A 20. századi hidegháború lényegében geopolitikai konfrontáció volt, amelyben a világ vezető tengeri hatalma állt szemben a legnagyobb kontinentális szárazföldi hatalommal. Ebben a bipoláris világrendben az Amerikai Egyesült Államok nyugati tengeri hatalma versengett a Szovjetunió eurázsiai szárazföldi hatalmával a globális hegemóniáért. Ebben a rivalizálásban az apokaliptikus Armageddon veszélye elrettentette a két szuperhatalmat attól, hogy közvetlen nukleáris összecsapásba bocsátkozzanak – írja The Three Fronts of The Neo-Cold War című elemzésében Jose Miguel Alonso-Trabanco a Geopolitical Monitoron.

Európa volt az összecsapás epicentruma, és bár a feszültségeket – többnyire – befagyasztották a befolyási övezetek kialakításával, a NATO és a Varsói Szerződés közötti kölcsönös ellenségeskedés soha nem szűnt meg. Washington és Moszkva is tisztában volt azzal, hogy konfliktusukat kezelniük kell a stratégiai stabilitás megőrzése érdekében. Mindazonáltal az amerikaiak és a szovjetek közvetett módon harcoltak egymással a „harmadik világ” periférikus hadszínterein, leggyakrabban hírszerzőszolgálataikon és proxy-erőkön keresztül. Ebben a nem konvencionális háborúban a szembenálló nagyhatalmak titkosszolgálatai puccsokat szerveztek, célzott gyilkosságokat hajtottak végre, kémkedést folytattak, titkos küldetéseket szerveztek, pszichológiai hadműveleteket hajtottak végre, diplomáciai intrikákat szőttek, polgárháborúkat robbantottak ki, fegyveres milíciákat támogattak és mindenféle „aktív intézkedéseket” alkalmaztak olyan helyeken, mint a Közel-Kelet, Afrika szubszaharai térsége, Ázsia, Dél-Amerika és a Karib-térség. Egy kudarc bárhol kudarcot jelentett, amelyet kölcsönös válaszlépések követtek. A különösen kiélezett konfliktusokban – mint Korea, Vietnam és Afganisztán – a szuperhatalmak közvetlenül is beavatkoztak, de ez inkább kivétel volt, mint szabály. Ez a többé-kevésbé kiegyensúlyozott erőviszony fennmaradt egészen a Szovjetunió összeomlásáig. Mint ismert, ez az ellentét nemcsak eltérő érdekeken, hanem egymással szemben álló politikai-gazdasági ideológiákon is alapult.

A hidegháború vége rövid életű, egypólusú korszakot hozott el. A Pax Americana égisze alatt túlbuzgó értelmiségiek és politikai döntéshozók azt hitték, hogy a liberális demokrácia, a szabályokon alapuló rend, a szabadpiacok és a nyugati emberi jogi felfogás globálisan elterjed. Azonban ezt az illúziót gyorsan elsöpörte a történelem könyörtelen menete. A második „húszéves válság” káoszt, anarchiát, bizonytalanságot, vérontást, örökké tartó háborúkat és nem szokványos konfliktusokat szabadított el. Számos régiót és államot elnyeltek az ebből eredő „tektonikus megrázkódtatások” és a bonyolult kölcsönös összefonódás felerősítette a kényszerítés, a destabilizáció, az alávetés és a hódítás veszélyeit. Ebben a baljós korszakban a status quo hatalmak és a revizionista nagyhatalmak közötti stratégiai versengés kísértete újraéledt.

Mégis ez az epizód nem egyszerűen egy visszavágó. Valami sokkal kiszámíthatatlanabb, összetettebb és veszélyesebb történik. A mai egyre inkább multipoláris nemzetközi rendszerben három fő front létezik, ahol a globális erőviszonyok a közeljövőben átrendeződhetnek. Mindegyikben a fennmaradó unipoláris túlfeszítettséget magabiztos államok kérdőjelezik meg.

