Sokan álmodnak arról, hogy egyszer maguk mögött hagyják a várost, de kevesen merik megtenni az első lépést. Bárány Réka és Ádám Gergő azonban nemcsak álmodott róla: kiköltöztek Biharvajdára, ahol egy romos házból, néhány lóval és rengeteg munkával építettek fel egy olyan gazdaságot, amely ma már mások számára is a természethez és az állatokhoz vezető kaput jelenti.

Bárány Réka a Nagyvárad melletti Mezőtelegdről, párja, Ádám Gergő pedig nagyváradiként arra vállalkozott, hogy maguk mögött hagyják a nagyvárosi zsongást, és egy kis faluban saját gazdaságot hoznak létre háziállatokkal, lovakkal. Az álmuk egy része már megvalósult: Biharvajdán találtak otthonra, ahol immár nemcsak a kis gazdaság jött létre, hanem több lovuk segítségével lovaglást is oktatnak.

Biharvajda az Érmellék határán fekszik, néhány kilométerre a Nagyváradot Szatmárnémetivel összekötő műúttól. A közigazgatásilag Biharfélegyháza községhez tartozó kis falu csendesen terül el a Berettyó-menti dombságon, keskeny utcái hosszasan kígyóznak a lejtős terepen. Ha megállunk, mélységes csend fogad, az országút távolsága megszűri a zajt, csupán a háziállatok hangja töri meg a természet némaságát.

Ebben az idillikus természeti környezetben talált otthonra Réka és Gergő. Közös vállalásuk ugyanis az volt, hogy távol a nagyváros zajától, vidéki környezetben telepednek le, ahol szívüknek oly kedves szenvedélyükkel, az állattartással, kiemelten a lótartással foglalkozhatnak. Első hallásra talán nagy falatnak tűnhet a huszonéves fiatalok elhatározása, azonban, ha leülünk velük beszélgetni, hamar kiderül, hogy az állatokhoz való ragaszkodásuk és eltökélt szándékuk megingathatatlan.

A családi lovas farm létrejöttéről és a mindennapi vidéki életről, az ehhez szorosan kapcsolódó megannyi kihívásról és a kora reggeltől késő estig tartó állandó munkáról Bárányi Rékával ültünk le beszélgetni biharvajdai otthonukban. Ahhoz, hogy megérthessük, mi vezetett oda, hogy a pezsgő nagyváradi életet hátrahagyva egy kis faluban kezdjenek új életet, érdemes visszakanyarodni egészen a fiatalok gyermekkoráig.

„Az állatok, de leginkább a lovak iránti rajongás bennem már kisgyermekkoromban kialakult. Mindig is természetkedvelő voltam, de egy olyan családból származom, ahol nem engedhettük meg magunknak, hogy lovasórákra járjak, vagy hogy ilyen lovas programokon vehessek részt. Gyerekként ezt úgy próbáltam megoldani, hogy elkezdtem önkénteskedni lovas tanyákon és minden olyan helyen, ahol lehetett. Konkrétan ott álltam a lovász mellett, segítettem neki, mindent elvégeztem annak reményében, hogy a végén két körre engem is felültessenek a lóra. Így töltöttem a gyerekkoromat” – magyarázza a kezdeteket Réka. Amikor már fiatal felnőttként saját keresete is volt, akkortól fektetett komolyabban a lovaglásba, edzésekre és képzésekre járt, így szerezte meg az alapfokú lovasedzői képesítését. Elmondta, első lovát viszonylag későn, 2022-ben vásárolta, mert „nem volt abban a szerencsés helyzetben”, hogy gyermekkorában a szülei megvegyék neki a saját lovát.

„Természetesen régi vágyam volt, hogy saját lovat vehessek, de az elején nem tarthattuk itthon, mert még nem volt meg ez a hely, és egy kedves ismerősünknél, bértartásban tartottuk, nem lovardában, mert azt a nagy kiadást sem engedhettük meg magunknak. Egy csikónk volt, Szofi, aki már nincs meg, egyébként ott van a kép róla – mutat a falon lógó, keretezett fényképre Réka –, és lényegében neki köszönhetjük azt, hogy sürgetett az idő abban az értelemben, hogy végre otthon tarthassuk a lovunkat” – meséli.

Ekkortájt kezdtek el keresgélni, hogy hol lehetne az az ideális hely, ahol letelepedhetnének. Megtudtuk, Réka párja, Ádám szőlészettel is foglalkozik, és úgy kerültek Biharvajdára, hogy a szőlőhegyen találtak egy telket, amelyet elsőként vásároltak meg, miután befejezték egyetemi tanulmányaikat. Mivel tudták, hogy állatokat is szeretnének tartani, és elkezdték megismerni ezt a környéket, már céltudatosan kerestek olyan helyet, amely állattartás szempontjából is megfelelő lehet.

