banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_nwQSwVIi_GOOGLE_728x90.gif
banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Szakember a romák helyzetéről: integráció helyett sokkal fontosabb a felzárkóztatás

A csíksomlyói tűzeset szolidaritást váltott ki a csíkszeredaiak többségéből, de a segítségnyújtás mellett a támogatásuk megkérdőjelezése is mindennapos témája lett a városlakóknak. Míg néhányan bőszen arra biztatják jószándékú társaikat, hogy „vigyenek haza egyet” a romák közül, legtöbben az integrálás fontosságáról, a romák munkavégzésének szükségességéről folytatnak építő jellegű vitát. András Lóránd szociológust kérdeztük, aki a Hargita Megyei Mélyszegénység Munkacsoport szakmai koordinátoraként az Erőss Zsolt Sportarénában jelenleg is a megoldásokon dolgozik. A szakember szerint integráció helyett sokkal fontosabb a felzárkóztatás.

A „vigyél haza egyet közülük” vagy „fogadj örökbe egyet” mára szlogenné vált Csíkszeredában. Miért helytelen az integrálást az "örökbefogadással" összemosni?

Mivel katasztrófa nyomán került előtérbe egy több évtizedes probléma, felerősödött a szolidaritás és ezzel egy időben sok szélsőséges érzés is. Általánosságban véve nem ez az elutasító viszonyulás jellemző a régióra, hiszen elegendő csak arra gondolnunk, hogy milyen nagymértékű összefogást indított el a tűzvész, a civil szférától kezdve egészen az állami szféráig mindenkit megmozgatott. A pejoratív megnyilvánulások, mint a „fogadj örökbe egyet”, „vigyél egyet haza közülük” extrémek, és arról tanúskodnak, hogy tucatjával vannak szociális frusztrációink, illetve olyan megoldatlan problémáink, amelyekkel föltétlenül foglalkoznunk kell.

A történelem folyamán ritka volt, hogy a többség és kisebbség békében élt volna egymással, és az ilyen típusú kirohanások valamilyen formában mindig is léteztek. Ez természetesen nem normális, nem is elfogadható, de tény, hogy a különféle népcsoportok viszonya folyton hullámzó.

Sokak szerint az integrálás lehet egyetlen módja annak, hogy a hátrányos helyzetű közösségek behozhassák lemaradásaikat. Miként törhetnek ki a romák a jelenlegi élethelyzetükből?

Nem részesítem előnyben az integrációt, mert nem gondolom, hogy bármelyik népcsoportot egy másik népcsoportba kellene integrálnunk. Sokkal kifejezőbb a felzárkóztatás, mert elsősorban egy gazdasági problémáról beszélünk: a szegények és a relatíve jólétben élők között tornyosulnak a különbözőségek. Nem egyik társadalmat kell a másikba betuszkolni, hanem a többségi társadalom által folytatott életvitelhez kell felzárkóztatnunk a hátrányos helyzetűeket. A szegénysorban lévő emberek lemaradással indulnak, és az előnytelenség csakis segítséggel korrigálható, tehát tudatos munkafolyamatra van szükség – ezt gátolja, hogy néhányan úgy gondolják, aki roma származású az mélyszegénységben él, és aki mélyszegénységben él az bűnöző.

A felzárkóztató és a felzárkózni vágyó közösségeknek, családoknak és egyéneknek is megvan a sajátos értékrendjük, ami előnyöket és hátrányokat egyaránt takar. Egyik sem rosszabb vagy jobb a másiknál, csupán gazdaságilag nézve másabb, mert a különféle szociális rétegek más-más értékrend és normarendszer alapján működnek. Mivel a létminimum alatt vannak, a lehetőségeik korlátozottak, és egy limitált esélyű populáció eleve összetartóbb, erősebb a közösségi szellem és a közösségi kontroll is köreikben. Egyik népcsoport sem összetartóbb a másiknál, az egymásrautaltságot nem nemzetek között mérjük, hanem a különböző társadalmi rétegek között: ha más a normarendszer, mások a szabályok és az elvárások, akkor a viszonyulás és a közösség szerkezete is megváltozik.

