A költő él. Annak ellenére, hogy tízezrek, százezrek siratták el Kányádi Sándort a tavaly, versei – amelyek nemzedékeket kísértek végig a gyermekkortól a felnőtt, sőt időskorig – most is velünk vannak, és ugyanolyan mélyen hatnak, mint eddig. Kányáditól nem lehet megválni. Erről győzőtt meg minket Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze és a Kaláka együttes, akik Vannak vidékek címmel egész estés, zenés-verses ünnepre hívták meg a kolozsvári közönséget. Videós összeállításba sűrítettük az est hangulatát. (VIDEÓ: Varró-Bodoczi Zoltán)

Telt ház volt, amin senki nem csodálkozott, hiszen az ekkora nevek bevonzzák a közönséget. Eljöttek  a Kányádi-rajongók, eljött a Kaláka hűséges közönsége, és itt volt mindenki, aki Bogdán Zsoltot hallotta valaha is verset mondani, ugyanis a színész nem egyszer bizonyította, hogy akkor is, amikor lírai szöveget tolmácsol, hihetetlen erővel tudja magával vinni a hallgatót a költő világába. Ezt az élményt pedig senki nem akarta kihagyni. 

Kőváry Katalin, a műsor szerkesztője, rendezője, nagyon jó érzékkel nyújtott  egy kerek, hiteles képet a közönségnek arról, hogy mit is jelentett, jelent számunkra Kányádi Sándor költészete. Az egészen apró gyermekek által is élvezhető daloktól (Fakatona, Madáretető, Alma,alma) a nagyívű, drámai költeményekig, amelyek a Halottak napja Bécsben-nel kulmináltak, nagyon sokféle történeten, nagyon sokféle hangulaton vezette  keresztül a közönséget  az est. 

A Kaláka együttes  megzenésített Kányádi versei közismertek, nem okoztak nagy meglepetést a hallgatóságnak, legalábbis  nem azonnal. A szövegek egymásba fonódása, egymást felerősítő hatásuk, a mosolyra, nevetésre késztető és a könnyeket előcsalógató versek pontosan megkoreografált váltakozása volt az, aminek köszönhetően még a jól ismert dallamok is tudtak újat hozni, új élményt nyújtani azáltal, hogy hangulatukban folytatták a Bogdán Zsolt brilliáns szövegmondásával megteremtett atmoszférát.

A Sörény és koponya című költeménnyel indított a színész (itt ismét dicséret illeti a szerkesztőt, mert ezzel a művel gyakorlatilag megidézte a sokkal ismertebb és sokkal többször előadott Fától fáig című költeményét is Kányádinak, ennek hangulatával és háttértörténetével, amely kiegészíti a Sörény és koponyát), és már az első sorok után érezhette a közönség, hogy ott van a  költő gyermekkorának vidékén,  a Vártető vagy a Lesőhegy erdőiben, ahol a fától fáig botladozó kisfiú harmadnapra megtalálja a keresett lovat: „harmadnapon már csak sörény és koponya/lerágott bordák s a karambolozott csigolya/egymásra futott véres kis vagonjai/el sem kellett már takarítani”.  Az est vissza-visszatérő motívuma lett az elmúlás, a halál, a búcsú.  Az alaphangulatot már az első nagy vers megteremtette, az azt követő kisebb darabok csak árnyalták a képet:

Az est második részét a címadó Vannak vidékek néhány darabjával indította a Kaláka: a zsidó és örmény temetők porladó sírköveit leíró rész a már-már túl sokat is mondott, idézett Kányádi-versek közé tartozik.  A zene a szöveggel együtt azonban másként hatott a hallgatóságra: a drámaiság feloldódott, a  versképek a zene ütemére felgyorsultak, és egyfajta pergőképes, filmes élményt kapott a befogadó.

Ez a filmszerű élmény fölerősödött a következő szövegek hallatán, mert egy tér- és időbeli utazás kerekedett ki az előadás második részében. Az afrikai dzsungelbe kalauzoló Fekete mese politikai áthallásai semmit sem veszítettek aktualitásukból ( Bogdán Zsolt  remekel itt!).  A Federico Garcia Llorca ritmusát idéző románc, amelyben összeborul a föld az éggel, a zöld a kékkel, vagy a Hargitán tüzet gyújtó pásztort és a dél-amerikai indiánt egyformán befedő csillagos égtakaró a Dél keresztje alatt című versben kozmikus távlatokat teremtettek. Mindkét költemény a Kaláka hangszerelésében szólalt meg. És ebbe a kontextusba lett elhelyezve a következő vers, a Rege, amely természetesen a magyar eredetmondára utal, ugyanakkor pedig a fel nem adható célok, álmok, az út, amelyet végig kell járni bármi áron mind-mind benne van:

Az utazás végét és egyben a műsor végét a Halottak napja Bécsben jelentette, egy olyan poéma, amely önmagában is több idősíkot rendel egymás mellé. A  létösszegzés, az emlékezés, a gyökerek,  a szülőföld meghatározó jellege,  az édesapa alakja, az Isten-élmény, a hit újabb és újabb átgondolása, a pusztulás víziói, a látomások, az apokaliptikus képek súlya ott van ebben ebben a szövegben:

Szerencsés volt a válogatás, úgy érzem. Az ismert és könnyed darabok, a zenei kíséret nagyon jól tagolta a mély mondanivalójú, súlyos költemények által megteremtett alaphangulatot. A sokfélesége is tetszetős volt nagyon. Lehetett sírni és lehetett nevetni. A szerkesztő-rendező jó érzékkel elkerülte a sokat mondott versek megismétlését. Újat hozott, újszerűen rakta fel a színeket a Kányádi-palettánkra. 

Az est legnagyobb erénye azonban –mindezen túl – a természetessége volt. Az egyszerű színpadkép, a valamikori kolozsvári sétateret idéző zöld paddal, a fogason lógó ballonkabát, amely egyből Sándor bácsit jutatta eszünkbe, a színészi-énekesi sallangmentes kommunikáció a közönséggel eltörölt mindenfajta tartózkodást. A közönség megengedhette magának, hogy  megnyíljon a versek előtt, hogy a rímek, ritmusok  megtalálják az utat a legbensőbb zugokig.  

Bogdán Zsolt pátosz nélkül, szerényen, bölcsességgel, humorral, s ahol kellett ott iróniával , s olyan mélyen emberien mondta a szövegeket (éppen úgy, ahogy Kányádi ránk hagyta: „vers az, amit mondani kell!”), hogy a közönség megborzongott, mert  a versek szembesítő ereje felkavarta az érzéseket, gondolatokat, átélhetővé tette a Kányádi–univerzumot. Ehhez adódott hozzá a Kaláka jól ismert dallamvilága, amely egyfajta biztonságot jelentő, régóta kedvelt és szeretett társként csatlakozott az elmondott szövegekhez.

Amikor a Halottak napja Bécsben véget ért, és Bogdán Zsolt levetette a ballonkabátot, és egy utolsó simogatással letette a padra, miközben hátat fordítva a közönségnek kilépett a színpadról, mintha a költőt láttuk volna távolodni. Sírtunk.  Talpunk alatt a csöndes, gömbölyű óceán.