Sok tévhit él az emberek többségében a törvényszéki orvostani szakértők munkájával kapcsolatban. Egzotikus szakmának tartják, mivel a legtöbben a filmek alapján alakítanak ki képet a tevékenységükről. Azt gondolják, hogy naphosszat halottakat boncolnak és érdekes titkokat tárnak fel. Ez a tévképzet annyiban nem áll távol a valóságtól, hogy ez is a munkájuk része – ráadásul a „könnyebbik” fele –, de arányaiban sokkal többet „dolgoznak” az élőkkel, és segítenek az igazságszolgáltatásnak abban, hogy hiteles, gyakran megdönthetetlen bizonyítékokat szolgáltassanak egy-egy bántalmazásos bűncselekmény vagy autóbaleset körülményeiről. Dr. Sinkó János, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban működő Megyei Törvényszéki Orvostani Szolgálat osztályvezető főorvosa avatott be minket a szakmája részleteibe.

– Hogyan lesz valakiből igazságügyi orvosszakértő?

– Válaszul az első mentoromat tudom idézni, ő azt mondta viccesen, hogy „mivel nem volt semmilyen tehetségem, orvos lettem”. A viccet félretéve, a törvényszéki orvostani hivatás ugyanúgy kezdődik, mint bármelyik másik orvosi szakma: szeretni vagy legalábbis akarni kell. Az orvosi egyetemre be kellett jutnom annak idején, ami nem volt könnyű. Azt a hat évet el kellett végeznem, ezt követte a szakosodás, újabb öt év, és akkor lettem munkanélküli, diplomás törvényszéki orvos. Annak idején ez így ment. Most is így megy nagyjából, kivéve azokat a helyeket, ahol a fiatal orvos már szakosodás közben szerződött egy kórházzal vagy osztállyal. De az még mindig nagyon kevés. Annak idején, amikor 2005-ben én a rezidensi vizsgát letettem, ez nagyon áhított szakma volt.

– Miért volt áhított ez a szakma?

– Talán az egzotikumáért, ritkaságáért. Abban az évben, amikor vizsgáztam több mint 1200 belgyógyászati helyet hirdettek meg szerte az országban, és ezeken belül csupán két helyet törvényszéki orvostanra. Ebben a szakmában és még néhány másikban veszélyességi pótlék is járt a fizetés mellé. Ez akkoriban azt jelentette, hogy a rezidens törvényszéki orvosoknak körülbelül háromszor akkora volt a bérük, mint egy elsőéves rezidens orvosnak más szakágban. Abban az időben ebből a pénzből, ha soványan is, de meg lehetett élni, míg más kollégákat továbbra is a szüleik tartottak el, amíg befejezték a szakosodást. Én nem voltam kiemelkedően jó tanuló az egyetem évei alatt, nem igaz, hogy néha nem volt ösztöndíjam is, de nem voltam a legjobbak között.

Az egyetem ideje alatt, pontosabban negyedévesen, rájöttem, hogy nem érzek elhivatást a gyógyításra. Ilyen esetben olyan szakot ajánlott választani, amelyben nem vagyunk közvetlen kapcsolatban a betegekkel. Ilyen például a labororvosi, a paraklinikai vagy a röntgenorvosi szakma. Ezekben gondolkodtam én is akkor, reálisan felmérve a helyzetet, hogy mire vagyok képes. A törvényszéki orvostan is benne volt a pakliban, csak nem igazán reménykedtem abban, hogy a rezidensivizsgán olyan jól teljesítek, hogy a két helyből az egyiket el tudom majd vinni.

Mint ismert, a rezidensvizsga az egész országban egy időben zajlik, és egy telekonferencia keretében vizsgajegy alapján lehet kiválasztani a helyeket. Azok választhatnak helyet elsőként, akik a legmagasabb osztályzatot kapták. Úgyhogy lehetetlennek tartottam megkapni ezt a szakot. A törvényszéki orvostannal csak az egyetem hatodik évében találkoztunk, és persze ez sokunknak tetszett is. Akkor döntöttem el, hogy ez engem nagyon is érdekel. Nekifogtam tanulni, azt a nyarat kizárólag tanulással töltöttem, és sikerült a vizsgán elég jó osztályzatot szereznem. Ha jól emlékszem, 886 pontot értem el az 1000-ből, ami aztán 888 lett az újrajavítást követően, ilyenkor ugyanis nagyon sok a fellebbezés, mert mondhatni „vérre megy a játék”. Két pont nagyon sokat számíthat a helyezésben, én talán a 42. voltam az 1200-as listán.