Ki kell azt is mondanunk, hogy az integrálás vagy felzárkóztatás gyakran etnikai vonatkozású kérdéssé válik. A társadalmi felzárkóztatás nem arról szól, hogy muszáj szeretnünk egymást, de ahhoz, hogy megvalósulhasson, meg kell értenünk a másik ember életpozícióját, mert csak ezáltal segíthetünk. Bár úgy tűnik, sokan vannak és menthetetlen a helyzet, fontos tudatosítanunk, hogy azért láthatók jobban a mélyszegénységben élők, mert a szegénysorsú emberek tömbbe tömörülnek. Nem csupán egy-két család él mélyszegénységben a jólétben, hanem a jóléti társadalmak perifériáján mindig megtalálható egy nyomorúságos helyzetben lévő közösség – ez pedig nem csak romákat érintő probléma. Jóformán minden nemzetnek megvannak a maga nehezebb sorsú csoportjai, legyen szó brazilokról, magyarokról vagy románokról.

Fotók: Gábos Albin

Amikor tömbben burjánzik a mélyszegénység, nehezebben sikerül az egyéneknek felzárkózniuk, mert megannyi akadály hátráltatja őket: ott a nyájszellem, az egyéni döntés, a strukturális akadály, a társadalmi kirekesztés és a deviancia, ami gátolja, hogy segítség nélkül kitörhessenek a romboló környezetből. Látva az „egy helyben toporgást”, a többség előítéletességgel válaszol, holott a megbélyegzés ebben az állapotban teljesen fölösleges, s mi több, újabb lehúzó tényező. Ha felzárkóztatásról beszélünk, először is meg kell határoznunk, hogy mi az elvárás a felek részéről.

Erdély-szerte sok jópéldát említhetünk, hiszen nem ritka, hogy a szülők úgy döntenek, kitartóan dolgoznak, becsületesen nevelik gyermekeiket, és ennek következtében a következő generáció felelősebb és tudatosabb lesz a családalapításban, a munkavégzésben, a társadalmi szerepvállalásban. Viszont a követendő példák mindig elvesztődnek, mert az embereknek sikerül felzárkózniuk, így közösségük részévé válnak, és többé nem tűnnek ki a tömegből.

A tapasztalataim azt mutatják, rengeteg olyan család él a környezetünkben, akinek sikerült kitörnie a mélyszegénységből. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy segítséget kapott másoktól, illetve annak is, hogy egyéni döntések mentén tudatosan, kitartóan igyekezett a fejlődés felé. Az ’50-es évek végén is történt egyfajta felzárkózás, hiszen az akkori elvárásokhoz igazodni kellett: a hagyományos falusi életvitelt többen lecserélték a szocialisták által előírt városi környezetre, tömbházlakásokba költöztek, és az addigi mezőgazdasági tevékenységük helyett új szakmát tanultak.

Egy hátrányos körülmények között felnőtt roma képes arra, hogy olyan mértékben legyen a társadalom tevékeny tagja, ahogyan azt a többség elvárja tőle? Vagy gyermekkorban kell elkezdeni a felzárkóztatást? Milyen programokkal, tevékenységekkel, viszonyulással indíthatunk?

A felzárkózásra nem egyszeri történésként kell tekintenünk, hanem összetett, hosszantartó folyamatként, amelynek során a közösség a gazdasági körülményekhez alkalmazkodva megújul. A legegyszerűbb, ha kisgyermekkorban kezdjük a felzárkóztatást, és a csemetével közösen elsajátítjuk az értékrendet, megtanuljuk azt, hogy mi a társadalom által elfogadott normarendszer. Mivel ebben nő fel, számára ez válik egyértelművé, és feltehetően felnőttkorában megfelelő életet alakít ki magának.

Azonban ismerjük azokat az eseteket, amikor egy jól menő vállalkozás csődbe megy, és a vezető létminimum alá csúszik, a mélyszegénységben élő közösségbe szorul. A lecsúszás bármikor bekövetkezhet, és kortól, nemtől, etnikai hovatartozástól függetlenül bárkit érinthet: kiválthatja egy családi trauma, egy válás, egy rossz döntés, egy gazdasági baklövés. A felzárkóztatás tehát az élet bármely szakaszában elkezdődhet, de a tanulmányok azt mutatják, gyermekkorban a leghatékonyabb, mert ebben az időszakban sok olyan leckét tanulhat meg a csemete, amit később a saját életébe beültethet. Egyesek azt vallják, a felnőttkorban történő felzárkóztatás sokkal inkább tűzoltás, mint segítség – én ezzel nem értek egyet, mert vannak családok, akiknek sikerült biztos jövedelemforrást teremteniük, amiben közrejátszott, hogy a jólétben élők elfogadták, van néhány segítségre szoruló személy a közegükben, és nyitottak feléjük.

