A nyugati világ számos olyan problémával szembesül, amelynek megoldása Afrika nélkül nehezebb vagy egyenesen lehetetlen lenne. A kontinens óriási gazdasági, humán- és ásványianyag-erőforrásaiért egyelőre Kína versenyzik sikeresebben.

A Biden kormányzat augusztusban új Afrika-stratégiával rukkolt elő, a múlt héten pedig háromnapos csúcstalálkozón látta vendégül Washingtonban 49 afrikai állam vezetőjét. Ilyesmire korábban egyetlen alkalommal volt példa, Barack Obama elnöksége idején. A magyarázat: a fekete kontinens stratégiai jelentősége növekvőben van, az USA befolyása pedig csökkenőben. Az utóbbit mi sem bizonyítja jobban annál, hogy Ukrajna februári lerohanása után az afrikai országok kevesebb mint ötöde szavazta meg az orosz tagság felfüggesztését az ENSZ Emberi Jogi Tanácsában. Másfelől 2009 óta Kína Afrika legnagyobb külkereskedelmi partnere, és ezt a szerepet éppen az Egyesült Államoktól vette át.

Az amerikai külügyminisztériummal szorosan együttműködő Atlantic Council agytröszt egy 2017-es elemzésében még úgy vélte, hogy az Afrikai Növekedési és Esélyteremtési Törvény (AGOA) továbbra is jó alapokat teremt az Egyesült Államok számára Afrikában. A 2000-ben elfogadott törvény különböző kedvezményekkel könnyítette meg a kereskedelmi kapcsolatokat az USA és a szubszaharai afrikai országok között. 2015-ben a washingtoni kongresszus meghosszabbította a programot, amely azonban 2025 szeptemberében lejár. Nem véletlen, hogy ez volt a legfontosabb napirendi pontja a washingtoni csúcsnak, amelyen Biden elnök két másik, „szintén sikeres” programra is hivatkozott. Ezek azonban együttvéve sem túlságosan eredményesek.

Afrika mindössze egy százalékát teszi ki az Egyesült Államok külkereskedelmének – annak is nagy részét Nigéria és Angola olajexportja jelenti –, tételesen mintegy 65 milliárd dollárt, kevesebb mint negyedét a Kínával lebonyolított forgalomnak. Ráadásul Peking – az Új Selyemút program révén – az ezredforduló óta következetesen hajt végre olyan fejlesztéseket a térségben, amelyekre az afrikai államoknak saját erőből nem telne.

A kontinens potenciálja pedig óriási. Az amerikai külügyminisztérium új Afrika-stratégiája hangsúlyozza: 2050-re Afrikában él majd a Föld lakosságának negyede, miközben a kontinensen található a világ kritikus ásványainak harmada, valamint az afrikai országok teszik ki az ENSZ közgyűlésében a legnagyobb (28 százalékos) szavazócsoportot. Afrikában található többek között a platinafém-készletek 95 százaléka, a krómvasérc-tartalékok 90 százaléka, a foszfátkészletek 80 százaléka, több mint fele a kobalt- és egyharmada a bauxitkészleteknek. A Világbank értékelése szerint Afrika ásványtartalékai nélkül nincs zöld átmenet. A kontinens ad otthont a világ 13 leggyorsabban növekvő gazdasága közül hatnak.

Tényleg új a megközelítés?

Nem nehéz belátni, hogy ilyen körülmények között a Biden-kormányzat miért tartja fontosnak új fejezetet nyitni, más kérdés, hogy a megfelelő megközelítést alkalmazza-e. A nyilatkozatok szintjén legalábbis az Egyesült Államok megpróbálja demonstrálni, hogy megadja a kellő tiszteletet az afrikai államok vezetőinek. A valóság azonban nem követi a diskurzust. Erre utal Arikana Chihombori-Quao, az Afrikai Unió volt washingtoni képviselője szerint, hogy a csúcstalálkozó napirendjét nem egyeztették a meghívott vezetőkkel, még csak nem is hozták a tudomásukra idejében. Ezzel Amerika azt üzeni, hogy továbbra is lekezeli, alacsonyabb rendűnek tekinti az afrikai vezetőket – mutatott rá Chihombori-Quao az al-Dzsazíra hírtelevíziónak adott interjúban.

Az Antony Blinken külügyminiszter által augusztusban bemutatott Afrika-stratégia amerikai elemzők szerint „új nyelvezetet” hozott, például azzal, hogy „USA-Afrika partnerségként” keretezi a viszonyt, és hangsúlyozza – az Egyesült Államok részéről – az odafigyelés/meghallgatás és „az afrikai döntési szabadság” fontosságát. „Ez a kötelezettségvállalás válasz arra a visszatérő vádra, hogy az amerikai külpolitikai tisztviselők ritkán érzik át az afrikai döntéshozók legitim gazdasági, politikai és biztonsági aggályait” – áll a Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért elemzésében.

