Nem mindennapi kalandba vágott bele a sepsiszentgyörgyi születésű Daczó Jenő. A lassan hat éve Nürnbergben élő fiú úgy döntött, biciklivel teker haza szülővárosába. Elázott, megfázott, kilyukadt a bicikli kereke, megkergették a kutyák, lesérült, ám volt reggel, amikor szarvasok ébresztették, a Duna partján reggelizhetett, az utolsó szakaszon pedig egy régi jó barátja is csatlakozott hozzá. Az izgalmakkal teli nyolc nap aligha foglalható össze egy egyszeri beszélgetésbe, ám a legmaradandóbb emlékeit megosztotta velünk.

Daczó Jenő 1998-ban született Sepsiszentgyörgyön, 2018 végén költözött ki Nürnbergbe. Kezdetben gyári munkásként dolgozott, majd kiegészítésként biciklis futárnak állt. A kerékpározás már gyerekkorától az egyik kedvenc hobbija, ám ez az időszak még inkább felerősítette benne a sport iránti rajongást. Mint fogalmazott, az ételek átvétele és kiszállítása mellékes elfoglaltságnak tűnt, amellett, hogy közben felfedezhette városának legrejtettebb zugait, és volt ideje gondolkodni, hangoskönyveket hallgatni; ezek pedig nagyban hozzájárultak személyiségének fejlődéséhez. Ma már nem futárkodik, ám a biciklizés szeretete nem lankadt. Mint elmondta, ebből a munkából sikerült megvennie az első városi biciklijét is, így, amikor teheti, azzal járja az utakat.

Két évvel ezelőtt elszakadt egy ínszalag a térdében. Műteni kellett, fél éven át gyógytornára járt, és nem kevés időbe telt, míg újra talpra állhatott. Ekkor döntötte el, hogy átlépi minden addigi határát. Az első nagyszabású projektje egy maraton volt, s mint elmondta, ez már egymagában is egy érdekes történet, mert gyűlöli a szaladást. „Összesen hét alkalommal mentem el futni, a leghosszabb táv, amit megtettem, hét kilométer volt, pontosan egy nappal a maraton előtt. Aztán mégis megcsináltam. 42 kilométert kevesebb, mint hat óra alatt. Ez már bőven elég volt ahhoz, hogy még inkább érezzem a kihívások iránti vágyat” – emlékezett vissza extrém teljesítményére.

Amikor 2018 végén Nürnbergbe érkezett, szürkület volt, amikor leszállt a repülőgépe. A reptér előtt állva azon gondolkodott, hogy vajon lehetséges-e innen haza jutni biciklivel. A kérdés megválaszolása hat éve váratott magára, ám végül elárulhatjuk: igen. A maraton sikerén felbuzdulva Jenő úgy döntött, nekivág, és ezúttal nem 42 kilométert szalad, hanem átbringázik négy országon. A motivációt az önbizalmának erősítése adta, úgy érezte, ha ezt meg tudja csinálni, a jövőbeli nehéz helyzetekben lesz majd mibe kapaszkodnia.

„Elképesztően naiv voltam, hogy belevágtam. Naiv és felkészületlen” – kezdte nevetve a történetet Jenő. „Nem ártott volna tudatosan készülni, csak hát az élet valahogy mindig közbeszólt. Három hónappal a tervezett indulás előtt elvittem szervizbe a biciklimet, hogy cseréljenek ki rajta mindent, ami kicsit is gyenge. Két óra múlva felhívtak, hogy el van repedve a vázam: kuka. Szerencsére garanciás volt még a járgány, így küldtek egy teljesen új vázat, ám míg arra minden rákerült, alig volt már három hét az indulásig. Közben persze az edzőteremben biciklizgettem, de az nem ugyanaz. Vettem egy új ülést is, de annak is kellett volna 300-400 kilométer tekerés, hogy hozzám formálódjon, ami szintén nem történt meg. Szóval tudtam, hogy fizikailag nem vagyok felkészülve, a felszerelés esetében is voltak kérdőjelek, de úgy voltam vele, hogy legalább szellemileg teljesen ráhangolódtam. Hát, mint kiderült, ez sem volt egészen így.”

Biciklis nadrág, felső, sisak, néhány ing, zokni, egy kapucnis felső és egy széldzseki: így vágott neki az 1500 kilométeres útnak Jenő. A tervek szerint ételt és italt mindig aznap vásárol majd, kiemelt figyelmet fordítva a szénhidrátbevitelre. Az elképzelés tehát megvolt, augusztus 23-án pedig eljött a várva várt nap is, amely rögtön másképp alakult, mint ahogyan azt elképzelte.

