A New York Times két napja számolt be egy Long Island-i lövöldözésről, amelynek nyomán a kiérkező rendőrök öt holttestet találtak egy csendes kertvárosi családi házban. Az elkövető az 59 éves Joseph deLucia volt, aki, miután lelőtte három testvérét és egy unokahúgát, saját magával is végzett. Az eset önmagában – sajnos – nem is lenne érdekes, hisz az Egyesült Államokban köztudottan gyakran történik ilyesmi, viszont a hasonló esetek hátterét vizsgálva talán mi, kívülállók is átfogóbb képet kapunk arról, hogy miért tehetetlenek az illetékesek a fegyvertartás szigorítását illetően, és melyek azok a tényezők, amelyek miatt a közeljövőben nincs is ok az optimizmusra e téren. Spoiler: igen, a politikának (is) köze van ehhez, de a helyzet ennél sokkal bonyolultabb.

Mindenek előtt újra el kell ismételni, hogy bármilyen tengerentúli jogalkotási folyamatról vagy végrehajtói gyakorlatról beszélünk, az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya megkerülhetetlen, gyakorlatilag mindennek ez képezi az alapját, de az alaptörvény 1789-es életbe lépése után két évvel keletkezett Bill of Rights (Jognyilatkozat) is hatalmas fontossággal bír, hisz ez a dokumentum tartalmazza az alkotmány első tíz kiegészítését (a történelem során egyébként összesen 27 alkotmánykiegészítésre került sor az 1791-1992 közötti időszakban), amelyek a filmekből is ismerősek lehetnek, főleg amikor valamilyen jogi probléma kapcsán a forgatókönyvírók valamelyik alkotmánykiegészítésre – angolul Amendment – hivatkoznak, ez pedig állja a helyét a való életben is.

Konkrétan arról van szó, hogy Thomas Jefferson és társai rájöttek, hogy az alkotmányba nem került bele minden szabályozás, amely a születőben levő Egyesült Államok polgárainak alapvető emberi jogait hivatott tisztázni, ezért az első tíz alkotmánykiegészítés megszövegezésétől számítva mindmáig hatalmas szerepet játszik a szövetségi és az egyes államok szintjére lebontott törvényhozási gyakorlatban. A Second Amendment (második alkotmánykiegészítés) az, ami szavatolja az amerikaiak szabad fegyverviseléshez való jogát, és mindjárt kiderül, hogy miért pattannak le folyton a jogalkotók erről a paragrafusról.

Ha már a jogalkotásnál tartunk, akkor következzen rögtön egy másik ide tartozó dolog, az ún. red flag-törvények. Ezeket az idők során több szövetségi állam is megalkotta, viszont alkalmazásuk mindmáig meglehetősen bonyolult, mert sokszor maguk az illetékesek sincsenek tisztában azzal, hogy mikor és milyen körülmények között alkalmazhatók. Röviden arról van szó, hogy a red flag-törvények értelmében a legálisan birtokolt lőfegyverek elkobozhatók az olyan állampolgároktól, akik valamilyen mentális zavar, pszichikai jellegű instabilitás stb. jeleit mutatják, annál is inkább, hogy a vizsgált esetek többségében az elkövetők egyértelmű jelét adták annak, hogy mire is készülnek, legyen szó a közösségi médiában való megnyilvánulásokról, vagy akár a közvetlen környezetükben hangoztatott kijelentésekről és esetenként szélsőséges megnyilvánulásokról vagy nézetekről.

Csak hogy ez a fajta prevenciós kísérlet a kezdetektől fogva problematikusnak bizonyult, mert például a Long Island-i eset kapcsán a tettes pszichológus szomszédja nyilatkozta azt, hogy ugyan látszott, hogy az illető problémákkal küzd, viszont sose tartotta volna képesnek arra, hogy kiirtsa hozzátartozóit. Tehát amíg a baj meg nem történik, az esetek többségében nagyon nehéz rábizonyítani valakire, hogy valós veszélyt jelent a környezetére. 

