Noha nyolcéves korában fedezték fel genetikai mutációját, és felnőttségére teljes vakságot jósoltak neki, Buttu Arnold Csaba 51 évesen még mindig látja a fényeket, a formákat és a mozgásokat. Bátor székelyföldiként nem engedte át magát „betegségének”: a városban elsőként merészkedett ki az emberek közé, paralimpián vett részt, az Erdélyi Magyar Látássérültekért Egyesület elnökévé vált, és jelenleg nagy álmán, a látássérült gyermekeknek szánt magyar nyelvű tanintézményen dolgozik. Hogyan tanult meg együtt élni a „sötétséggel”? Mi motiválja, hogyan éri el céljait? Többek között erről kérdeztük a fehérbot nemzetközi napján.

Tagadástól az elfogadásig vezetett az útja, és úgy érzi, akkor nyílt ki előtte teljesen a világ, amikor elfogadta, s mi több, barátként kezdett tekinteni látássérültségére. Megértette, mivel együtt kell élnie vele, az elfogadás az egyetlen út, hiszen betegsége sohasem fogja elhagyni őt. Tán ezért is ennyire kimért, békés és humoros – állapítottuk meg, amikor beszélgetésünkkor megosztotta velünk, nem is tudná elképzelni, hogy mihez kezdhetne, ha most mégis látóvá válna.

Folyamatosan és lassan veszítette el látását: gyermekként – bár ott motoszkált a fejében a jóslat – próbált nem foglalkozni a génmutációval. Huszonegy évesen megházasodott, „jól dübörgő” céget alapított, és egészen az első jelekig nem törődött azzal, hogy vakká válhat. Évtizedek elteltével egyre rosszabbodott a helyzet, az utolsó időszakban háza előtt sofőr várta, munkahelyén, a faxon kapott leveleket felolvasták neki, míg végül tarthatatlan lett az állapota.

Nyugdíjazták, és beskatulyázták a „vakok dobozába”. Vállalkozóként belekóstolt az üzleti pörgésbe, az export világába, a pénz forgásába, ugyanis a női fehérnemű és fürdőruha gőzerővel pörgött a piacon. Nyugdíjazása után vette észre csak igazán, hogy „segítség nélkül egy lépést sem tud tenni egyedül”, és nehéz volt feldolgoznia, hogy a jól menő cége, a pénz odavan, és kilátástalan a helyzete, pedig három gyermeket kell felnevelnie.

Menekvésből önmegvalósítás

Elmondása szerint a sport számára menekvés volt, amikor még a kilátástalanság és az útkeresés foglalkoztatta. 2003-ban, a fogyatékosok évében úgy döntött, a „semmiből” elteker Lisszabonig – holott sem biciklivel, sem felszereléssel nem rendelkezett. Mégis hagyta, hogy beszippantsa a sport, és átengedve magát a történéseknek egészen Velencéig jutott. Csíkszeredai paralimpikon ismerőse figyelt fel teljesítményére, az ő unszolására döntött úgy, hogy komolyabban kezdi űzni a sportot.

Mindezt tandemkerékpárral művelte, méghozzá úgy, hogy egy látó személy „segédmotorjaként” tevékenykedett: míg társa fékezett, váltott, nézte az utat és vette a kanyarokat, addig ő teljes gőzzel tekert, hogy a bicikli haladhasson. 2008-ban a Pekingi Paralimpiára került, ezt követően pedig Rióig verekedte magát. Közben gyakorta szembenézett a „mit keres itt ez a vak biciklis mezben?” rosszalló kérdésekkel, a döbbent szemforgatásokkal, de a társadalom meghökkentsége és közönye nem szegte kedvét.

A sport után újabb álmait kezdte megvalósítani. Mivel lassan már 20 éve a vakság „cipőjében” jár, néha elgondolkodik, mihez kezdhetne, ha látóvá válna, és ilyenkor nyugtázza, jó neki a helyzete úgy, ahogy van, hiszen családdal és munkahellyel áldotta meg a sors, méghozzá úgy, hogy közben nem igazán szorul segítségre. A telefonja a segítő szoftvereknek köszönhetően beszél, hangosan felolvas, ahogyan a számítógépén lévő alkalmazások is, így – habár festményt nem tud nézegetni – jócskán részesül az információrengetegből – részletezte humorosan.

Hozzátette, a tájékozódás sem esik nehezére, ugyanis gyermekként, mivel tisztában volt a helyzetével, előszeretettel követte a fehérbottal közlekedő vakokat. Meglepődésére, amint génmutációja az alig látók kategóriájába kényszerítette, ő volt az egyedüli, aki az utcára merészkedett. Úgy érezte ugyanis, nem zárkózhat el a világ elől, és reménykedik benne, sorstársai is ráeszmélnek, hogy a lehetőségeik akkor is adottak, ha a helyzetük különbözik. Mindezt azzal magyarázta, hogy az akadályokat – legyen szó bármilyen nehézségűről – meg kell kerülni, át kell ugrani, fel kell robbantani.

