A magányosság szó szerint megbetegít bennünket, de az orvosok egyedül nem képesek meggyógyítani. A Michigan Egyetem kutatója rávilágított, miért módszertani tévút, ha a magányt tisztán orvosi problémaként kezeljük, és hol rejlik a valódi megoldás.

A társas kapcsolatok hiánya olyan mértékben károsítja az egészséget, mintha valaki napi 15 szál cigarettát szívna el – állapította meg a Michigan Egyetem új tanulmánya, amelyet a Social Problems című szaklapban tettek közzé.

Az adatok szerint a társadalmi elszigeteltség és a magány mintegy 30 százalékkal növeli az idő előtti elhalálozás kockázatát – idézi a kutatást a Mediafax hírügynökség.

A probléma gazdasági súlya is hatalmas: a magánytól szenvedő idősek ellátása az amerikai állami egészségbiztosítási rendszernek (Medicare) évente mintegy 6,7 milliárd dollárjába kerül. Sofia Hiltner kutató több mint tíz évnyi médiajelentést, orvosi szaklapot és tudományos értekezést elemzett, hogy feltárja a jelenség hátterét.

Miért tévút a magány „orvoslása”?

Hiltner rámutatott, hogy a magány klinikai diagnózissá alakítása mögött egy súlyos logikai hiba húzódik meg. Az emberek ugyanis automatikusan azt feltételezik: ha egy probléma károsítja az egészséget, akkor annak megoldása kizárólag az egészségügyi rendszer feladata.
Bár a háziorvosok felmérhetik a betegek állapotát, és civil támogató szervezetekhez irányíthatják őket, arra nincs ráhatásuk, hogy újjáépítsék a szétesett helyi közösségeket, vagy csökkentsék a túlterhelt emberek munkaidejét.

A helyzet abszurditását jól mutatja, hogy a kutató munkája során olyan klinikai kísérletekre is rábukkant, amelyekben a szakemberek egy konkrét „magány elleni tablettát” teszteltek. Ha a problémát teljesen áttoljuk az egészségügy hatáskörébe, a szűkös erőforrások a klinikákhoz vándorolnak, miközben a valódi kiváltó okokhoz hozzá sem nyúlunk.

A magány mögött ugyanis mélyebb társadalmi problémák állnak:

• a meggyengült, szétszakadozó helyi közösségek,
  
  
• a túlterhelt, rugalmatlan munkaidő,
  
  
• valamint a támogató társadalmi háló hiánya az idősek körül.
  

Hiltnert személyes indíttatás is vezérelte a kutatásban: saját nagymamája maradt teljesen magára, barátok és elfoglaltság nélkül, miután elveszítette a férjét.

A szakértő sürgeti a döntéshozókat, hogy a magány gyökerénél avatkozzanak be, és rendszerszintű társadalmi változásokkal küzdjenek a jelenség ellen, ne pedig a rendelőkben keressék a megoldást.
„Az egészségügyi rendszer segíthet, de megvannak a maga korlátai” – figyelmeztet a kutató.