Véleményem szerint a rezidensvizsga a legfontosabb vizsga egy orvos életében, mert ott dől el a sorsa, és az, hogy milyen szakágat választhat. Választási lehetőségem tehát nekem is lett, a 42. helyig nem vitték el az első törvényszéki orvostani helyet sem, tehát annyira mégsem volt vágyott szakma. Mivel csak két hely volt az egész országban, ráadásul mindkettő Bukarestben, nehéz helyzetbe kerültem, de kérhettem az áthelyezésemet Kolozsvárra, oda, ahol az egyetemet is végeztem. Mivel abban az évben a bukaresti intézet rezidens nélkül maradt, nem nézték ugyan jó szemmel eme kérésemet, de jóváhagyták.

2010-ben lezárult a rezidensképzésem, következett a szakvizsga, ekkor már foglalkoztatott, hogy hogyan tovább. Az akkori főnököm és professzorom egy konferencián találkozott csíkszeredai kollégájával, néhai Dr. Rémán Istvánnal, aki elpanaszolta neki, hogy kevesen, csupán hárman vannak, és egyik kollégája készül elhagyni Csíkszeredát, Brassóba költözne. Ekkor vetette fel neki a professzorom, hogy itt vagyok én, munkanélküli, friss magyar végzősként, akár elfoglalhatnám ezt a helyet. Meghívtak és el is jöttünk nem sokkal ezután ide, Csíkszeredába, megnéztük, hogy milyenek a munkakörülmények, és úgy döntöttem, hogy szeretnék idejönni. A néhai osztályvezetővel, Dr. Rémán Istvánnal dolgoztam, aki nagy segítség volt a pályafutásom elején. Őt tartom a második mentoromnak, és ma is köszönettel tartozom neki, hogy ide meghívott.

Korábban nem is jártam Csíkszeredában, de akkor elég jó helynek tűnt. Idővel pedig megismertem az egész megyét, a kollégákat és az itteni szakmai körülményeket. Szakvizsgáztam 2010 végén, 2011 januárjában pedig megpályáztam a megyei kórházban meghirdetett pozíciót, sikerrel versenyvizsgáztam, és elfoglalhattam az új helyemet.

– A törvényszéki orvostani képzésben mennyire hangsúlyos a jogi képzés?

– A felkészítésben nincs kötelező moduláris tantárgyként jelen az igazságügy, de mindent, ami hozzákapcsolódik, tudnunk kell, mivel azzal dolgozunk nap mint nap, tehát bizonyos törvénycikkelyeket, főleg, amelyek a szakmánkra vonatkoznak, kívülről kell tudunk, legyen az bűntető- vagy civiljog. Azon kívül változatos felkészítőket tartanak nekünk, ezért a képzés során több más szakmába is betekintést nyertünk, ilyen az idegsebészet, az imagisztika, a neurológia, az ortopédia. Ezek főként ahhoz kapcsolódnak, hogy az adott sérülés miként gyógyul, esetleg milyen komplikációk léphetnek fel. A romániai törvények szerint 0 és 90 nap között gyógyuló sérüléseket, valamint 90 napon túl gyógyuló sérüléseket különböztetünk meg, annak érdekében, hogy felmérhető legyen az elszenvedett sérülések súlyossága, ami hasznos eszközt nyújt az igazságügynek az esetleges büntetés vagy kártérítés megszabásában.

– Milyen egy átlagos munkanapja egy törvényszéki orvosnak?

– Egyik nap sem hasonlítható a másikhoz. Ez jó, mert minden napnak megvan a kihívása. Van egy téveszme, hogy a törvényszéki orvostan csak a halottakkal foglalkozik. A munkánk 75-80 százaléka az élőkről szól, a fennmaradó rész pedig a halottkémi vizsgálat. Az élők esetében balesetek, agresszió, szexuális erőszak, családon belüli bántalmazás és persze minden más büntető jogi probléma is hozzánk kerül, az ittas vezetés megállapítása, de a pszichiátriai szakvéleményezés is, például, hogy egy elkövető beszámítható-e vagy sem, tehát civiljogi problémák is. Nagyon röviden összefoglalva: egy klinikai orvos szakmai elégedettsége, hatékonysága 75-90 százalék körül van, egy törvényszéki orvosnak maximum 50 százalék, mert nálunk általában két fél van: az egyik elégedett, a másik nem. Persze van, hogy mindkét fél elégedetlen, mivel a sértett fél úgy érzi, hogy többre jogosult, az elkövető pedig, hogy amaz semmire.