Csakhogy az ukrajnai invázióval kapcsolatos ENSZ-szavazás eredményének washingtoni fogadtatása megmutatta, hogy a fent idézett retorika és az amerikai mainstream gondolkodás nincs feltétlenül összhangban. A Kongresszus a nyár folyamán elfogadott egy jogszabályt, amelynek már a címét – Törvény az Afrikában folytatott rosszindulatú orosz tevékenységekkel szembeni fellépésről – sokan sértőnek találták. A törvény megbízza a kormányzatot, hogy monitorozza és adott esetben torolja meg az afrikai államok esetleges együttműködését Oroszországgal. Nem nehéz összekötni a jogszabály benyújtását a már említett ENSZ-szavazással, amelynek eredménye rendkívüli módon frusztrálta az USA-t. Miközben Washington nyilvánosan nem volt hajlandó tudomást venni az afrikai államok szavazatáról – következetesen úgy tálalta/tálalja, hogy „a világ” elítéli Putyin háborúját, mintha Afrika nem is létezne –, másrészt ENSZ-nagykövete révén arrogánsan megrótta a tartózkodó államokat, hogy „nem értik” a voksolás jelentőségét.

Ilyen előzmények után próbálta a Biden-kormányzat meggyőzni az afrikai országokat, hogy egyenlő félként, és nem pusztán a Pekinggel és Moszkvával vívott geopolitikai játszmák terepeként kezeli őket. Jake Sullivan, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója a csúcstalálkozó előtt bejelentette, hogy a kormányzat 55 milliárd dolláros beruházási programot indít három évre. Az üzenet: Washington a béke és a biztonság témakörén túl olyan „közös célokra” is fókuszál Afrikában, mint a fejlesztés vagy a klímavédelem. Ezzel szemben a már említett, csaknem egyhangúan elfogadott kongresszusi kezdeményezés annak a bizonyítéka, hogy az Egyesült Államok továbbra is elsősorban biztonsági problémaként tekint Afrikára. Több afrikai vezető tételesen is kifogásolta a törvényt, egyenesen sértőnek nevezve azt. Ghána elnöke, Nana Akufo-Addo kijelentette: Afrikának fel kell hagynia a „kéregetéssel”, „Afrikának nem kell könyörögnie senkinél tiszteletért”.

James Mwangi, a kelet-afrikai beruházások fontos szereplőjének számító Equity Bank vezérigazgatója szerint a nyilatkozat azt jelzi, hogy az afrikai államok vezetői nagyon is tisztában vannak az erőforrásaikkal. Ez a megközelítés új, és annak a felismerésnek tudható be, hogy „most először a világ nem tudja megoldani a problémáit Afrika nélkül".

Biden sokkal magabiztosabb vezetőkkel koccinthatott, mint nyolc évvel, az első USA-Afrika csúcson tette Barack Obama alelnökeként. Az afrikai államfők azt is világossá tették, hogy nem hajlandók választani az USA és Kína, Oroszország vagy mások között, még olyan kérdésekben sem, mint az ukrajnai háború, hanem mindenkivel készek együtt dolgozni a fejlesztési céljaik elérése érdekében.

Mark Rutte holland miniszterelnök hétfőn bocsánatot kért kormánya nevében Hollandiának a rabszolgatartásban és rabszolga-kereskedelemben játszott szerepéért, adta hírül az AP.
A történelem gyakran “csúnya, fájdalmas, sőt egyenesen szégyenletes” – fogalmazott Rutte arra utalva, hogy holland rabszolga-kereskedők több mint 600 ezer afrikai férfit, nőt és gyermeket szállítottak, „akár a marhákat", főként az egykori Holland Guyanába (ma Suriname Köztársaság).
Rutte mintegy húszperces beszédére meghívták Mitchell Esajas-t, a The Black Archives nevű szervezet igazgatóját és a Black Manifest nevű aktivista csoport tagját is, ő azonban visszautasította a részvételt, mert "szinte sértőnek" találta a fekete közösséggel való konzultáció hiányát. Más aktivisták ugyanakkor kifogásolták, hogy a holland kormány nem tervezi az utódok kárpótlását.
Az előzményekhez tartozik, hogy 1992-ben II. János Pál pápa bocsánatot kért az egyháznak a rabszolgaságban játszott szerepéért. Dánia 2018-ban bocsánatot kért Ghánától, amelyet a 17. század közepétől a 19. század közepéig gyarmatosított. Idén júniusban Fülöp belga király „legmélyebb sajnálatát” fejezte ki a kongói visszaélések miatt – emlékeztet az Associated Press.