Mit mondhatunk el egy olyan ember szocializációjáról, aki hátránnyal indul? A gyermekkora traumatikus, az élete nyomorúságos, nincs lehetősége tanulni, fejlődni, tapasztalatot szerezni, mert a környezete eleve romboló…

A szocializáció elsősorban a szűk közeg befolyása révén alakul. Elsődleges szocializációs háló a család, ezt követi a rokonság, a baráti kör, amit később kiegészítenek az óvodában, iskolában kötött barátságok. A mélyszegénységben élők inkább a „dzsungel törvényei” alapján nyilvánulnak meg, közülük sokan iskolába sem járnak, gyakran fizikai akadályok miatt: nincs megfelelő aszfaltút, amelyen a gyermek iskolába mehetne, az osztályterembe pedig nem léphet be sáros cipővel. Az otthonában nincs mosógép, előfordul, hogy még csak annyi víz sincs a környéken, amely elegendő lenne egy mosáshoz, szagos, koszos ruhával pedig nem ülhet fel az iskolabuszra. Ezek sem általános esetek, de ilyen körülmények között a szocializációs folyamat teljesen más irányt vesz, és az válik számukra normálissá, amit saját környezetükben tapasztalnak. Egy ilyen környezetből keveseknek sikerül saját erejükből kilépni. Bár eljárnak külföldre zöldséget és gyümölcsöt szedni, a többség mindig visszatér társai közé, nem hagyja a közösségét.

A hátrányos helyzetű közegekben olyan társadalom által elítélt és néha törvényekkel is szembemenő cselekvések és folyamatok zajlanak, amelyeket a jóléti többség nem tolerál – gyakran joggal teszi ezt. Nem kell egyetértenünk a kisebbség megnyilvánulásaival, de nem gondolhatjuk, hogy emberként jogunk lenne egy másik ember fölött ítélkezni. Most a sportcsarnokban a gyermekekkel meghatározó pillanatokat élünk meg: megértették, hogy az önkéntesekkel leülhetnek beszélgetni, elmondhatják a segítőkész személyeknek a bánatukat, és az, hogy valaki figyel rájuk, nagy hatást vált ki belőlük, hiszen ők ezt eddig nem tapasztalták. Emberszámba veszik őket, ami akár jó irányba is terelheti a szocializációjukat.

Szakemberként mi a véleményed arról, hogy a többségi társadalom munkába állítaná a romákat, ám a munkavégzés megnevezésekor általában az utcaseprést, a szemétszedést sorolja fel?

Minden egyes embernek, függetlenül attól, hogy milyen körből érkezik, egyenlő joga van arra, hogy a képességeihez mérten munkát vállaljon. Nem helyezhetünk el valakit a munkaerőpiacon a bőrszíne alapján, és abból sem szabadna kiindulnunk, hogy mennyi pénze van a zsebében. Sok jóképességű szakember található a hátrányos helyzetűek között is.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Az arénában lévő emberek elmehetnek utcát seperni, havat lapátolni vagy szemetet gyűjteni, de csak akkor, ha maguk is úgy gondolják, hogy ez megfelelő számukra, képesek rá. Ha bebizonyítják, hogy képesek arra is, hogy ennél összetettebb munkát vállaljanak, akkor miért nem adjuk meg nekik a lehetőséget? Hiszen mi is úgy kerültünk a munkaerőpiacra, hogy előzetesen állásinterjúkon vettünk részt, majd próbaidőszakon, és ha megfelelőnek bizonyultunk, alkalmaztak bennünket. Őket is megilleti ugyanez a jog. Nem stigmatizálhatunk másokat, nem mondhatjuk meg mi, hogy a másik személy mire jó. Emberekkel hitetjük el, hogy nem képesek semmire, ha folyton megerősítjük bennük, hogy semmire sem jók, visszatartjuk őket. Tehát képességfelmérésre van szükség, figyelembe kell vennünk, hogy a munkavállaló mire képes, mit akar, és miben segíthetjük – ezek alapján helyezkedhet el a munkaerőpiacon.