„Megtaláltuk ezt az idős, kiöregedett házat telekkel. Én tényleg nem azt néztem, hogy néz ki a ház, mennyit kell majd még rajta javítani, nekem az volt a fontos, hogy állattartás céljából megfelelő legyen. Az tetszett, hogy nagy a kert, van kijárásunk a falu legelőjére, tehát minden adott volt ahhoz, hogy lovat tarthassunk. Végül megvásároltuk. Elkezdtük újítgatni, és mivel a csikónkat haza akartuk hozni, hamarabb készült el az istálló, mint a saját helyünk. Ahol most is vagyunk, az egy nyári konyha volt, amelyet átalakítottunk, hogy épp lakható legyen. Akkor még sem vizünk, sem fürdőszobánk nem volt, éppen csak annyi helyünk akadt, hogy legyen, hol aludni és enni. De a lényeg az volt, hogy a lónak már állt az istálló, elkészültek a boxok, mert az volt a fontos, hogy el tudjuk hozni” – magyarázza a kezdetek lelkesedéssel és nehézségekkel egyaránt terhelt időszakát Réka, hozzátéve, hogy párjával akkor négy éve ismerték egymást, de ebbe a biharvajdai kis házba költöztek össze, így számukra ebből a szempontból is vízválasztó volt ez az időszak.

„A ló volt a közös pont. Neki köszönhetjük, hogy fogtuk magunkat, kiköltöztünk ide, a semmi közepére, nulla komforttal, csak azért, hogy a lovat itt tarthassuk” – foglalja össze nevetve Réka.

Felidézi, hogy „egy ló nem ló, mert egyedül nem él”, így vásárolták meg mellé Sztellát, amelyikért egyenesen Székelyföldre mentek. Ez egy mentett ló, korábban fakitermelésnél használták, hogy húzza a rönköket a hegyoldalon.

„A mai napig hű társam, és minden gyermek, aki hozzánk jön lovagolni, vele ismerkedik meg először. Nagyon türelmes, kiegyensúlyozott ló, korából és személyiségéből fakadóan is” – mondta Réka. A következő lovuk Daisy lett, amely végül egy csere révén került hozzájuk. Sztellával az első perctől nagyon jól kijöttek egymással, ami rendkívül fontos volt számukra. Őt a tapasztaltabb, haladó lovasok számára tartják, egy ügyesebb lovas már őt is meg tudja lovagolni.

„Utána érkezett Fecske, a csikó, akit lényegében befogadtunk. Egy volt kollégánk mentette ki egy olyan környezetből, ahol méltatlanul bántak vele, és tőle került hozzánk, amikor külföldre kellett mennie, mert tudta, hogy jó helyen lesz” – meséli.

A három ló – és minden más tanyasi állat – tartása napi szintű gondozással jár, de a lovak szempontjából szerencsés helyzetben vannak, mert az állatokat csak télen tartják az istállókban. Ilyenkor nehezebb a feladat, mert a takarítás, az itatás, a szénázás és az abrakolás egyrészt nem kis összegbe kerül, másrészt állandó fizikai jelenlétet és komoly erőkifejtést igényel. Nyáron azonban, áprilistól egészen késő őszig a szabadban kialakított karámokban vannak. „Szerencsére a legelő is annyira jól bírja, hogy nem kell ráetetni” – mondja Réka, hozzátéve, hogy ilyenkor is figyelniük kell az állatokra, de sokkal kevesebb a velük járó munka, mint télen.

„Tudom magamról, hogy a lovak mennyi szeretetet adnak és mennyi örömet tudnak okozni. Mivel azt is tudom, hogy nekem milyen nehéz volt idáig eljutni, ha nincs meg mögötted a megfelelő anyagi háttér, ezért úgy voltam vele, hogy amíg az időm, a helyzetem és a lehetőségeim engedik, szeretnék olyanokat is fogadni, akik hátrányos helyzetükből adódóan nem tudnak máshová eljutni. Például a Máltai Szeretetszolgálattal két éve szerveztünk lovasnapot olyan gyermekeknek, akiknek nem volt lehetőségük máshová menni lovagolni” – magyarázza Bárányi Réka.

Mivel az évek során összegyűjtött tudás legjavát igyekezett átadni azoknak, akik hozzájuk érkeztek, fokozatosan kialakult saját oktatói attitűdje, és a visszajelzések alapján jó úton jár.

„Azt azonban szeretném hangsúlyozni, hogy nem bárkinek nyitott ez a hely, hiszen nekünk ez az otthonunk is egyúttal. Tényleg olyanokat szeretnék fogadni, akikkel egyrészt azonos elveket vallunk, másrészt látom rajtuk az állatok iránti alázatot és szeretetet, ugyanazokat az értékeket, amelyeket mi is képviselünk” – fejtette ki.