Kelet-Európa és a posztszovjet térség

Az orosz államiság számára a Varsói Szerződés felbomlása és a Szovjetunió bukása katasztrofális volt, mivel Moszkva elveszítette az európai Oroszország szívét védő pufferzónákat (védőövezeteket). Stratégiai mélység nélkül az orosz állam legfontosabb politikai és gazdasági központjai állandóan potenciálisan ellenséges erők fenyegetésének lennének kitéve. A Kreml szemszögéből nézve az egykori Jugoszlávia feldarabolása, a NATO keleti terjeszkedése és a Washington és Brüsszel által szervezett „színes forradalmak” mint rendszerbuktató műveletek a kulcsfontosságú posztszovjet államokban rendkívül agresszív, Oroszország nemzetbiztonságát veszélyeztető lépések voltak. Oroszország kezdeti reménye, hogy kimagasló partnerként csatlakozhat a kollektív nyugathoz, hamar szertefoszlott. Ahogy az orosz vezetés egyre inkább úgy érezte, hogy bekerítik, szükségét érezte annak, hogy visszavágjon.

Az orosz törekvés a helyzet visszafordítására a katonai erő alkalmazásában nyilvánul meg – olyan helyeken, mint Grúzia, Kazahsztán és Ukrajna – de emellett más eszközöket is magában foglal, mint például nukleáris fenyegetések, hibrid hadviselés, titkos műveletek, az energiaellátás fegyverként való használata, informatikai támadások, aszimmetrikus erőszorzók és innovatív propagandatechnikák.

Bár Oroszország magabiztos (és gyakran agresszív) nagyhatalomként viselkedik, céljai korlátozottak. Még ha Moszkva akarná is katonailag alávetni Európát, sem politikai hajlandósága, sem anyagi képességei nincsenek ehhez. Az az elképzelés, hogy az orosz tankok átkelnek a Fulda-folyosón vagy akár elfoglalják Varsót, irreális. Ehelyett a Kreml regionális hegemóniát kíván elérni a „közel-külföldön” – vagyis Kelet-Európában, a Baltikumban, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában –, majd pedig újrarajzolni Európa biztonsági architektúráját oly módon, hogy az megfeleljen az orosz nemzeti érdekeknek. Ezek a lépések elsősorban defenzív logikát követnek, mert az orosz vezetés szerint az országot egyre inkább bekerítik és elszigetelik.

Az orosz neo-bizánci imperialista hagyomány újjáélesztése a Szilovikok héja-vezetése alatt szintén kulcsszerepet játszott abban, hogy Moszkva kész volt visszaszorítani az amerikai geopolitikai befolyást Kelet-Európában és a posztszovjet térségben. Ezen túlmenően Oroszország arra is törekszik, hogy civilizációs és ideológiai pólusként pozícionálja magát, amelynek értékei, hagyományai és világnézetei nem tükrözik a Washingtonban, Brüsszelben és Davosban hirdetett posztmodern kozmopolita doktrínákat. Már rég elmúltak azok az idők, amikor I. Péter cár Oroszországot az európai normák szerint próbálta átalakítani. Napjainkban Oroszország keleti orientációja sokkal inkább Jevgenyij Primakov és Alekszandr Dugin geopolitikai elméleteinek szellemiségét tükrözi.

Ebben az összefüggésben Ukrajna inváziója kétségbeesett lépés volt, amely az orosz hírszerzés végső kudarcát tükrözte abban, hogy Kijev stratégiai orientációját finomabb módszerekkel megváltoztassa. Az amerikaiak számára az invázió lehetőséget kínált arra, hogy közvetlen katonai elköteleződés nélkül gyengítsék meg az orosz hatalmat. A helyzet alakulása és az eltökéltség egyensúlya azt mutatja, hogy Oroszország minden áron győzni akar ebben a létfontosságú konfliktusban, még ha ez nagy költségekkel és kockázatokkal is jár. Oroszország még a nyugati gazdasági szankciók hatását is ki tudta védeni és mérsékelni. Mindazonáltal, még ha a hosszan elhúzódó háború kimenetele Moszkvának kedvez is – Ukrajna feldarabolása, alárendelése vagy működésképtelenné tétele –, az aszimmetrikus stratégiai versengés valószínűleg csillapodik. Ennek egyik oka, hogy Washington mindig is tartott Moszkva és Berlin túl szoros kapcsolatától. Az orosz természeti erőforrások, tömegpusztító fegyverek, emberi erőforrások és hírszerzési képességek kombinációja a német gazdasági erővel, iparral és technológiával komoly kihívást jelentene az Egyesült Államok számára. Ezzel párhuzamosan az oroszok mindent meg fognak tenni azért, hogy leválasszák az európai államokat a NATO gravitációs vonzásáról, csökkentve ezzel az amerikai stratégiai befolyást Európában. Most, hogy Moszkva „átlépte a Rubicont”, a sors elrendeltetett.