Az igazságügyi orvostan tulajdonképpen legtöbb esetben a bűnügyi szervek vagy az igazságszolgáltatás kérésére végez bármit. Az általunk kibocsátott szakértői véleményezést tartalmazó dokumentum felszólításra készül, amelynek a vége körülbelül így szól, hogy „az igazság feltárása érdekében” (pentru aflarea adevărului în cauză) – ez nekem akkor is és most is nagyon tetszik, hogy van egy ilyen része is az orvostudománynak, ami az igazságot keresi.

– Mi a legnehezebb része ennek a munkának?

– A legnehezebb szerintem az orvosi műhibákkal foglalkozó szakvélemények elkészítése, azok a legkomplexebbek. Az is része a munkánknak.

– Nem ritkák ezek az esetek?

– Nem gyakoriak, mondjuk inkább úgy. Nem tudom, hogy mikor jutunk el oda, mint az Egyesült Államokban, hogy az ügyvéd ott áll a kórház kapujában, és megkérdezi, hogy minden rendben van-e, ha pedig nem, akkor perelünk, és 200 ezer dollárt legombolunk a kórházról vagy az orvosról. Sajnos van ilyen tendencia, hogy mindenért is perelik az orvost vagy a kórházat. Nem igaz, hogy nincsenek hibák, de sokkal több a felfújt és pénzszerzési céllal elindított ügy. A román állam egyik nagy hiányossága, hogy a mai napig nincs malpraxis törvénye. Pedig nagy szükség van erre, mert ez egy összetett dolog, az orvosi műhibák vizsgálata külön tudomány tulajdonképpen.

Mint említettem, nagyon sok felfújt ügy van, ami aztán csattan valakin, általában a kollégákon. Jobb helyeken, nyugaton másként történik: az orvos nem is tudja, hogy perbe fogták, és ez nagyon helyes, mert neki holnap is be kell mennie dolgozni. Ha tudja, akkor az lesz belőle, ami most történik Romániában: defenzív medicinát végeznek. És ezt hiába akarjuk megelőzni másképp, mint egy ilyen törvénnyel, nem lehet. Ez a helyzet nem jó a betegnek, az orvosnak és az egészségügynek sem, nem jó az egész társadalomnak. A kollégákban tehát van egy félsz, de hogy mit tesznek, hogy ezt eloszlassák, nem tudom. Hosszú távon biztos nehezen lehet kibírni. Mivel mindenki tudja, hogy gyógyulási szempontból mennyire fontos egy jól működő orvos–beteg kapcsolat, ennek következtében szükséges ezt szilárd és biztonságos jogi alapokra helyezni.

Kapcsolódó

Vezessünk biztonságosan – Mennyit várjunk alkoholfogyasztás után?

Az ittas vezetés az egyik leggyakoribb okozója a közúti baleseteknek. Vannak felelőtlen autóvezetők, akik annak tudatában ülnek a volán mögé, hogy nem sokkal korábban szeszes italt fogyasztottak

törvényszéki orvos alkoholfogyasztás alkohol ittas vezetés ittas állapot

A megszorítások miatt, amióta a társbiztosított státusz megszűnt, a sürgősségi ellátásra még nagyobb teher nehezedik. Nem tudjuk, hogy hova vezet mindez. Ahogy a beteg, úgy az orvos és a rendszer is biztonságban kellene érezze magát azért, hogy biztosítani tudják azt az ellátást, ami a betegnek valóban szükséges. Tehát ehhez szükség lenne egy ilyen malpraxis törvényre.

– Van-e olyan különleges eset, amelyet kiemelne, amikor az Önök szakvéleménye perdöntő bizonyítékként szolgált?

