A migráció egyre fontosabb probléma az európai politikában. Ezt nemcsak Románia és Bulgária schengeni csatlakozásának véget érni nem akaró sagája mutatja, hanem a jövő évi európai parlamenti választásokat megelőző előkampány is. A fejleményt sokan meglepőnek tartják, de egy nemrégiben megjelent könyv szerint egyenesen bele van kódolva az Európa-projektbe.

Az Európa-projekt hívei szeretnek az Európai Unióra a nacionalizmust elutasító, kozmopolita konstrukcióként gondolni, és gyakran összetévesztik Európát a világgal. Például, amikor a brüsszeli vezetők arról beszélnek, hogy az Európai Zöld Megállapodás megoldja a forrósodó bolygónk problémáját, és elfelejtik hozzátenni, hogy ha Európa holnaptól teljesen megszünteti is a széndioxid-kibocsátását, globálisan a szennyezés alig több mint 7 százaléka szűnik meg.

A személet mögött több van, mint azt a legtöbben gondolnák, legalábbis így látja Hans Kudnani, a Chatham House neves brit agytröszt munkatársa, akinek nemrégiben jelent meg esszékötete Eurofehérség: kultúra, birodalom és rassz az európai projektben címmel.

A könyv szerzője belülről, de bizonyos mértékben kívülállóként szemléli Európát, az Európai Uniót. Származását tekintve félig holland, félig indiai-brit. Ez alapvetően meghatározta az identitását, ugyanis soha nem tudott magára úgy gondolni, mint aki teljesen európai. Ez adta amúgy az ötletet a könyv megírásához.

Kudnani korábban egy amerikai agytröszt, a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations) brüsszeli irodájának kutatási igazgatója volt. A 2009-től ott eltöltött több mint fél évtized alatt rájött, hogy vajmi keveset tud az EU-ról, illetve amit tudott, azt rosszul tudta. Különösen az EU történetére vonatkozó ismeretei bizonyultak mítosznak – legalább félig.

A könyv címében szereplő “eurofehérség" kifejezést Böröcz József magyar szociológus használta először egy 2021-ben publikált tanulmányban, amely egyebek mellett az “Európa” és “fehérség” fogalmak szociokulturális jelentéseinek átfedését vizsgálta.

Ahogy Kudnani rámutat, bár Európát szeretik nyitott, univerzalista békeprojektként láttatni, a valóságban bizonyos mértékig mindig is kizárólagos volt.

Az EU, illetve az elődjének számító Európai Szén- és Acélközösség létrehozása a múlt század közepén egybeesett a dekolonizációval. A hivatalos narratíva európai „béke-projektről” szól, és ez megjelenik már az EU alapító okiratának tekintett Schumann-nyilatkozatban is. Ráadásul az 1950-ben született dokumentum a világbéke megőrzésének eszközeként veti fel az Európai Szén- és Acélközösség létrehozását (apropó kozmopolitizmus), csakhogy Kudnani rámutat: a politikai Európa valójában koloniális projektként jött létre.

A mögöttes szándék nemhogy a gyarmatok felszámolása lett volna, hanem ellenkezőleg a cél Franciaország és Belgium nyugat-afrikai gyarmatainak a konszolidálása volt. Az ötvenes években ugyanis a két ország már nem tudta önerőből fenntartani ezeket a tartományokat, ezért szüksége volt a nyugatnémet tőkére.

Kudnani azt tapasztalta, hogy kollégái – európai témákkal foglalkozó külpolitikai elemzők – sem voltak tisztában Európának ezzel az „eredendő bűnével”. Ami elsősorban a brüsszeli mítoszgyárnak tulajdonítható, amely szorgalmasan terjeszti, hogy 1945 után Európa végérvényesen elutasította a háborút.

Valójában az „európai békeprojekt” soha nem vonatkozott a közösség határain kívülre. Miközben az európai vezetők itthon a későbbi Nobel-béke díjas EU-t építették, a gyarmatokon véres háborúkat vívtak a függetlenségre törekvő nemzetekkel. A Schumann-nyilatkozat évében javában dúlt az indokínai háború (1948–1954), majd az ottani kudarc után Franciaország brutális küzdelemben próbálta meghiúsítani Algéria különválását. A háború (1954–1962) felénél sem tartottak, amikor 1957-ben aláírták az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződést. Mi több, az európaiak a hidegháború után is „boldogan vonultak hadba”, mutat rá Kudnani. Elég, ha csak Irakra gondolunk. Magyarán az „európai békeprojekt” nem teljes mértékben mítosz, de kevesebb a valóságtartalma, mint azt hinni szeretnénk.

Kudnani egyik fontos megállapítása, hogy az utóbbi évtizedben, különösen a 2015-ös menekültválság után bekövetkezetett egy „civilizációs törés” az Európa-projektben. Az identitáspolitika fontosságának növekedésével megerősödtek a szélsőjobboldali pártok, de ez nem minden. A „hagyományos” nacionalisták szükségszerűen Európa-ellenesek is voltak. Manapság már nem annyira a saját országukat akarják megvédeni az EU-tól, mint az EU-t egy „idegen civilizációtól”. Ugyanez érvényes egyre több mainstream politikusra és pártra, akik/ amelyek fokozatosan átveszik a szélsőségesek nyelvezetét és fogalomkészletét.

Elsőre meglepőnek tűnik az a megállapítás, hogy az európai „regionalizmusnak” van egy jól azonosítható faji összetevője is. Nem véletlen, hogy Ursula von der Leyen bizottsági elnök az egyik beosztottját „az európai életmód” védelmével bízta meg. Ahogy az sem, hogy miközben az EU elvileg teljesen nyitott keleti irányban – néhány éve még egészen komolyan merült fel Oroszország integrációja is –, addig ugyanolyan mértékben zárt a nem keresztény és nem fehér Dél irányába.

Kudnani szerint a két világháborúhoz vezető agresszív nacionalizmus nem szűnt meg az EU létrejöttével és bővülésével, csupán átalakult, regionális szintre emelkedett.