Ezen felül, ahogyan ez ilyen esetekben lenni szokott, az amerikai társadalom minden szegmensében is jelenlevő politikai polarizáció, meg persze a rendkívül erős fegyverlobbi tevékenysége sem kedvezett túlzottan a törvények hatékony gyakorlati alkalmazásának. 2018-ban viszont úgy tűnt, hogy a republikánusok és a demokraták végre egy dologban – a lőfegyverek birtoklási szabályainak szigorításában és a red flag-törvények széleskörű alkalmazásában – közös platformra helyezkednek, mi több, a két párt akkori törekvéseihez a történelem során először a National Rifle Association (a fegyvertartás jogáért küzdő legrégebbi és legnagyobb amerikai civil szervezet, 1871-ben alapították) is csatlakozott.

Meghiúsult a holtpontról való elmozdulás esélye

Ehhez a tiszavirág életűnek bizonyuló összefogáshoz kellett ugyan a floridai Parklandban történt iskolai lövöldözés, amelynek nyomán 17-en vesztették életüket, és az amerikai közvélemény is országszerte felháborodásának adott hangot. Donald Trump akkori republikánus elnök felhívást intézett a szabályozások szigorítása érdekében, és úgy tűnt, hogy az addig is számos vitát generáló kérdés elmozdul a holtpontról.

Ez viszont végül mégsem következett be, sőt, a dolgok jelenleg bizonyos szempontból még rosszabbul állnak. A The Trace (a fegyvertartás jogával összefüggő bűncselekményeket vizsgáló civil szervezet) és a Rolling Stone magazin közös feltáró munkájának eredményeiből kiderül, hogy első körben a kétpárti egyeszségnek a politika tett keresztbe. Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy bizonyos, egyre nagyobb visszhangot kapó vélemények szárnyra kapjanak a nyilvánosságban.

2021-ben a National Association for Gun Rights (egy másik fontos, a fegyvertartás korlátozása ellen fellépő civil szervezet) azt állította, hogy a red flag-törvények alkalmazása sérti az alapvető emberi jogokat és visszaélésekre ad lehetőséget, mivel alaptalan vádaskodások alapján ártatlan embereket foszthatnak meg a fegyvertartás jogától. Innen már csak egy lépés volt, hogy az egész ügy (ismét) átcsapjon politikai csatározásba.

Ted Cruz texasi republikánus szenátor szerint a red flag nem más, mint a demokraták mesterkedése, amivel amerikai állampolgárokat fosztanak meg alapvető emberi jogaiktól. Persze nem kell csodálkozni azon, hogy nagyon gyorsan ismét politikai síkra terelődött a probléma, a már említett társadalmi polarizáció, a hatalmas összegekre rugó fegyveripar lobbija, valamint az állandó kampányüzemmód közepette ez nem is nagyon történhetett másként. Ezen az sem sokat változtatott, hogy a két évvel ezelőtti Texas állambeli Uvalde városában történt iskolai lövöldözés során sikerült megdönteni a Floridában beállított tragikus rekordot a halálos áldozatok számára vonatkozóan, mert itt a 18 éves Salvador Ramos 19 diákot és két tanárt ölt meg, 17 embert pedig megsebesített, mielőtt a rendőrök lelőtték.

Ezen adatok fényében sokakban felmerül a kérdés, hogy ez meddig mehet  így tovább, valamint az, hogy mennyire hatékonyak a létező szabályozások és (elvi) szigorítások, egyáltalán hogy működik a gyakorlatban a red flag alkalmazása? A Rolling Stone egy átfogó esettanulmány keretében foglalkozik a probléma eme vetületével, amiből nagyon érdekes dolgok derülnek ki. A helyszín a Maryland állambeli Hoopers Island, a főszereplő pedig egy tengerészgyalogos veterán, Donald Willey, akinek éveken keresztül húzódó nézeteltérése támadt a helyi hatóság képviseletében fellépő közterületfenntartó iroda felügyelőivel.