Mivel azonban Oroszország nem képes az Egyesült Államokat hegemón kihívóként felülmúlni, egy tárgyalásos rendezés – kölcsönösen pragmatikus engedményekkel – talán ésszerű modus vivendit biztosíthat. Végül is Washingtonnak sokkal erősebb ellenfelei is vannak a célkeresztjében.

A Közel-Kelet és a perzsa hatalom újjászületése

Mint a birodalmi törekvések és kereskedelmi útvonalak metszéspontja, a Közel-Kelet történelmileg mindig is mágnesként vonzotta a térségen kívüli hatalmakat. Ugyanakkor erős helyi államok is próbálták megszilárdítani dominanciájukat. Ebben az összefüggésben a Perzsiák organikus birodalmi hagyományokat fejlesztett ki már az Akhámenidák idejétől kezdve. Az ókori perzsák harcoltak a görögök, a rómaiak és a bizánciak ellen. Később az európai birodalmak felemelkedése és a belső problémák miatt Perzsia másodlagos szereplővé vált. Például Iránnak nem volt jelentős szerepe az úgynevezett „Nagy Játékban”, amelyben a britek és az oroszok Közép-Ázsia geopolitikai ellenőrzéséért versengtek. A 20. században Irán inkább az olajkészletei miatt volt fontos mint önálló hatalmi tényező. Az Amerika által támogatott Mohammed Mossadegh miniszterelnök elleni puccs az első hidegháborús években jelentős népharagot váltott ki. Ezután Irán – Törökországgal és Izraellel együtt – az amerikai befolyás egyik fő mozgatója lett a térségben, egyben stratégiai ellensúly a szovjetek által támogatott arab államokkal szemben. Azonban az iszlám forradalom hirtelen kitörése mindent megváltoztatott. Az új rezsimet kiszámíthatatlan vadkártyának tekintették, amely stratégiai szorongásokat gerjesztett a szomszédos államokban és azon túl. Ennek megfelelően az amerikaiak mindkét oldalt fegyverekkel látták el az Irán–Irak háború idején, azzal a reménnyel, hogy kölcsönösen kivéreztetik egymást. Röviden: Washington és Teherán között számos elintézetlen ügy maradt.

Ironikus módon az Egyesült Államok afganisztáni és iraki katonai beavatkozásai értékes lehetőséget kínáltak Teherán számára a regionális hegemónia eléréséhez. Az ezt követő káosz egy létrává vált Irán számára, hogy kiterjessze befolyását egy olyan térségben, amelyet szektariánus vérontás és hatalmi vákuumok jellemeztek. Azóta Irán óriási erőforrásokat fektetett a „síita félhold” geopolitikai projektjének kiépítésébe Teherán fennhatósága alatt. Gyakorlatilag ez a terv fokozatosan halad előre. A Hezbollah, a Hamász, a húszik és a Mahdi Hadsereg stratégiai támogatásával, helyi szövetségesek (például az Alavita-rezsim által irányított Szíria) révén, a Hormuzi-szoros tengeri forgalmának blokkolásával, valamint az iráni Quds-erők irreguláris hadviselési szakértelmével Irán hatása érezhető a Levante térségében, Mezopotámiában, az Arab-félszigeten, a Perzsa-öbölben és Közép-Ázsiában. Iránnak sikerült fenyegetnie Szaúd-Arábiát és Izraelt, amelyek mind Washington külpolitikai prioritásai, valamint amerikai célpontokat támadnia a térségben, miközben népfelkeléseket szított. Irán mestere annak, hogyan játsszon a tűzzel anélkül, hogy megégetné magát.