– Nagyon sok van, mert a bűntető jog azt mondja, hogy az ügyész még 24 órára sem vetethet őrizetbe senkit, hogyha nincs szakvéleménye tőlünk. Mindegy, hogy az családon belüli erőszak, az is mindegy, hogy mennyire súlyos a bűncselekmény, most már anélkül, hogy mi leírjuk, hogy az áldozatot megütötték, bántalmazták, nem tudják letartóztatni az elkövetőt. Nagyon fontos lett a mi munkánk, mert emberek szabadsága ezen az aláíráson múlik. Nem a legfontosabb, mert a bíróság és a bíró dönti el, hogy neki mi a perdöntő. Viszont mivel a mi szakvéleményünk objektivitással bír, ezért annak nagyobb a jelentősége, mint például egy vallomásnak.

Az évek során tapasztaltam egy tendenciát leginkább a fiatalok körében. Mondok egy autóbalesethez köthető példát: adott egy idős férfi, aki viszonylag súlyosan megsérült, csonttöréseket szenvedett, egy jóval fiatalabb személynek ellenben csak néhány karcolása lett a baleset következtében. Onnan indulunk ki, hogy egy balesetet senki nem akar elkövetni, tehát nincs szándékosság. Az idős férfit, ha nem gyógyult meg egy bizonyos idő alatt, újra meg kell vizsgálnunk, hogy van-e maradandó sérülése, rokkantsága. Az illető ekkor azt mondja, ne hívják újra, nem akar többet ezzel foglalkozni, neki van elég dolga, már elég baj neki, hogy megbüntették, peres ügye van, bevonták a jogosítványát stb. A másik, fiatalabb félnek csak karcolásai vannak, de újra meg újra jön a törvényszéki orvostanra, „összejárja” a világ összes orvosát és be akarja bizonyítani, hogy tönkretették az életét, pedig teljesen egészséges ember. Mi történik a világban, hogy egyeseknek így megváltozik a gondolkodásmódjuk? Miért nem örül annak, hogy egészséges, tud járni, nem törött össze semmije, nem halt meg senkije stb.? Miért erőlteti ezt a történetet? Ez egy egészséges hozzá állás? És ilyenre nagyon sok példa van, és napról napra egyre több. Nem előlegezzük meg az „elkövetőnek”, annak, aki hibázott, hogy véletlen volt, nem akarta. Van, aki ebből akar meggazdagodni. Néha beállított, nem reális jegyzőkönyvekkel érkeznek ezek az emberek. És itt van a perdöntő a mi szakmánkban, mert számunkra egyértelmű, hogy az a baleset nem úgy történt, a sérülés nem úgy keletkezett, ahogy előadják.

– Egy ilyen kisebb, nem maradandó sérülésekkel járó baleset után hogyan zajlik az Önök által végzett vizsgálat?

– A szokásos módon: a rendőrség vagy az ügyészség írásban kéri tőlünk, hogy végezzük el a törvényszéki orvostani vizsgálatot, és állítsuk össze a szakvéleményt. Persze ilyen esetekben, amikor sérülések történtek, a rendelkezésünkre bocsátják a kórházi kezelés során kiadott orvosi papírokat, de mivel sokszor utókezelés, gyógytorna stb. is szükséges a sérült számára, rendre lehet kérvényezni az orvosi szakvélemény megújítását. De a történet nem áll itt meg, mert bár mi kiadjuk a szakvéleményt, ezt meg lehet vétózni, kiegészítést lehet kérni, tehát az ügy úgymond megy vagy mehet tovább. Mi területileg Marosvásárhelyhez tartozunk, ott működik a törvényszéki orvostani intézet, ennél magasabb szinten pedig Bukarestben. A feleknek tehát megvan a lehetősége, hogy megfellebbezzék a szakvéleményünket, persze nem mindenki él vagy élhet ezzel, mert ennek a szükségességét az ügyész vagy a bíró dönti el.

– Mennyire gyakori az az eset, hogy valakik egy elhunyt személy végrendeletét támadnák meg azzal az érvvel, hogy amikor azt megírta, nem volt bizonyítható, hogy teljes tudatánál volt. Egy korábbi, ügyvéddel készített interjúm során ugyanis arról tájékoztattak, hogy erre egyre gyakrabban van példa.