Vannak, akik félnek a lovaktól, vagy csak vonakodnak attól, hogy felüljenek rájuk. Ez teljesen természetes, mert mi, emberek sem vagyunk egyformák. A ló közelsége azonban sokakat meggyőz arról, hogy nincs okuk a félelemre – magyarázza Réka. Elmondja, hogy egyszer egy testvérpár érkezett hozzájuk: az egyik gyermek nagyon szeretett volna lovagolni, a testvére azonban félt az állattól. Amikor azonban megtapasztalta a ló közelségét, azt, ahogyan odafordul hozzá, illetve a szelídségét, amikor a kezéből evett, teljesen le tudta vetkőzni a félelmét. Az is előfordul, hogy egy idő után már ő maga kéri, hogy felülhessen a lóra.

„Mindig azt mondom, hogy erőltetve ez sosem működik. Ha itt van a gyermek, eljön, megsimogatja a lovat, aztán mer egy almát odaadni neki, a lóval való kapcsolódás ráhangolja arra, hogy merjen felülni rá. Azt veszem észre azokon az embereken és gyermekeken, akik lóközelben vannak, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbá válnak. Akik hajlamosak túlpörögni, nem tudnak sokáig odafigyelni, a ló körül mégis meg lehet értetni velük, hogy igenis ügyelni és figyelni kell, türelmesnek kell lenni. A pörgős gyermekeket megnyugtatja, a zárkózottabbakat pedig képes megnyitni a lovak közelsége” – magyarázza Réka.

Mivel a ló menekülő állat, hamar megérzi a veszélyt, és ahelyett, hogy szembeszállna vele, inkább a menekülést választja. Ha az ember ideges vagy fél, ezt az érzést képes átadni a lónak, azonban egy képzett, kiegyensúlyozott tanító ló erre már nem reagál – teszi hozzá a lovasoktató. Azt is elmondja, hogy ő például sosem várja a lovaglókat felszerelt lóval. Akik vállalják, hogy lovagolnak, azoknak meg kell tanulniuk bánni az állattal a csutakolástól kezdve egészen a felszerszámozásig. Ez egyrészt a lónak is jót tesz, mert kapcsolatot teremt ember és állat között, másrészt rengeteget lehet tanulni közben.

Réka elárulta azt is, hogy „amikor ideköltöztünk ebbe a faluba, sokszor megállítottak idős emberek. Voltak, akik gratuláltak és örültek, hogy végre itt is csinálnak valamit a fiatalok, de voltak olyanok is, akik azt kérdezték, minek kezdünk ilyenbe bele, miért akarunk fejfájást magunknak. Nyilván az idősebb generáció tudja, mit jelent a földmunka és az állattartás, vagy milyen az, amikor az ember hozzá van kötve. Értjük és érezzük is ennek a súlyát, de nekünk mégis ez tetszett. A lovaglás mellett számos más feladatunk is van, akár a háziállatokkal, akár a szőlőben, de engem ez mégis feltölt, akkor is, ha este hullafáradtan esem be az ágyba. Reggel azonban sosem érzem azt, hogy nincs kedvem elkezdeni a munkát, és ez nagyon fontos.”

Hozzáteszi, hogy a modern állattartás és mezőgazdaság egyes elemeit is átemelik a gazdaságukba, ezért napjainkban már sokkal könnyebb dolguk van, mint elődeinknek, elég csak az automatikus itatórendszerre gondolni: nem kell vödrökben hordani a vizet.

A gazdaságban egyébként a lovak mellett mangalicasertéseket, baromfit, kacsákat és nyulakat is tartanak, amelyekkel szintén megismerkedhetnek az ide látogatók, de ezeket elsősorban saját ellátásuk érdekében tenyésztik.

„Igyekszünk hagyományos magyar fajtákat tartani, és amikor fogadjuk a gyermekeket, akiknek már nincs olyan kapcsolatuk az állatokkal, mint annak idején nekünk volt, akkor ne csak egy látványt, hanem egyfajta szemléletet, értéket is adjunk át. Értsék meg, mit jelent a hagyományos tanyasi élet, hogyan kerül a tojás az asztalra. Sokan, még a falvakból érkező gyerekek közül is nálunk simogatnak először kutyát vagy nyulat, mert otthon már nem tartanak állatokat. Valódi élményt jelent számukra, hogy megkeresik a tojásokat, együtt etetjük az állatokat. Kicsit kiszabadulnak a természetbe, és rájönnek, hogy a városi vagy városiasodó közegen kívül is van élet” – zárta a beszélgetést Bárányi Réka.