Mindazonáltal Irán tervei komoly ellenállásba ütköztek. Washington, Jeruzsálem, Rijád és még a szunnita dzsihadista erők, például az úgynevezett Iszlám Állam is harcoltak ellene. Bár eddig közvetlen katonai összecsapás nem történt, a közel-keleti konfliktusok gyorsan kinetikus (közvetlen) háborúvá fajulhatnak.

Az indo-csendes-óceáni térség és Kína felemelkedése

Kína nem pusztán nemzetállam, hanem történelmi birodalom, amely évszázadokon keresztül meghatározta Kelet-Ázsia, Közép-Ázsia és Indokína geopolitikai rendjét. Civilizációs teljesítményei, innovációi és kulturális befolyása messze földön ismertek voltak. Azonban a 19. és 20. században Kína megalázó vereségeket szenvedett el a belső hanyatlás és a külföldi agresszió – többek között Nagy-Britannia, Japán és Oroszország – következtében. Továbbá a kínai polgárháború után bevezetett radikális ideológiai reformok, például a „Nagy Ugrás Előre” és a „Kulturális Forradalom”, súlyos visszaesést okoztak Kína nemzeti érdekei szempontjából. Ezeknek a kudarcoknak a hosszú távú hatásait csak a Deng Xiaoping által az 1980-as években végrehajtott pragmatikus reformok kezdték ellensúlyozni.

Ezzel párhuzamosan Karl Haushofer tábornok megjósolta, hogy az indo-csendes-óceáni térség a hosszú távú jövőben a világ egyik legfontosabb geopolitikai központjává válhat. E jóslat beteljesülése a második világháború után még nem tűnt valószínűnek, hiszen Japán birodalmát megsemmisítették, és a térség többi része szintén gyenge lábakon állt. Azonban az „ázsiai évszázad” gondolata fokozatosan valósággá válik. A hidegháború idején katonai konfliktusok zajlottak a Koreai-félszigeten és Délkelet-Ázsiában. Az amerikaiak eközben erős katonai jelenlétet építettek ki az ázsiai térség peremén, többek között Japánban, a Fülöp-szigeteken, Dél-Koreában és Thaiföldön. Az erőviszonyok azután változtak meg jelentősen, hogy bekövetkezett a kínai-szovjet szakadás, majd pedig Henry Kissinger és Zhou Enlai diplomáciai manővereinek köszönhetően Kína fokozatosan közeledni kezdett az Egyesült Államokhoz. Emellett az ázsiai gazdasági csoda és a késői iparosodás gyors üteme is emelte a térség geopolitikai súlyát.

Egyetlen generáció alatt Kína – egy államilag irányított kapitalista modell segítségével – elérte azt a gazdasági fejlettségi szintet, amely lehetővé tette számára, hogy technológiai, ipari és pénzügyi nagyhatalommá váljon. Az eredmények lenyűgözők:

• Kína a világ második legnagyobb GDP-jével rendelkezik.
• Kínai világszínvonalú vállalatok fejlett termékeket gyártanak és exportálnak világszerte.
• Kína központi szereplője a globális kereskedelemnek és pénzügyi folyamatoknak.
• Kína rendelkezik a világ legnagyobb devizatartalékaival.
• A kínai jüan (CNY) fokozatos nemzetközi térnyerése egyértelmű jele Kína növekvő gazdasági és politikai befolyásának.

Deng Xiaoping híres kijelentése – „gazdagnak lenni dicsőség” – mára a valóságban is beigazolódott.

Kína geopolitikai ambíciói és a nagyhatalmi versengés

Ezzel párhuzamosan Kína geopolitikai öntudata is megerősödött. Az oroszokkal és az irániakkal ellentétben, akik csak regionális ambíciókkal rendelkeznek, Kína már teljes spektrumú globális kihívóként léphet fel az Egyesült Államokkal szemben. Jelenleg azonban Kína nem világuralomra, hanem regionális hegemóniára törekszik – egy olyan domináns pozícióra Ázsiában, amely az amerikai Monroe-doktrína keleti megfelelője lehet.