Többen kifogásolják, hogy a tűzkárosult romák „ahelyett, hogy megszolgálnának az adományokért és segítségnyújtásért, egész nap az arénában tartózkodnak”. Mennyire etikus a segítségnyújtásért cserébe munkavégzést várni?

Ha önzetlenül akarunk a másikon segíteni, akkor nem várhatunk el cserébe semmit. Ha a segítségnyújtásért mégis várunk valamit, akkor ezt már kezdetben fontos jeleznünk, egyenlő félként kell megállapodnunk a feltételekről, különben később alá-fölérendeltségi viszony alakul ki. Ha netán visszaélés történne, állampolgári kötelességünk jelezni a hatóságoknak, de nem azért, mert a másik fél más etnikumú vagy különbözik a gazdasági helyzetünk. 

Milyen megoldások merülnek fel az integrálás kapcsán? Ön szerint mi lehetne a leghatékonyabb módja annak, hogy a romák és jelen esetben a székelyföldiek békében élhessenek egymással?

A felzárkóztatás nem egy szervezet vagy intézmény feladata, ugyanis komplex, integrált, sok szereplőt igénylő folyamat. Ebben részt kell vennie az állampolgároknak, az állami intézménynek, a civil szervezeteknek is. A hétköznapi ember azt teheti, hogy igyekszik megismerni azt az élethelyzetet, amelyből valaki felzárkózni kíván. Egyébként a felzárkózásban csak annak lehet segíteni, aki erre nyitott, és ezt elfogadja, illetve az is előfordul, hogy egy személy elindulna ezen az úton, de társai visszahúzzák. Ezért is kell nyitottan viszonyulni a problémához – még akkor is, ha rossz tapasztalataik voltak a közösséggel – mert elfogadás, türelem és fizikai segítségnyújtás nélkül nem hozhatóak be a lemaradások. Gyakran az is elegendő, hogy a rossz helyzetben lévőt meghallgatjuk, biztosítjuk arról, hogy megértjük.

Most kicsapódtak az elmúlt évtizedek sérelmei, és félelem van az emberekben, mert több évtizednyi kommunizmust örököltünk, és ez az örökség telis-tele van előítéletekkel, szélsőséges berögződésekkel. Azonban tudatosítanunk kell, hogy ha két ember egymás szomszédságában él – függetlenül a szociális, gazdasági, etnikai viszonyoktól – az alap a közös konszenzus, vagyis az, hogy megegyezünk a határokban, illetve a határátlépés következményeiben. Jelen esetben mindkét nemzet részéről vannak hiányosságok, ugyanis eddig nem sikerült megfelelő párbeszédet kialakítani és fenntartani a romák és székelyföldiek között.

Viszont nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy párszázévvel ezelőtt a roma származású emberek a székelyföldi falvak megbecsült tagjai voltak: a mezőgazdasági munkába, a háztartás körüli teendőkbe bekapcsolódtak, mi több, cigányasszony vezette a papok háztartását, vagy éppen vigyázott a székelyember gyermekére. Ez valahol kisiklott, és ezért mindkét fél felelősségre vonható.

Ami jelenleg Csíkszeredában zajlik, jó példája annak, hogy miként lehet az állami, a civil szférát és a társadalom különböző rétegeit egy közös cél érdekében összefogni. Közös felelősség, közös munka és közös érdek ez a történés: ha a folyamatban mindenki részt vesz, és megtörténik a nagy társadalmi összefogás, többszáz olyan embernek segíthetünk eligazodni az életben, akik jelenleg nehézsorsban kínlódnak. Nem gondolom, hogy olyan rossz víziója lehet ennek a történetnek, mint, ami a szélsőséges megnyilvánulásokból látszik: az a fajta társadalmi ellenállás, amit a közösségi médiában láthatunk, nem jellemzi az össztársadalom viszonyulását. Sokkal inkább néhány egyén, néhány csoportosulás félelmeinek az összegzése, olykor indulatalapú megnyilvánulása – ez trendeket mutat, nem pedig társadalmi egyetértést.

banner_y97vR58b_970x250.png

Kapcsolódók

Kimaradt?