A Túl közel nem szokványos dokumentumfilm, mert máig jellemző a társadalmunkra, hogy a családon belüli erőszakról, főként a pedofíliáról nem igazán „illik” beszélni. Gyomorforgató témát dolgoz fel, a maga módján mégis szép, mert felszabadít: megmutatja, hogy hátizsákjában a rettenetes tapasztalatokkal, megfelelő háttér és bizalmi kötelék mellett szerető és álmokkal teli fiatallá cseperedhet egy bántalmazott gyermek. Illetve szerető és reménnyel teli felnőtt maradhat egy sokszorosan megalázott, összetört anya. Bizonyítja, hogy a jó mindig győz. Pirkó most 18 éves, érettségi előtt áll; 9 éves kislány volt, amikor édesanyja élettársa szexuálisan bántalmazta. A férfit az sem rettentette el, hogy a nő akkor már a szíve alatt hordta közös gyermeküket… Torokszorító és néhol sírással megszakított interjú Andreával, az édesanyával, aki a végsőkig küzdött. Hitt a gyermeknek. Kiszállt a kapcsolatból. Szembeszegült az áldozathibáztató és félreforduló közösséggel. És gyermeke miatt minden törvényes utat bejárt, hogy a férfi megbűnhődjék tetteiért.

– Beismerem, sokáig nem volt merszem megnézni a filmet. Tartottam tőle, hogy nem tudom megemészteni a látottakat. Noha voltak jelenetek, amiket megkönnyeztem, ahelyett, hogy rám nehezedett volna, csak a kétségeimet oszlatta el: fontos volt, hogy felszólaljatok, és megmutassátok, hogy a családon belüli erőszak valóságosabb, mint hittük, és nagyon nagy vétek félrefordulni, ha közvetlenül vagy közvetetten érint. Hogyan fogadta a filmet a közösség? Annak fényében, hogy a történetet sokan ismerték, sokan nem hitték…

– Kisváros Kolozsvár, sőt egész Erdély egy kisváros. Sokan tudtak az ügyről, nem részletekbe menően, de volt tudomásuk róla, a híre futótűzként terjedt, mert a „színésznő” egyszer csak előállt, úgy döntött, hogy nem hallgat és törvény elé citálja az elkövetőt. Bár a faluközösség egy része rettenetes elutasítással reagált, ezt leszámítva sokan támogattak, főként a barátaink, kollégáink.

A kollégáim elejétől kezdve. Laczó Juli barátnőm, kolléganőm, akinek azóta is hálás vagyok, kitalálta, hogy a társulat tagjai havonta gyűjtsenek a fizetésükből egy adott összeget, amiből Juliék pár hónapon keresztül alapélelmiszereket vásároltak, és el is hozták nekünk. Nemcsak anyagi támogatást kaptunk a gyerekeimmel, hanem a feltétel nélküli szeretet is, a bizonyosságot, hogy vannak emberek, akiknek fontosak vagyunk. A közösség ereje tartott meg, és meggyőződésem, hogy minden bántalmazott ember rálel előbb-utóbb a segítő, szerető közösségre.

A nehézségekkel egyébként egyedül kellett megbirkóznom, a szüleimet már rég elveszítettem, így az én felelősségem volt harcolni Pirkó lányomért, ami nem ment volna a barátaim és a szakemberek segítsége nélkül. Csodaszerűen érkezett a segítség az életembe, ahányszor azt éreztem, hogy innen már nincs tovább, csak kérnem kellett, és valaki mellettem termett. Ehhez természetesen meg kellett tanulnom kérni és elfogadni a segítséget, mert egészen addig nem szerettem másokra hagyatkozni.

– Ahányszor azt hallom, hogy a faluközösség egy része máig hitetlenkedik, egy kicsit összeszorul a gyomrom. Hát tényleg itt tartunk 2023-ban? Nem elegendő az erőszaktevő vallomása, a bírói döntés, a börtönbüntetés ténye, ha a közösség szerint „jó ember”, akkor tehet bármit, gonosztevő helyett áldozat marad?