Bár Kína revizionista hatalomként viselkedik, nem katonai erővel kívánja megváltoztatni a fennálló nemzetközi rendet. A klasszikus kínai stratégiai gondolkodás szerint az erőszak nélküli győzelem a legmagasabb szintű hadviselés. Peking ígérete, miszerint „békés felemelkedésre” törekszik, nem azt jelenti, hogy a folyamat harmonikus lesz, csupán azt, hogy a kemény hatalmi eszközöket inkább csak fenyegetésként használja.

Kína gazdasági államszervezési művészetének lényege, hogy kereskedelmi, beruházási és fejlesztési stratégiák segítségével teremtse meg saját érdekszféráját. Peking egy alternatív globális gazdasági rend alapjait fekteti le, amelyben a Nyugat hatalma csökken, és Kína válik az első számú játékossá.

Ugyanakkor, bár Kína nem akarja a Harcoló Államok (Warring States) korszakát újraéleszteni, katonai képességeit dinamikusan fejleszti. Az új kínai kék vízi haditengerészet célja, hogy csökkentse az amerikai flották azon képességét, hogy blokkolják Kína tengeri hozzáférését.

Egy zéró összegű nemzetközi rendszerben Kína felemelkedése stratégiai félelmeket kelt Washingtonban és több regionális fővárosban is. Nem meglepő, hogy az amerikaiak új katonai és hírszerzési szövetségeket hoznak létre Kína feltartóztatására:

• AUKUS (Ausztrália, Egyesült Királyság, Egyesült Államok)
• a QUAD (USA, Japán, India, Ausztrália)
• a Five Eyes hírszerzési együttműködés kiterjesztése

Bár még nem tört ki fegyveres konfliktus, az indo-csendes-óceáni térségben a többpólusú hatalmi versengés egyre élesedik.

A Kína és az Egyesült Államok közötti ütközési pálya előbb-utóbb elérheti a Thuküdidész-csapdát, amely szerint egy felemelkedő hatalom és egy status quo hatalom elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül.

Záró megjegyzések

Ellentétben az elődjével, a hidegháború 2.0 nem bipoláris konfrontáció, amelyben két szuperhatalom próbálja túlfegyverezni egymást. Ehelyett háromdimenziós, multipoláris stratégiai sakkjátszma zajlik. Mindhárom konfliktusfronton az Egyesült Államok – mint status quo hatalom és a maradék unipoláris befolyás hordozója – szembesül a revizionista nagyhatalmak kihívásával, amelyek a saját régiójukban próbálják átrendezni az erőviszonyokat. Kína, Oroszország és Irán egyre elszántabban próbálják visszaszorítani a Pax Americana dominanciáját az indo-csendes-óceáni térségben, a posztszovjet térségben és a Közel-Keleten.

Ez a folyamat megerősíti Kenneth Waltz azon jóslatát, miszerint az unipolaritás természetellenes, önpusztító és fenntarthatatlan világmodell. Ironikus módon éppen a történelem befagyasztására tett kísérlet az, ami felgyorsítja annak dinamikus mozgását.

A jelenlegi nagyhatalmi versengés megértéséhez kerülni kell a leegyszerűsítéseket. Hiba lenne azt feltételezni, hogy Kína, Oroszország és Irán stratégiai szövetséget alkotnak, amelyben minden lépésüket összehangolják. Bár mindhárom állam az amerikai hatalmat próbálja gyengíteni a saját régiójában, nem teljesen azonosak az érdekeik, és kapcsolataik gyakran csak tranzakcionális jellegűek. Emellett revizionista törekvéseik is szelektívek: Kína csak Ázsiában az, de nem Európában; Oroszország a saját geopolitikai peremvidékén lép fel aktívan, de nem Kelet-Ázsiában.

A Washingtoni döntéshozók ugyanakkor nem valószínű, hogy hátrálnának vagy kompromisszumokat kötnének bármelyik hadszíntéren. Sőt úgy tűnik, hogy az amerikai stratégia offenzív eszközök alkalmazására épül, azzal a reménnyel, hogy a célzott káosz és instabilitás végül megtöri Peking, Moszkva és Teherán geopolitikai projektjeit. Hiszen míg az Egyesült Államok nagyhatalom maradhat akkor is, ha elveszíti globális hegemóniáját, addig a három eurázsiai ellenfél számára az összeomlás végzetes lehet.

