Először fordul elő, hogy egy kormány deklaráltan is lemond a rendelkezésére álló egyik legfontosabb eszközről: a Florin Cîţu vezette kabinet programjában kijelenti, hogy adót semmilyen körülmények között nem emel, és létező könnyítést el nem töröl a következő négy évben. A program ugyanakkor nélkülözi az egységes víziót – formailag sem a kabinet, hanem a minisztériumok programja.

„A koalíció kormánya támogatja a fenntartható fejlődés új modelljét, amelynek központjában a beruházások, a tőke ösztönzése és fejlesztése, a román vállalatok versenyképességének növelése, valamint a gazdaság és a közigazgatás digitalizálása, az állami kiadások hatékonyságának javítása és a szegénység elleni küzdelem áll.” Ebben az egy mondatban fogalmazza meg a parlament által megszavazott kormányprogram a Florin Cîţu vezette kormány általános céljait a következő négy évre. Ettől eltekintve a 269 oldalas dokumentum szoros értelemben nem a kormány, hanem a minisztériumok programját – célkitűzéseit, vízióját – tartalmazza. A számos ágazati elképzelés viszont egyúttal az egységes vízió hiányát is jelenti.

Rejtett vízió

A kormányprogram nem területekre, hanem minisztériumokra bontva tartalmazza a kormány célkitűzéseit. Ez elvileg rendben is volna, hiszen a kormány struktúrája elméletileg megfelel a mindenkori államigazgatási feladatoknak. A gyakorlatban egy-egy minisztérium létrehozását – és vele egy-egy szakterület le- vagy újraosztását – sokszor politikai érdekek határozzák meg. Ez különösen igaz egy koalíciós kormányra, ahol a politikai egyensúlyok biztosítása felülírhatja az egyéb megfontolásokat.

A Cîţu-kormány programja mégis tartalmaz egy meg nem fogalmazott, de a dokumentumból egyértelműen leszűrhető víziót. Eszerint a fejlesztéseket, beruházásokat, sőt támogatási programok nagy részét illetően is a frissen alakult kabinet lényegében az Európai Unió forrásaira támaszkodik.

Kiszámíthatóság (?)

A program szerint „bár európai uniós összevetésben Romániában igen alacsony az adók és illetékek aránya a bruttó hazai össztermékben (GDP)”, a következő négy évben nem vetnek ki új adókat és illetékeket, illetve nem szüntetnek meg létező kedvezményeket és támogatásokat. Ugyanakkor növelik a kiadásokat. Azt tervezik például, hogy a nyugdíjakat minden évben kiigazítják az inflációs rátával, illetve az országos bruttó átlagbér növekményének legkevesebb 58,5 százalékával.

Mindkét esetben a cél a kiszámíthatóság – aminek pozitív hatása a vállalkozások esetében akár számszerűsíthető is lehet a későbbiekben –, ugyanakkor a fentiekből kétségtelenül többletkiadás adódik. Ezt – akárcsak a máris jelentős költségvetési kiadásokat – az adóbegyűjtés javításával próbálják finanszírozni.

Szürke vagy fekete?

Ha valamiben, az adóbegyűjtés terén Romániának valóban volna hova fejlődnie, hiszen európai uniós összevetésben a sor végén kullog a GDP-arányos állami bevételek nagyságát illetően. A begyűjtés javításának módozatait illetően viszont meglehetősen szűkszavú a program, miközben egyébként jelentős – szakdolgozathoz illő – mennyiségű gazdaságelméletet tartalmaz.

A begyűjtött adók aránya adóemelés nélkül is növelhető, ha sikerül felszínre hozni a fekete- vagy szürkegazdaság egy részét. A kormányprogramban két fő irány fogalmazódik meg. Az egyik az Országos Adóhatóság (ANAF) átfogó reformja és a digitalizálás kiterjesztése. Az adatbázisok összekapcsolása és ennek következtében megnyíló lekérdezési lehetőségek bővülése révén várhatóan beszűkül majd a potenciális adócsalók mozgástere. A másik konkrét cselekvési irány tulajdonképpen a digitalizálási folyamat része: az elektronikus pénztárgépeket bekötik az ANAF-hoz, pontosabban felgyorsítják a már elindult folyamatot.

Félő azonban, hogy ezek a lépések nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Az Eurostat adatai szerint a román államháztartás bevételei – beleértve az egészségügyi és a nyugdíjbiztosítási hozzájárulásokat is – mindössze a GDP 26,8 százalékát teszik ki, miközben az uniós átlag 41,1 százalék. Romániát még Bulgária is jó néhány százalékkal lekörözi (30,3), nem beszélve Magyarországról (36,5) vagy az Európai Unióhoz frissen csatlakozott Horvátországról (38,7). Az elmúlt évek – vagy akár néhány évtized – tapasztalata nem sok jóval kecsegtet ezen a téren, aligha véletlen, hogy a kormányprogram nem is fogalmaz meg számszerű célt a költségvetési bevételeket illetően.

Másfelől a szürkegazdasággal egyáltalán nem foglalkozik a program, pontosabban egyetlen alkalommal említi – zárójelben, az újrahasznosítással kapcsolatban –, ráadásul a szövegkörnyezet alapján az illető paragrafus szerzője nem föltétlenül van tisztában a szürkegazdaság fogalmával. „A körkörös gazdasági szektor bővítése és új munkahelyek létrehozása az ágazatban (beleértve a szürke és fekete hulladék-begyűjtési tevékenység formalizálását)” – fogalmazza meg célként a Claudiu Năsui vezette gazdasági, vállalkozási és turisztikai minisztérium.

A program felszínesen érinti az adócsalás jelenségét, holott az adó- és járulékbeszedési-rendszer szervezetének megerősítése mellett a szankciók jelentős mértékű szigorítása javíthatná számottevően a begyűjtést. Nem esik szó a minimálbéresek arányának csökkentéséről sem, miközben nemzetközi tanulmányok arra a következtetésre jutottak, hogy a minimálbéren keresők és a szürkegazdaság aránya összefügg egymással. Fontolóra veszik ezzel szemben a munkabérterhek további csökkentését.

„Egy ilyen lépés csökkentené a feketemunkát” – szól a gazdasági minisztérium prognózisa, amely megint csak szembemegy a nemzetközi tapasztalatokkal, miszerint az adóterhelés csökkentése önmagában nem csökkenti a szürkegazdaság méretét. Az intézkedés alighanem csak azért került be a programba, mivel az USR-PLUS legfontosabb választási ígérete a munkabérterhek csökkentése volt. A minimálbér adómentesítése címszó alatt tulajdonképpen azt javasolták, hogy valamennyi munkavállaló fizessen havonta körülbelül 850 lejjel – vagyis a minimálbér adó- és járulékterhének megfelelő összeggel – kevesebbet az államnak.

Az egységes vízió hiányát lényegében maga a kormányprogram is felveti. A Cseke Attila által irányított fejlesztési minisztérium célként fogalmazza meg a stratégiai tervezés „felélénkítését” és a reális prioritások megállapítását, majd a források hozzárendelését mind kormányzati, mind szektoriális szinten.