– Nem olyan könnyű ezt bebizonyítani, pláne, ha az a személy már elhunyt. De pont a mai nap folyamán volt egy ilyen szakvéleményezésünk, onnan jövök éppen (augusztus 21-én készült az interjú – szerk. megj.). A pszichiátriai bizottság ezekkel az ügyekkel is foglalkozik, megvizsgálják, hogy az illető beszámítható volt-e. A törvényszéki orvostannál lehetőség van látleletet kérni, arra az időpontra, amikor a végrendelkező aláír a közjegyzőnél. Ez akkor nagyon fontos, amikor az illető például már nagyon idős, esetleg memóriazavarai vannak. Az általunk kiállított látlelet két órát érvényes, és fontos, hogy a hagyatkozó két óra alatt írja is alá a végrendeletét. A látlelet kiállítása során azt is figyelembe vesszük, hogy az illetőnek van-e már orvosi dokumentumai valamilyen pszichés állapotról, ami a végrendelkezést befolyásolhatja. „Aláásunk” egy kicsit, és ha mindent rendben találunk, akkor a bizottság kimondhatja, hogy az illető most rendelkezhet a jogaival. Ha van egy ilyen látlelet, nem hiszem, hogy a végrendeletet nagy sikerrel lehet megtámadni a bíróságon. Az emberek viszont nem élnek ezzel a lehetőséggel.

Mondjak olyan eseteket, hogy a „jóindulatú” szomszédok fogják az idős nénit, bácsit, elviszik és iratnak vele egy testamentumot, miközben azt hazudják a hozzátartozóknak, hogy elvitték a templomba? Ez sajnos megtörtént eset. A 87 éves ember pedig nem mindig érti a helyzetet, még azt is deklarálja közjegyző előtt, hogy nincsenek gyermekei, mivel a betegsége miatt zavart az állapota. Ez valós eset, és nem egy ilyen van. Ha szerencsénk van, akkor a pszichiátrián dokumentálták, hogy milyen stádiumban volt, például egy demnencia, ebben az esetben az a legjobb, ha minél közelebb van a vizsgálat ahhoz a dátumhoz, amikor aláírja a végrendeletet vagy az adásvételi szerződést stb.

Az esetek túlnyomó többségében azok a hozzátartozók perelnek, akik akár évek óta nem is látták a beteget. Nagyrészük külföldön él és dolgozik. Erről nincs statisztikánk, ez csak személyes megfigyelés. Nem mennék bele abba, hogy miért csinálják ezt. De vajon hol voltak akkor, amikor beteg volt az illető, amikor a pelenkát kellett volna cserélni? Ez persze retorikus kérdés.

– Mi az, amit az átlagember a leginkább félreért, rosszul tud a munkájukkal kapcsolatban?

– Egyrészt azt, hogy csak a halottakkal vagy túlnyomórészt csak velük foglalkozunk, másrészt pedig, hogy a patológusról viccesen azt mondják, hogy ő mindent tud, csak kicsit későn. Egy: nem tudunk mindent, és ezért alakították ki lépcsőzetesen a törvényszéki orvostant Romániában, tehát van kontroll, ez az egyik jó oldala a rendszernek. Kettő: nem késő, amit csinálunk. Mert van egy nagyon szép latin mondás: a boncterem az a hely, ahol a halál az élet szolgálatában áll. Emellett azt mondják, hogy az ember egészsége nagyon fontos, de a szabadságnál mennyivel fontosabb? Ha bakizunk, akkor az is lehet, hogy egy ártatlan ember kerül börtönbe vagy egy bűnöző szabadon marad.

Tulajdonképpen nagyon nehéz a dolgunk: olyan szakvéleményt kell nyújtanunk az igazságügynek, ami megpróbálja összeegyeztetni az emberi pszichés és biológiai változatosságot a törvény nagyon merev keretével, ami csak fehér, vagy csak fekete. Az orvostudományban még a szürkének is milliónyi árnyalata van, és a törvényszéki orvostan a kettő között próbál kapcsolatot teremteni. Van egy etikája a törvényszéki orvostannak is: hasonló az igazságügyben élő in dubio pro reo elvhez (kétes esetben állj a vádlott mellé – szerk. megj.), egy elv, amit tanultam: minthogy egy ártatlan börtönbe kerüljön, inkább öt bűnös szaladgáljon szabadon. Amíg nem bizonyítják be az ellenkezőt, addig mindenki bűntelen.