„Kezdjük azzal, hogy soha életemben nem tekertem egy nap alatt 130 kilométernél többet. Soha életemben nem tekertem 100 kilométernél többet egymást követő napokon. Ehhez képest első napra beterveztem 260 kilométert. Ne kérdezd, nem tudom, hol volt az eszem. Mindegy, a lényeg, hogy borzalmas nap volt. Melegre számítottam, nem is volt nálam ruha hideg idő esetére. Mondott ugyan egy kis esőt aznapra, de csak 2-3 órán át jelezte az előrejelzés; ehhez képest folyamatosan zuhogott, 12-16 fok között volt a hőmérséklet. Indulás után vettem észre, hogy az irodában maradt az esővédő felszerelésem. Visszabicikliztem érte. Aztán kiderült, hogy az irodakulcsom meg otthon maradt, szóval úgy voltam vele, hogy mindegy, akkor elmegyek nélkülük; már amúgy is majdnem egy órás csúszásban voltam a tervekhez képest, nem akartam tovább húzni az időt.”

Jenő visszaemlékezései szerint az elején még egészen jól telt, a vicc kedvéért még azt is kiemelte, hogy az egész utat egy crocsban tervezte megtenni, ami így is lett, és bár alapvetően meglepően szárazon tartja a lábat, a bicikli vázára felszerelt vizes palack pont abba vezette a cseppeket, így az első nap 12 órás tekerésnél maximum három órán át lehetett száraz a lába; a fennmaradó időben úgy érezte, egy úszómedencében tapicskol. „Megdolgozott. Bőrig áztam, fáztam, és amikor sötétedni kezdett, még mindig volt 30 kilométer addig az erdőig, ahová a függőágyat terveztem felállítani. Nem bírtam tovább menni. Kinéztem a térképen egy közelebbi erdőt, de amikor odaértem, kiderült, hogy az valakinek a telke. Mivel én mindig függőággyal kempingezem, és még napkelte előtt lelépek, sosem hagyok nyomot magam után, szóval úgy voltam vele, hogy most már ez van. Bemásztam, és elkezdtem letáborozni.”

A felkészületlenség iskolapéldája volt a következő pár óra is. A függőágyamnak vettem korábban egy esővédőt, mert amit azelőtt használtam, nem lehetett elég kicsire összecsomagolni. Ilyet viszont soha nem próbáltam előtte, szóval ott voltam nagyjából 10 óra környékén, csuromvizesen, fejlámpa nélkül, és a fogaim közé szorított bicikli lámpával próbáltam megoldani a helyzetet. Mivel fáztam, fel akartam venni a kapucnis felsőt, de akkor vettem észre, hogy a csomagom tetején teljesen elázott. Ezen a ponton kezdtem elveszíteni a türelmemet. Kétségbe estem, fáztam, nem volt meleg ruhám. Lefeküdtem, de ahogy leraktam a fejem, a víz elkezdett csepegni a homlokomra. Akkor jöttem rá, hogy rosszul raktam fel az esővédőt. Kimásztam a függőágyból, és azon a ponton megtört bennem valami. Olyasmit éreztem, amit előtte soha. Kitört belőlem egy agresszív zokogás. Ott álltam éjszaka valakinek az erdőjében, vizesen, és sírtam, miközben próbáltam megjavítani a tetőt. Szép látvány lehettem.

És hát, mint a legtöbb ember, amikor azt érzi, hogy minden egy óriási káosz, Jenő is felhívta egy barátját. Saját elmondása szerint csak panaszkodni akart, ám a lány mindenáron segíteni szerette volna, hogy keressenek neki egy szállást. Vasárnap éjszaka, egy kis német falu közelében. Jenő elmondása szerint ettől még jobban kiborult, esze ágában sem volt összepakolni mindent, és abban az órában megint nekivágni az útnak, hogy vagy lesz szállás, vagy nem, így végül ott maradt, de eldöntötte, hogy másnap elbringázik a legközelebbi városhoz, ott vonatra száll, és visszamegy Nürnbergbe.

„1-2 óra alvással éltem túl az éjszakát. Eldöntöttem, hogy kész, ennyi, feladom. Reggelre ugyan kicsit jobban voltam, de végső soron csak az volt a terv, hogy hazavonatozok. Felhívtam egy barátomat, és már nem is tudom, hogy miről beszéltünk, de neki köszönhetem, hogy végül mégis úgy döntöttem: tovább megyek. Elindultam a városhoz, ám amikor odaértem az állomásra, képtelen voltam vonatra szállni. Így tovább indultam.”