– Változnia kellene a társadalomnak, és természetesen a törvényeknek is. Máig gyakori, hogy az áldozatot szégyeníti meg a közösség, pedig mégis kinek kellene szégyenkeznie egy gyermek szexuális bántalmazása miatt? Annak, aki elszenvedte, és akinek az életét örökre megpecsételi, vagy annak, aki volt annyira gyalázatos, hogy elkövesse azt? Pár nappal azelőtt lett kilenc éves a lányom. Akkor mesélte el, hogy az élettársam olyan dolgokat tesz vele, ami neki nagyon nem kellemes és fél tőle…

Hihetetlen volt az egész, egy világ omlott össze bennem, a szerelem ködéből hirtelen a pokolba zuhantam. Próbáltam győzködni magam, hogy a lányom csak álmodta, hogy ez velünk nem történhet meg, de este rákérdeztem, és a válasza megrendített. Szemrebbenés nélkül ismerte be, hogy amit Pirkó állít, igaz. Szexuálisan molesztálta, amíg próbákra jártam, amíg bevásároltam, amint kiléptem a lakásból és ketten maradtak. Azt mondta, „úgy értem hozzá, ahogy hozzád is szoktam”. Mindezt azalatt, amíg terhes voltam a kifiunkkal. Ami a legszörnyűségesebb az, hogy a szemembe tudott nézni mindvégig és máig nem kért bocsánatot, nem mutatta jelét megbánásnak. Én a szemébe sem tudtam nézni…

Nekünk „szerencsénk” volt, nevezhetjük akár „sikertörténetnek” is, bármennyire is abszurdan hangzanak ezek a szavak a történtek súlya alatt. Én ugyanis, amint tudomást szereztem a szörnyűségekről, anyaként mertem lépni, és addig nem csillapodtam, míg az elkövető börtönbüntetést kapott. A lányom elé tudtam állni, és azáltal, hogy hittem neki, egyrészt bizonyítottam, hogy mennyire fontos, másrészt megtanítottam, hogy ha valaki iszonyatos bűnt követ el, megkapja érte a méltó büntetését. Az már más kérdés, hogy nem kapta meg a kellő büntetést: 5 év, 1 hónap, 10 nap – ennyit szabtak ki, majd 3 év után jó magaviseletért kiengedték. Elfogadhatatlan, hogy még azt a keveset sem kellett leülnie… Sokan viszont benne maradnak, nem hisznek a gyermeknek, vagy ha hisznek is, próbálják eltussolni, mert azt gondolják, nincs kiút.

– Illetve azt feltételezhetik, hogy ez csak a filmekben történhet meg, ilyen a valóságban nincs is… A Túl közelben is elhangzanak a bűvös mondatok: „arra gondoltunk, hogy egy megjátszás az egész, a gyermek be volt tanítva”, „a református pap fia, mindenki becsüli, szereti őket”, „minden vasárnap a templomban volt”.

– Egy darabig nekem is távolinak tűnt: nehéz felfogni, nehéz elfogadni, egyáltalán elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet, hogy ilyen aljas módon képes egy felnőtt visszaélni egy gyermekkel. Vagy egy másik felnőttel. Iszonyatos számomra az erőszak, annak minden formáját zsigerből utasítom el!

Van egy hagyomány, amit mi, erdélyiek generációk óta cipelünk magunkkal. Ez a „tűrni kell”, mert „édesanyád is kibírta”, „nagyanyád is kibírta”, „bírd ki te is”. Én nem tudtam kibírni, nem tudtam elfogadni, és nem is hiszem, hogy így kellene élni. Hangoztatjuk, hogy védjük a gyermekeinket, de amikor hasonló esetről szerzünk tudomást, elbagatellizáljuk, elferdítjük, tagadjuk a történteket, mert nem bírunk egy ekkora teherrel szembenézni. Egy gyermeket igenis meg lehet védeni, ha máshogy nem sikerül, legalább utólag azáltal, hogy hiszünk neki, és kiállunk mellette. Ha elhallgattatjuk és hiteltelenítjük, mégis mit tanul a világról az eleve sebzett lelke?

Egy hatéves vagy egy kilencéves nem tudna csak úgy kitalálni ilyen történeteket. Hiszem, hogy ha képzéseket tartanánk a szülőknek és a tanügyben dolgozóknak arról, hogy a bántalmazásnak vannak jelei, és útmutatót adnánk azzal kapcsolatosan, hogy ilyen helyzetben mit kell tenniük, akkor kicsit könnyebb lenne felnőnie a következő generációnak.

