kelet-ukrajnaiak kedvenceinek kényeztetésére.”

Arra a kérdésre, hogy miként lehetne rávenni Kijevet az asszimiláció irányába mutató jogszabályok módosítására, a nemzetközi jogász azt mondja: „az ukrán kormány kénytelen hallgatni a nemzetközi szervezetekre és az Európai Unióra. Részsikereket itt sikerült elérni, amikor például az oktatási törvény módosításában különbséget tettek az EU hivatalos nyelvein oktató intézmények (az őslakosnak minősített krími tatárok kivételével praktikusan minden kisebbség, így a magyar, a lengyel, a bolgár, a román, a szlovák idetartozik) és a többiek (azaz az orosz nyelvűek) között.”

Fiala-Butora úgy látja, „nem feltétlenül rossz irány a probléma nemzetköziesítése, amit a magyar kormány választott 2017 után. Így ugyanis kikerült a konfliktus a bilaterális kapcsolatokból és más államoknak is viszonyulniuk kell hozzá. Ugyanakkor, – teszi hozzá – ha a nemzetközi partnerek azt gondolják, ez mondjuk a konfliktusban Oroszország támogatásának elfedését szolgáló ürügy, jóval nehezebb lesz támogatókat szerezni. Ráadásul az őshonos kisebbségek kérdése eleve megosztó kérdés, az EU-ban például Szlovákia, Spanyolország, a baltiak, Franciaország soha nem fog ebben támogatóan fellépni. Viszont potenciális szövetségeseket elriaszthat az, ha ürügynek tűnik a kisebbségekkel kapcsolatos szerepvállalás.”

Ezt követően sokat sejtetve olyasmit nyomatékosít a kisebbségkutató, amire nem ártana higgadtan reflektálni a mai Pannóniában. Ezt annál is inkább idéznem kell, mert itt van az eb elhantolva: „Ebben a helyzetben kapóra jöhet egy EU-csatlakozási folyamat, mert ennek során lehet engedményekre kényszeríteni az uniós kisebbségi elvárásokat jelenleg nem teljesítő Ukrajnát – nem a tárgyalások előtt és nem is a tagság elnyerése után. Ami kevés engedményt tett mondjuk Szlovákia és Románia kisebbségi kérdésben, az mind az EU-csatlakozás előtt történt. Bukarest például amerikai és európai nyomásra döntött az ingatlanok és földek restitúciója mellett, amely számos magyar család és közösség kommunizmus idején elkobzott javait szolgáltatta vissza.”

A folytatásban arról cikkezik a szerző, hogy a kisebbségi oktatási és nyelvi jogokkal kapcsolatos bizonytalanság, illetve az intézményrendszer felett lebegő Damoklész kardja alól a menekülő útvonal a magyar nyelvű intézményrendszer „magánosítása”. Erre lehetőséget a 2017-es törvény nyelvi rezsimjét kifejtő, középfokú oktatásról szóló 2020. évi jogszabály ad azzal, hogy rögzíti: „Az oktatást ukránosító szabályozás alól kivételt képeznek a magániskolák, illetve a jogi személyek (praktikusan az egyházak) által fenntartott intézmények, amelyek szabadon megválaszthatják a tanítás nyelvét.”

Ez a „kiskapu” felértékelte a magánintézménynek számító beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola szerepét, amely 2023-tól alternatív líceumi hálózat kiépítését kezdte el azzal, hogy képzési helyeket hozott létre Beregszászon, Nagydobronyban, Nagyszőlősön, Kisgejőcön, Tiszapéterfalván és Visken. Ezzel együtt nőtt az egyházak oktatási tevékenységének jelentősége, mivel rájuk sem kötelező az ukrán nyelvű tanórák számának növelése. (A reformátusok négy gimnáziumot tartanak fenn, a katolikus és a görögkatolikus egyház pedig egyet-egyet).

Ezek a jogi és intézményi adottságok, de vajon mi a helyzet terepen? – teszi fel a kérdést Ablonczy. A tájékoztatásért egy magyar többségű kárpátaljai kistérség alpolgármesteréhez fordult, aki korábbi pedagógusként jól ismeri az oktatási viszonyokat és naprakész információkkal tudott szolgálni. Persze a politikai helyzet kényessége miatt a beszélgetőtárs névtelenséget kért.