Elkobzott fegyverek - tizenkét napra

A helyzet odáig fajult, hogy egy ügyész tanácsára az érintett tisztviselő egy szövetségi bíróhoz fordult annak érdekében, hogy a Maryland államban hatályos red flag-törvény értelmében a tengerészgyalogos veteránt sorolják az ún. ERPO (Extreme Risk Protection) rendelkezései alá, ami azt feltételezi, hogy kiemelten veszélyes potenciális elkövetőként kerül nyilvántartásba, ami maga után vonja az általa – legálisan – birtokolt lőfegyverek elkobzását. 

Az idők során tett kijelentései, miszerint fegyvereivel bemegy rendet tenni a városházára, a szomszédok lelövéssel való fenyegetése, a közösségi médiában való megnyilvánulásai, vagy épp a PTSD és egyéb, a harctéri tapasztalat nyomán fellépő diagnosztizált mentális rendellenessége bőven alapot szolgáltatott a konkrét intézkedés foganatosítására, Willey fegyvereit így el is kobozták. Gyakorlatilag 12 teljes napon át volt kénytelen nélkülözni  ezeket, mert válaszlépésként beperelte a megyei seriff irodáját, valamit a Maryland-i főügyészi hivatalt, így vissza is szolgáltatták jogos tulajdonát. 

A történet pedig itt vesz egy érdekes fordulatot, mert nem maga az érintett indította a pereket, hanem egy bizonyos Second Amendment Foundation (SAF) nevű civil szervezet, ezzel pedig nagyjából bezárul a kör és elérkezünk a cikk elején említett második alkotmánykiegészítés paragrafusához. Az SAF-nek bő évtizeddel ezelőtt sikerült az amerikai Legfelsőbb Bíróságon megnyernie egy pert, amelynek tárgya az volt, hogy egyetlen szövetségi állam sem korlátozhatja saját hatáskörben a törvénytisztelő állampolgárok egyéni fegyvertartási jogát. Magyarán, amíg szét nem lövöm valaki fejét, addig nálam marad a puska.

Szigorítási kísérletek: hivatkozási alapot jelentő ítélet

Ez az ítélet rendkívül nagy horderejűnek bizonyult a későbbi szigorítási kísérletek kontextusában, mivel egy hivatkozási alapot jelent az Egyesült Államok bíróságain zajló több ezer perben, amelyet az SAF és az egyéb hasonló jellegű, sokszor igencsak obskúrus háttérrel rendelkező szervezetek indítanak a helyzet valamilyen szintű normalizálását célzó intézkedések elkaszálása végett. Ha pedig már zűrzavaros háttér, akkor azt is meg kell említeni, hogy az ötven évvel ezelőtt létrejött SAF alapítója, a bizonyítottan magasszintű republikánus kapcsolatokkal rendelkező konzervatív aktivista, Alan Gottlieb az idők során maga is több esetben összeütközésbe került a törvénnyel, hűtlen kezelés, sikkasztás meg egyéb hasonló ügyekben emeltek vádat ellene.

Lehetne ide még nagyon sok mindent írni és statisztikákat felsorolni, de attól a helyzet biztosan nem fog egyhamar változni. Az is tény, hogy Amerikában a fegyvertartásnak és az ehhez kapcsolódó állampolgári jogoknak nagyon mélyre nyúló történelmi és kulturális gyökerei vannak, ilyen szempontból pedig valamelyest érthető, hogy a második alkotmánykiegészítés szellemisége mindmáig kikezdhetetlen. Az viszont, hogy miért kell ennek égisze alatt össztüzet nyitni minden olyan kezdeményezésre, amely esetleg az ésszerűség mezsgyéjére terelné valamelyest ezt az amúgy is nagyon bonyolult és összetett kérdést, már kevésbé érthető, főleg, hogy a dolgok jelenlegi evolúcióját – stagnálását – elnézve, sajnos félő, hogy még rengeteg ártatlan embernek kell majd a jövőben meghalnia.