Utólag már látom, hogy melyek voltak az előjelek. Figyeltünk egymásra, igényes kapcsolatot tartottunk fenn, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen megtörténhet velünk. Akkor megvolt mindennek az igazolása: hogy azért zaklatottabb a gyermek, mert a kettőnk viszonyába bekerült egy férfi, és féltékeny. Mindent megmagyarázott, nem volt gyanús semmi. Majdnem a tökéletes férfi volt… Nem mentegetőzöm, de a szakemberek is ezt mondják, hogy az áldozat nem veszi észre, belefolyik ezekbe a játszmákba. Minden átminősült, minden szépnek tűnt akkor. Ennyire embert még nem szerettem, megnyíltam előtte, nem láttam, hogy mi történik igazából. Magamat ezekért még nem mentettem fel.

– Rettenetes lehet egy gyermeknek ekkora traumákról beszélnie. Sokan hallgatnak, mert a felnőtt, aki visszaélt velük, titoktartásra kéri őket, illetve az is gyakori, hogy félelmükben, bizalmatlanságukban, szégyenükben nem mernek szólni…

– Nekünk ebben is „szerencsénk” volt. Mi avattuk fel a második kihallgatószobát az országban, olyasmit, amit a filmekben is látni lehet: bent csak a gyermek van, és két ember hallgatja ki. Látszik egyfajta lassú fejlődés e téren, ma már 8 ilyen kihallgatószoba van Romániában, akkoriban csak kettő volt. Ezeknek az a rendeltetésük, hogy a gyermeket ne kelljen folyton kihallgatni az átélt szörnyűségekről, hanem az egyetlen kihallgatás felvételét nézik vissza többször, ha bármilyen kérdés felmerül.

Nagyon sok gyerek nem is tud beszélni a tapasztalatairól. Egyrészt azért, mert nincsenek megfelelő szavai azok körülírására, másrészt meg ott vannak a bűvös mondatok, hogy „ez csak a mi titkunk”, „ha szeretsz, nem mondod el senkinek”. Megtaníthatjuk gyermekeinket, hogy a kicsi testük csak az övék, és igenis mondhatnak nemet. Tanácsos a fürdőruha szabályt már nagyon kiskorban hangsúlyozni: amit a fürdőruha a testükből takar, az csak az övék, oda nem nyúlhat felnőtt, hacsak nem orvosi kivizsgálás miatt szükséges.

Ugyanakkor egy térképnek is hasznát vennénk: mert sokan tanácstalanok vagyunk, hogy ha megtörténik a baj, merre indulhatunk el?

– Te merre indultál? Hol kerestél és találtál kapaszkodókat?

– Engem a barátnőm egy nagyon jó pszichológushoz irányított, aki a gyermekvédelemhez, majd a rendőrséghez, ahol feljelentést tettem. Vannak szervezetek, akik segítenek ebben, de még nem eléggé láthatóak az áldozatok és a családjaik számára. Pedig fontos lenne feltüntetni a buszmegállók oldalán, a városban különféle plakátokon vagy online felületen, a médiában, hogy kikhez lehet segítségért fordulni, melyek a segélyhívó számok.

Illetve az is fontos lenne, hogy kisebbségi nyelveken is kérhessenek segítséget az áldozatok, betelefonálhassanak egy központba, ahol bármilyen nyelven beszélnek, akad valaki, aki meghallgatja és komolyan veszi a gondjukat annyira, hogy lépéseket tesz a megoldás érdekében. A gyerek jó esetben a bizalmi emberhez fordul, a nem elkövetőnek szól, akit szintén támogatni kellene, mert hatalmas törés ez az anyák életében is. Nehéz bebizonyítani, de ha a gyermek beszél, és hisznek neki, akkor van út, amin elindulhatnak.

– Mekkora fájdalom lehet egy ember életében, hogy a társról, akire felnéz, akit a bizalmába fogad, akit annyira szeret, hogy képes vele életet teremteni, egyszer csak kiderül, hogy valójában egy szörnyeteg. A gyermekéről pedig, akit a legtisztábbnak lát, nyilvánvalóvá válik, hogy meggyalázták… Egyáltalán feldolgozható egy ekkora trauma?