Az elöljáró első mondata sokatmondó, mert abban így fogalmaz: „Az oktatási- és a nyelvtörvény gyakorlati hatásait jelenleg még nem érezzük. Az állami fenntartású magyar nyelvű iskoláinkban a korábbiakhoz hasonlóan zajlik az oktatás, a szünetekben a gyerekek anyanyelvükön beszélgetnek. Ellenőrzést, büntetést még soha nem kaptunk emiatt.” 

Ezt követően kapunk hiteles képet arról, milyen is az élet Kárpátalján, 2025 nyarán:

„A társadalmat a szabályozási kérdéseknél sokkal inkább foglalkoztatja a háború, az emberek belefáradtak az immár több mint három éve tartó harcba morálisan és fizikailag is, a bizonytalanságba, a veszteségekbe. Etnikai feszültségek viszont szerencsére nem súlyosbítják a helyzetet. A háború kirobbanásakor olyan belső menekültáradat indult el Kárpátaljára Kelet-Ukrajnából, hogy még a kistelepülésekre is érkeztek. Eleinte az ideérkezők számára furcsa volt a falvak magyar világa, talán tartottak is tőlünk. Ám mivel mindenkinek igyekeztünk segíteni, ideiglenes szállást biztosítottunk számukra, napi étkezést és a mindennapi szükségleteikhez is hozzájárultunk, nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk – meséli emberünk.

Hozzáteszi: a magyar falvakból a legtöbb kelet-ukrajnai belső menekült Nyugatra ment tovább, de voltak sokan olyan családok, akik visszatértek otthonaikba. Mármint akiknek volt hová. Akik itt maradtak, házat vettek, munkába álltak, beilleszkedtek. Inkább a nagyobb városokra jellemző, hogy sokan ottmaradtak a 2022-ben érkezőkből.”

Az alpolgármester úgy érzi, a magyar és az ukrán kormány konfliktusa a mindennapokba kevéssé szivárog le, nem tapasztal a helyi magyaroknak címzett tömeges kritikákat a budapesti kormány irányvonala miatt. Mint mondja, S. József tragikus, nem minden elemében tisztázott történetéről ő is csak a sajtóból értesült. Az eset megrázta, bár környezetében nem tapasztalt eddig hasonló hatósági brutalitást.

Végül annak kapcsán hadd jegyezzem meg, hogy a kárpátaljai magyarság mostanában Magyarhonban Sebestyén József halála és a palágykomoróci provokáció mellett leginkább Ukrajna (ideális esetben is egy-másfél évtized múlva reális) EU-s csatlakozása miatt téma, és a budapesti kormány mereven elzárkózik a keleti szomszédja jelenleg mégoly elméleti uniós tagságának a lehetőségétől, – Ablonczy elszomorítónak tartja a helyzetet. Mert ez a hozzáállás a kárpátaljai magyarságot kizárja abból, hogy az anyaországgal egy szövetségi rendszerben éljen. Vele egyetért a kárpátaljai alpolgármester is, aki legjobb meggyőződésével jelenti ki a következőket:

„Azt tapasztalom, hogy a kárpátaljai magyarság nagy többsége támogatja az európai uniós tagságot, remélve a háború mihamarabbi végét. Senki nem szereti a hosszú és sok esetben megalázó határátlépési procedúrát, illetve a kaotikus gazdaságnak is jót tenne a fejlődés.

Azt azonban nem értem, hogy az európai parlamenti képviselők mennyire gondolják komolyan szándékukat, hogy Ukrajnát gyorsított eljárással felveszik az Európai Unióba, amikor az ország háborúban áll, a gazdaság válságban és komoly demográfiai krízist él meg az ország. Attól tartok, komoly csalódás lesz Ukrajna népe számára, ha nem lesz olyan gyorsan EU-tag az ország…”

Szavait megerősítendő szerzőnk más bizonyítékkal is szolgál arra, hogy a kárpátaljai magyarság Ukrajna uniós csatlakozását támogatja: „Az ungvári egyetem nemrég kifejezetten a kárpátaljai magyarok körében készült felmérése szerint a megkérdezettek 83 százaléka támogatta az ország csatlakozását, s csak hat százaléka ellenezte azt (11 százalék pedig nem tudott dönteni.)”

Kapcsolódó

Ukrán kényszersorozás: katonai vezetőket helyezne EU-szankciós listára Magyarország

A tárcavezető arról számolt be, hogy immár az Európa Tanács által is igazolt tény, hogy Ukrajna utcáin valódi embervadászat zajlik.

Kárpátalja Ukrajna sorozás Szijjártó Péter