„Ezerszer annyit kellett bizonyítanunk, mint egy látónak”

Mivel ép sporttársai leginkább csak a vakot látták benne és nem a sportolót, érezte, bizonyítania kell. Mint kiderült, a vakok és látássérültek esetében a bizonyítani akarás már iskoláskorban elkezdődik, ugyanis csak akkor fogadja be őket a társadalom, ha megmutatják rátermettségüket.

Pedig, ha ép személyként valaki közel engedi magához a fogyatékkal élőt, rájön, ugyanolyan ember, mint jómaga, mégis, mintha azt éreznék, ragályos a fogyaték, s valaki kerekesszékessé, vakká vagy siketté válik, ha szóba elegyedik egy sérülttel, inkább kerülik a beszélgetéseket – magyarázta Buttu Arnold Csaba, majd hozzátette, ezért is kell a sérülteknek lépnie, hogy a társadalom elfogadja őket. A kirekesztésről pedig úgy vélekedett, valójában önkirekesztés, mert a sérült személy dönt úgy, hogy nem tesz semmit annak érdekében, hogy a közösség részévé váljék.

2017 óta azon ténykedik, hogy apró sorstársainak iskolát építhessen

Buttu Arnold Csaba évtizedek óta abban reménykedik, hogy a látássérült és vak gyermekeknek magyar tannyelvű intézményt hozhatnak létre Romániában. Az ország ugyan rendelkezik 7 speciális intézménnyel, ezek mindegyike román tannyelvű, ami az erdélyi gyermekek helyzetét megnehezíti.

Hiszen Erdély-szinten körülbelül 200 gyermeket érint a látássérülés, és ebből 13 székelyföldi apróság, mivel a gyermekvédelemhez tartozik, a kolozsvári románnyelvű oktatásban részesül, néhányukat pedig szüleik az integráció útjára terelik, ám az országban gyerekcipőben jár az integrálás, tehát egyelőre nem eredményes az ilyesfajta oktatás. Egyesületük egyébként támogatja az integrációt, viszont azt vallják, előbb szegregált oktatásban kell részesülniük a sérült csemetéknek: ha sikerül elsajátítaniuk az írást, olvasást és a tanulást, akkor jöhet az összeolvasztás.

Elmondta, a szülők és gyermekek gondjait szeretné orvosolni, méghozzá úgy, hogy érintettként jómaga áll az ügy élére: mára finanszírozója van a projektnek, és az iskola is épülőfélben, 2017 óta ugyanis sínen haladnak. Nem volt ez mindig így: évekkel korábban is felvetődött az ötlet, akkor viszont a Romániai Nemlátók Szövetsége húzta keresztül a terveket, mondván, nincs szükség iskolára – ezt hallva a tanügyminisztérium és a projekt kivitelezésével foglalkozó szervek arra hivatkoztak, ha egy érdekvédelmi szervezet állapítja meg azt, hogy nincs szüksége iskolára, akkor úgy is van, és abbahagyták a munkálatokat.

Amellett, hogy az iskolaépítés már kezd láthatóvá válni, egyesületével egyéb projekteket is lebonyolítanak: csütörtökön, a fehérbot nemzetközi napján a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségével közösen elérhetővé teszik online a magyarországi szövetség hangos könyvtárát, így a határon túli látássérült gyermekeknek is bővül a „könyvespolcuk”.

Annak érdekében, hogy a látássérültek napja valóban ünnepnap lehessen, a hétvégén szervezett Fuss neki! kihívásból „összekalapozott” összeget speciális Braille-írógépekre fordítanák, méghozzá olyanokra, amelyek mindamellett, hogy visszajelzést adnak, „okosak” is: digitális szöveges dokumentumban mentik el a fájlokat, hangosan kommunikálnak, nyomtatnak és karaktereket jelenítenek meg digitális kijelzőjükön. Mindezt azért, hogy ne kelljen ismernie a szülőnek a Braille-írást ahhoz, hogy ellenőrizni tudja gyermekét.

Arról is beszámolt, annak ellenére, hogy nincs látássérült gyermeke, indíttatást érzett, hogy ő kezdjen a hozzá hasonló cipőben járókra figyelmet fordítani. Mivel jómaga érintett, ép társaival ellentétben tudja, mi az, amire a látássérülteknek szükségük van – az iskola és a mindennapokat megkönnyítő eszközök pedig nélkülözhetetlenek.