–  Nem hagytam esélyt magamnak arra, hogy bármi olyat cselekedjek, ami felmentené vagy ellehetetlenítené a volt partneremet, egyetlen gondolatom az volt, hogy azonnal ki kell szállni, ez így nem mehet tovább. Nincs az a férfi, akiért ez elviselhető, elhallgatható. Üzenem minden anyának: én akkor azt hittem, hogy vége az életünknek, mégis kiszálltam. És most már tudom, van élet a halál után! Igenis tovább lehet menni. Az, hogy az ember a bizalmat mikor rakja helyre, egyéni recept…

De minden érintettnek tudnia kell, hogy az erőszaktevő nem fog megváltozni, ha egyszer megtette, megteszi még ezerszer! Abban nem lehet bízni, hogy többször nem fordul elő. Nincs az a szerelem, nincs az a szociális háló, nincs az az anyagi helyzet, fizikális lét, ami megéri, hogy egy ekkora szörnyűséget eltussoljunk! És ezzel együtt felnőni… Hogy is lehetséges? Az esetünk és a film kapcsán rengeteg nőről tudtam meg, hogy sajnos ebben a fájdalmas titokban nőtt fel. Hogy a szomszéd, a nagyapa, a nagybácsi, a nevelőapa vagy a saját apja éveken keresztül molesztálta, bántotta. Emberi életek mennek tönkre a közvetlen környezetünkben.

Tudom, hogy nem könnyű, de merjünk segítséget kérni és kilépni belőle! Nekem sem volt könnyű, most sem az. De azt megtapasztaltam, hogy minden megváltozik, ha merünk lépni, abban a pillanatban, hogy az örvényből kievickélünk, jön egy másik élethelyzet, ami talán könnyebb... A gyermek számára pedig mindig könnyebb, mert már azáltal, hogy meghallgatjuk és hiszünk neki, felszabadul egy kicsit a fájdalmak terhe alól, és könnyebben beszél a terapeutával, másként nyit az emberek felé.

– Az elhallgatás nem megoldás. Sok felnőtt él a gyermekkori megalázottság árnyékában, ami beszennyezi a mindennapokat, nem enged örülni, bízni, szeretni… Hogy gondolhatjuk mégis, hogy a rettenet meg nem történtté tehető?

– Ezeket nem lehet meg nem történtté tenni az eltussolással. Előbb-utóbb kibukik, és nem mindegy, hogy mikor próbáljuk megoldani. Már akkor, abban a helyzetben kell a gyermek mellé állni, és az iránta érzett szeretetből és tiszteletből azt mondani, hogy lépünk, mert a másik ember bűnt követett el vele szemben. Azt sem tudtam, hogy másnap lesz-e mit ennünk, mégsem tartott vissza a távozástól és cselekvéstől.

Két gyermekkel indultam a bizonytalanságba, és ma, hála Istennek, tükörbe tudok nézni. Persze még vannak dolgok, amik visszarántanak: vádolom magam, hogy miért nem vettem észre korábban. De a bántalmazó személyek olyan mélyen képesek manipulálni, hogy amíg nem lépünk, nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.

Az, hogy én épelméjű maradtam, működik a kicsi családunk, annak köszönhető, hogy akkor kiléptem. Természetesen már semmi sem lesz a régi, és lesznek élethelyzetek, amelyekben hosszú távon törnek elő a traumák, de a helyzethez képest rendben vagyunk. A lányom most már jól van, maradtak hegek, de alapból jól van.

– Nem lehetett könnyű naponta szembenézni a történtekkel, illetve most is, minden vetítés folyamán kicsit újraélni az egészet…

– Az egész olyan, mint egy seb. Egyszer kezeljük, bekötözzük, de fel kell tépni időnként a kötést, hogy a genny távozzon belőle. Nem könnyű szembesülni, de minél többször látjuk a filmet, annál biztosabbak vagyunk benne, hogy megérte beszélni róla. Terápiás hatással van ránk is, és a vetítéseket követő beszélgetések alapján nem csupán kettőnkre, hanem a közönségre is. Nem félretettük a problémát, hanem szembenéztünk vele – én ezt a lányomtól tanultam meg. Ő szembenéz a problémáival, kisírja, kifájja őket, és megoldja, amennyire tudja. Azt követően megy tovább, de nem teszi félre, nem söpöri szőnyeg alá, nem tesz úgy, mintha nem történt volna meg. Visszaütne. Iszonyatos szembesülni egy ilyen helyzettel, de kell.

Mielőtt megjelent a film, mindkettőnket kétségek gyötörtek. Hogy vajon kell ez nekünk, jól döntünk? De azt akartuk, hogy társadalmi szinten beszéljünk róla és segítsünk. A lányom azt mondta, ha egy gyereknek is segít a történetével, és arra biztatja, hogy merjen szólni egy bizalmi felnőttnek, én pedig egy anyának segítek abban, hogy merjen hinni a gyermekének, már megérte.