A globális erőviszonyok és a geopolitikai zűrzavar

Geopolitikai értelemben az Egyesült Államok távolsági előnyt élvez, hiszen természetes védőgátjai – az Atlanti- és a Csendes-óceán – pajzsként funkcionálnak. Ezért Washington úgy érezheti, hogy megengedheti magának az agresszív beavatkozásokat, hiszen a közvetlen katonai következmények ritkán érintik saját területét. Azonban semmi garancia nincs arra, hogy ez a stratégia sikeres lesz. Az Egyesült Államok technológiai, katonai és gazdasági fölényben van három eurázsiai riválisával szemben, de Athén is fölényben volt Spártával szemben, mielőtt végül elbukott a peloponnészoszi háborúban.

Érdemes megjegyezni, hogy Kína, Oroszország és Irán nem arra törekszenek, hogy lerohanják vagy megsemmisítsék az Egyesült Államokat. Stratégiai céljuk inkább az, hogy megakadályozzák az amerikai unipoláris hegemónia fennmaradását, és olyan többpólusú világrendet hozzanak létre, amelyben Amerika dominanciája csak egyike a sok közül.

A világ egy multipoláris környezetben zajló „neo-hidegháborút” él meg. A végeredmény még ismeretlen. Az aktuális stratégiai versengés rendkívül instabil, nem csupán azért, mert túl sok szereplő érintett benne, hanem azért is, mert a konvencionális háború, a nukleáris fenyegetések és a nem hadi eszközök összefonódnak benne.

Az új geopolitikai frontok és a középhatalmak szerepe

Bár a versengés elsősorban Eurázsia területére összpontosul, hatásai túlmutatnak az eredeti ütközőzónákon. Például Kína kereskedelmi befolyása jelentősen növekszik Latin-Amerikában, míg Oroszország egyre több stratégiai hídfőállást szerez Afrikában. A konfliktus másodlagos hadszínterekre is kiterjed. Például:

• Észak-Korea és Irán fegyvereket és támogatást biztosítanak az orosz háborús erőfeszítésekhez Kelet-Ukrajnában.
• Kína és Oroszország együttműködése bizonyos technológiai és pénzügyi szektorokban megerősödött, még ha stratégiai szövetségnek nem is nevezhető.

Egy másik érdekes következmény, hogy a világ középhatalmai – például Brazília, India, Mexikó, Dél-Afrika és Törökország – egyre függetlenebb szereplőkké válnak, és egyre magabiztosabban cselekszenek anélkül, hogy egyértelműen egyik vagy másik oldalra állnának.

Veszélyes idők előtt állunk

A három párhuzamos geopolitikai ütközés kombinációja súlyos következményekkel járhat. A jelenlegi pálya egy kritikus forráspont felé halad, és ha nem sikerül megfelelő diplomáciai egyezségeket kötni, fennáll a veszélye, hogy a globális stratégiai stabilitás teljes összeomlást szenved el.

Machiavelli tanításai szerint az erényes államférfiaknak mindig inkább az óvatos pragmatizmusra kell törekedniük, mintsem a szélsőséges ideológiák vezérelte háborúkra. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a bölcs diplomácia, a visszatartás és a hideg fejjel kötött paktumok sokkal jobbak, mint az értelmetlen konfliktusok.

Az idő azonban rohamosan fogy. Ha nem sikerül hatékony válságkezelést kialakítani, akkor a jelenlegi geopolitikai versengés hamarosan egy olyan szintre eszkalálódhat, ahonnan már nincs visszaút.

Végső gondolatok

A világ rendkívül bizonytalan, de sorsdöntő korszakba lépett. Az Egyesült Államok, Kína, Oroszország és Irán közötti geopolitikai sakkjátszma még messze nem ért véget, de egyre világosabb, hogy a történelem új irányba fordul. A legfontosabb kérdés az, hogy az emberiség képes lesz-e új világrendet kialakítani anélkül, hogy a múlt hibáit megismételné.