„Az első napi szenvedés után egy teljesen más mentalitással tekertem. Addig úgy voltam, hogy minél hamarabb, gyorsabban haladjunk. Utána már csak élvezni akartam. Linzbe értem, onnan egy darabig vonatoztam. Bécstől 20-30 km-re szálltam le, aznap 130 km-t bicikliztem, aztán megint függőágyas alvás volt, de szerencsére már száraz, kellemes időben. Egész éjjel szarvasbőgést hallgattam, sőt reggel szarvasok ébresztettek. Ott voltak körülöttem és szaglászták a táskáimat. Hihetetlen élmény volt, nagy kontraszt az első éjszaka után. Konkrétan mesebeli. Volt előző napról egy maradék pizzám. Leültem a Dunapartra reggelizni, ez pedig egy új lendületet adott. Aztán Győrbe mentem, ott a nővéremnél töltöttem az éjszakát. Ez egy viszonylag könnyű szakasz volt, de eléggé unalmas is: a Duna mellett minden egyforma.”

Győrből Bugyiba ment, ahol családi barátoknál szállt meg. A két település között kezdődött az első dimbes-dombos szakasz, amivel eléggé meg is szenvedett, de elmondása szerint az első éjszaka után már mindegy volt, mi jött, mert semmi sem tudott olyan rossz lenni, mint az. Mint fogalmazott, onnantól minden legrosszabb esetben is csak kellemetlenség volt. Megkergették a kutyák. Párszor hasra esett, aztán következő reggel arra ébredt, hogy kilyukadt a bicikli hátsó gumija. Ezek azonban már közel sem voltak elegendők, hogy megállítsák. Minden problémát sorban elhárított, majd az eredeti tervvel szemben nem Nagyszalonta felé vette az irányt, hanem elvonatozott Püspökladányig, onnan eltekert Nagyváradra, ahol végül az éjszakát is töltötte.

„Aznap kicsit megsütött a nap. Bármerre néztem, mémeket láttam, ezzel szórakoztattam magam. Ilyenkor végtelen sok ideje van az embernek a saját fejében lenni, egy idő után pedig sajnos ebbe is bele lehet bolondulni. Minden degenerált butaság ömlött ki belőlem. Ezek segítettek tovább tekerni. Másnap reggel aztán Kolozsvár volt a cél, viszont az volt a helyzet, hogy egész Romániáig átlagban lefelé mentem. Nagyvárad és Kolozsvár között már izgalmasabb volt, mert kezdődtek a hegyek. Nürnbergben nem voltak hegyek, maximum dombok, szóval nem voltam hozzászokva, de túléltem. Rosszabb volt, hogy addig szinte csak bicikliúton mentem, ha pedig nem is, az autósok rendesek voltak velem. Ahogy viszont beértem az országba, a stresszfaktor megkétszereződött. Nagyon kellemetlen volt. Fel kellett tekerjek a Királyhágón, a sok kamionos pedig úgy ment el mellettem, mintha ott se lettem volna. Volt, aki kikerült, de olyan is volt, aki konkrétan leszorított, be kellett hajtanom a sáncba, hogy ne üssenek el.”

„Volt egy pont, hogy megálltam egy benzinkútnál, és szinte egy órás ücsörgés után úgy éreztem, hogy nem akarom tovább csinálni. Aztán az egyik barátom, aki Kolozsváron csatlakozott volna hozzám hazafelé, felajánlotta, hogy értem jön kocsival. Na, ezt az én székely büszkeségem nem engedhette, szóval tovább mentem. Ahogy beértem Kolozsvárra, rosszul léptem a pedálra, és nagyon megfájdult a lábam. Odaértem a barátomékhoz, addigra pedig be is volt dagadva és fájt. Kicsit rástresszeltem, hogy még végig tudom-e vinni a hátralévő két napot, aztán úgy voltam vele, hogy lesz, ami lesz.”

Kolozsvártól már nem egyedül tekert tovább, csatlakozott hozzá egy régi barátja is. Jenő úgy idézte fel az utolsó két napot, hogy pillanatok alatt telt el. Mint fogalmazott, óriási különbség volt aközött, mikor egyedül tekert, és aközött, hogy volt egy társa ebben. Elmondása szerint már az autók sem zavarták annyira, plusz motiváló volt az is, hogy soha nem lehetett fáradtabb, mint a másik fél – tette hozzá nevetve. Hiába tehát a bedagadt láb és a fáradtság, szeptember 1-jén megérkeztek Sepsiszentgyörgyre. 

„Készítettünk pár képet a város határánál. Anya a kapuban várt. Töltött káposztát készített. Mindig azt kérem tőle. Videózott a kapuban, én pedig szinte elkezdtem sírni, aztán megláttam, hogy van ott még valaki, szóval visszanyeltem a könnyeimet. Ez kicsit megölte az érzelmes megérkezést, de nem is baj. Aznap éjjel jót aludtam. Másnap bicikliztem egyet a város között.”