Szarajevóban egy fiatalember állt a lányom elé. Zokogott, és megosztotta vele, hogy el sem tudja képzelni, mennyi erőt adott azzal, hogy beszélt róla, mert vele is megtörtént az eset. Már ezért megérte kitenni az életünket, ami szintén nem könnyű.

A másik nagy kincse a filmnek, hogy Püsök Botonddal készítettük együtt, mert nem mindegy, hogy tálaljuk ezt a történetet. Ő volt a teljes stáb, a Túl közel egy kis kamerával készült 5 éven keresztül. Boti jött, filmezett, beszivárgott az életünkbe. A filmben vannak olyan jelenetek, hogy nem is emlékszünk, hol volt Boti azalatt, míg történt. Láthatatlanná tudott válni. A részünkké.

– Különös, ahogyan a keserűséget is emberközelivé teszitek. Végignézzük a házeladás kálváriáját, azt, ahogyan majd’ meghasadsz a tehetetlenség terhe alatt. A közösség kiutál, a lányod félelemben él, mert akkor már az erőszaktevő is szabadlábon van, ugyanabban a faluban él, mint ti. Te menekülnél a gyermekeiddel, de alig találsz vevőket… Mekkora erőnek kellett lennie benned, hogy ezt egyedül mind megharcold!

– Nem bírom elviselni az igazságtalanságot. Nem volt elég az, hogy megtörtént ez az ügy, még nekem kellett magyarázkodnom. Azt a közeget, amelyben éltünk, megosztotta az esetünk. Nem tudtam már eldönteni, hogy ki van mellettünk és ki ellenünk, és az hagyján, hogy engem támadtak, de amikor a gyermekeim kapták vissza azt, amit nekem szántak, „mert hazug vagyok, kitaláltam az egészet és még a gyermekeimet is betanítottam”, na azt már nem bírtam megemészteni. Nagyon széles körben elterjedt, nemcsak abban a kis közösségben, ahol éltünk…

Azért is volt szükségem erre a filmre, hogy igazságot nyerjünk. Másrészt a fiam miatt is, hogy majd, amikor elérkezik az ideje, fokozatosan, de beszélhessek vele a történtekről a korának megfelelően. Szeretném, hogy tudja, és először tőlünk tudja meg.

Mindig bennem lesz egy állandó készenléti állapot. Ott van a fiunk, láthatást ért el, úgyhogy kénytelen vagyok ezzel folyamatosan harcolni... Ez egy életre szól. Ha egy ilyen eset kiderül, nem egy embert tesz tönkre, a negatív hatás burjánzik, többeket érint keményen az, hogy egy ember valamit elkövetett.

A gyermeknek joga van az apjával találkozni. Az áldozatoknak, túlélőknek viszont még mindig kevés a joguk, és sajnálatos, ahogyan az utólagos védelmüket kezelik. A terápia, a továbblépés, illetve a bántalmazó büntetése sincs kitaposva Romániában, ezek itthon még gyerekcipőben járnak.

– A ti életeteket a hit és vallás kérdése is mélyenszántón érintette, a volt élettársad a helyi lelkész fia. Adja magát a kérdés, hogy ez a borzalom miként hatott az istenkapcsolatodra? Gyakran halljuk ilyenkor, hogy „ha van Isten, miért engedi ezt?”

– Mindig is hittem egy erőben, ami fölöttünk áll. És mindig is hittem a jóban. Mint a népmesében: hiszem, hogy a jó előbb-utóbb fölülkerekedik, és minden gonosz elnyeri méltó büntetését. Abban az évben jelentette ki az akkori pápa a pedofíliáról, hogy istengyalázás. Az én megítélésem szerint kegyetlenebb egy gyilkosságnál is.

Megrengett a hitem. Perlekedtem, hogy hogy történhet ez meg. Viszont sosem tettem fel azt a kérdést, hogy „ha van Isten, miért engedi ezt?”, mert ez nem az Isten műve, ezt egy ember követte el. Sok mindenben megingott a hitem, de alapjaiban véve nem veszítettem el. Hiszek a jóban. És abban, hogy egy ilyen gyalázatos tettet nem lehet büntetlenül megúszni: ha nem segítenek a törvények, majd az élettől valamiképpen visszakapja. De ez már nem az én dolgom.

Összekapaszkodva, mi hárman nagyon ügyesek voltunk, és ebből máig táplálkozunk. Mindhárman.